Szex, Celebek, Politikusok – 3000 őrült Nap A Blikk élén a172f

Murányi Marcell Szex, celebek, politikusok 3000 őrült nap a Blikk élén

Budapest, 2014

© Murányi Marcell, 2014

© XXI. Század Kiadó, 2014

ISBN

Elektronikus verzió: Takács Gábor

Ötszázezer forint pénzbüntetésre ítélt a Pesti Központi Kerületi Bíróság háromtagú tanácsa 2013. június 7-én, egy fullasztóan forró nyári délelőttön. Hát, elértem pályám csúcsára, mint a Blikk főszerkesztője. Életem első ilyen ítélete. Kétszáz nap alatt le is ülhettem volna. Az ok: megsértettem egy közszereplő becsületét, egy írással, ami a Blikkben jelent meg. Pedig nem róla szólt a cikk, és nem írtunk nevet. Most is csak azért mellőzöm, hogy megnevezzem, nehogy megint baj legyen belőle. A lényeg: az illető magára ismert, engem perelt be, én voltam a vádlott, én vesztettem, mert a bíróság neki hitt. Amikor kimondták az ítéletet, amely csont nélkül helybenhagyta az elsőfokú döntést, egyetlen mondat villódzott a szemem előtt: bűnöző lettél, hapsikám! Igaz, eredetileg a „hapsikám” helyett más megszólítással illettem magamat, amit most nem szívesen írnék le, de a lényegen ez semmit nem változtat. A bíróság azt is kimondta, hogy méltányos az ítélet, hiszen figyelembe vették, hogy négy gyermekem van. Csak tudnám, ők fejenként mennyit értek! Na, eddig a csúcspontig azért el kellett valahogy jutni. Mire a könyv végére érünk, még az is kiderül, hogyan lesz egy hírlapkézbesítőből főszerkesztő; miért gyűlöltem annyira a Blikket, hogy nem tudtam elképzelni, valaha is ott dolgozzam; mi lett a következménye annak, hogy a híres ember lánya pénzért árulta a bájait; mi történt a tévésztárral, aki lerasszistázott; miért hitte a balesetet okozó színész, hogy milliókkal akarom meglepni; hogyan akarta megvenni kilóra a Blikket a fitneszguru; miért kellett egy hónapon át címlapon tartani a volt kormányszóvivő öngyilkosságának történetét; milyen sztorit hozott a miniszterelnök főtanácsadója; mire akart megkérni a miniszterelnök, és ha ez mind nem elég, talán még az is kiderül, ki írta a Blikk címlapján, az emblematikus meztelen hölgyhöz a szöveget.

Először 2001. február 16-án mentem be a Blikk szerkesztőségébe, a Szugló utca 83–85. alatt található, lepukkant, egykori gyárépületből kialakított irodaház második emeletére. De csak azért, hogy megmondjam: nem akarok a Blikknél dolgozni. Hogy miért? Arról majd később. Másodszor 2002. augusztus 15-én mentem be a Blikkbe. De akkor már azért, mert ott akartam dolgozni. Éppen tíz éve voltam újságíró és szerkesztő, és életemben először rúgtak ki, méghozzá az újraindított Mai Naptól, amelynek főszerkesztője voltam. Ahogy átmentem a Szugló utcai irodaház második

emeletén lévő nagytermen, és közeledtem Pallagi Ferenc főszerkesztő irodájához, a kollégák meg se mukkantak. Olyan csönd volt, amilyet szerkesztőségben még soha nem tapasztaltam. Pallagi akkor már ötödik éve vezette a Blikket, 47 ezres átlageladással vette át a lapot, ami addigra a kétszázezres példányszám közelében volt, éves átlaga pedig elérte a 194 ezret. Nemcsak a tehetsége és az elszántsága kellett ehhez, vagy a jól megválasztott kollégák, hanem a lapot kiadó, svájci központú médiacég, a Ringier rendületlen támogatása is: a Blikk a legolcsóbb napilap volt a piacon, és évente két nagy nyereményjátékot rendezett. Arról nem is beszélve, hogy a cég az első független magyar napilapot, az 1989-ben indított Mai Napot, cégestül, nyomdástul megvásárolta, és megszüntette. A Mai Nap utolsó száma 2001. február 18-án, vasárnap jelent meg, ezt a dátumot már csak azért sem felejtem el, mert én voltam az utolsó héten az ügyeletes lapszerkesztő, így én zártam be a lapot. Az utolsó szombaton mindenki eljött a Mai Napba, aki valaha is ott dolgozott, hatalmas bulit csaptunk, teleragasztottuk mai napos matricákkal a plafont is, folyt a pezsgő, és a mindenféle rejtett bugyrokból előkerültek, esetenként azonosíthatatlan, italok. Én meg ott ültem a helyemen, és a maradék józan tördelőkkel befejeztem és nyomdába küldtem a lapot.

Furcsa, lebegéshez hasonló érzéssel dolgoztam azon a héten, mert a Mai Nap volt az első igazi munkahelyem, ahová 1992. augusztus 3-án kora reggel, nyolc óra körül egy riporttal caplattam be, ami egy hittel gyógyító ember előadásáról szólt. A lap akkor hétköznaponként délben jelent meg, nagy része előző nap készült, míg a legfontosabb oldalak reggel. Az aznap reggeli ügyeletes szerkesztő Nagy N. Péter volt. Ott álltunk a Mai Nap nagytermében. Odaadtam neki a riportomat, azt mondta szabadkozva, hogy most nincs ideje rám, mert sok a munka, mire én, semmi gond, megvárom. Erre elmosolyodott, nekitámaszkodott egy asztalnak, és elolvasta a cikkemet. A végére érve felnézett a kéziratból: – Murányi úr, itt van számítógép és telefon. Ha gondolod, dolgozz nálunk. Így lettem külsős a Mai Napnál, ami hihetetlen szabadságot adott. A Mai Nap középső oldalpárján mindig riportok voltak, Szabó Illés, Guba Zoltán, Szira

Péter, Réz Katalin írtak oda. Nagyon szerettem a cikkeiket, még hírlapkézbesítőként is elolvastam őket a félhomályos lépcsőházban. Volt az életemben másfél év, amikor vasárnap kivételével mindennap hajnali fél ötkor megjelentem Rákoskeresztúron, az Elágazásnál található postán, a kincstári, elöl-hátul szürkedobozos, postazöld kerékpárral, hogy átvegyem a lapokat, amiket nagyjából másfél óra alatt szórtam szét éppen azon a lakótelepen, ahol akkoriban laktam. Ezt nevezik királyságnak, igaz, majdnem minden második nap defektet kaptam, mert a hátsó gumi nem bírt a fölé pakolt újságokkal, és az alulról támadó zökkenőkkel. Na meg a súlyos, veretes tartalommal, mert a hátsó dobozban kétharmad Népszabadság, egyharmad Népszava volt az arány. Közben vittem az írásaimat mindenfelé, hiszen meg voltam győződve arról, hogy hírlapkézbesítésből és írásból meg lehet élni.

Egyszer csak úgy rám jött, és bementem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ami akkor a belvárosban, a Széchenyi utcában volt. Kopasz, fiatal férfi jött ki hozzám a lépcsőfordulóba, Széky János. Biztosan ő volt az elmebeteg, de lelkes amatőrök szakértője. Ő is megpróbált kedvesen lerázni, hogy adjam oda, ami nálam van, és majd értesít. De mégis elolvasta az írásomat, ami a lakótelepi majomketrecben iszonyatos erőbedobással focizó fiatal srácról szólt, aki egyébként pap. Széky azt mondta, rendben. Le is jött, majd kitalálta, hogy írjak kéthetente rádiókritikákat, hát írtam, sőt, egy tárcanovella-szerű írásom is megjelent két oldalon. Ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy egyrészt természetes, mert hihetetlenül briliáns szerző vagyok, másrészt viszont biztosan kifogytak a kéziratokból, mert lehet, hogy mégsem volnék annyira briliáns. Széky, aki két másodpercig nézte a legépelt szövegeimet, majd határozott mozdulattal kihúzott egy szót, beírt egy másikat, nagyjából tizenöt másodperces műhelymunkával ajándékozott meg minden alkalommal. Már akkor volt egy legalább tízkilós, ma leginkább laptopnak nevezhető hordozható számítógépe, amiért nagyon irigyeltem, hiszen a számítástechnika alapjait és programírást egy kölcsönkapott Primo ’84 számítógéppel tanultam meg, ami az orosz színes tévénkhez volt kötve. Hightech, mi? Széky nem sokkal később elment lexikonszerkesztőnek, és Kardos G. György író vette át a prózarovatot az ÉS-nél.

Jó néhány írásom pihent náluk a fiókban, be is néztem egyszer, Kardos éppen ott volt, a szoba ajtaja nyitva, odaléptem hozzá, bemutatkoztam. – Fiatalember, nem fog utálni? – kérdezte tőlem, láthatóan számolva azzal, hogy ez a beszélgetés érzelmileg tragikus kimenetelű lehet. – Nem – mondtam csodálkozva. – És nem fog a küszöbre feküdve vonyítani, hogy adjam le az írásait, különben öngyilkos lesz? Elképzeltem egy pillanatra, ahogy a magyar próza nagyjai így tesznek, miközben Kardos döntésére várnak. – Nem. – Rendben – mondta megnyugodva. – A maga írásai nem nagyon nem jók, hanem nem igazán nem jók… Olyan posztmodernek. Érti? Nincs bennük történet. De tényleg nem fog felpofozni? Te jó ég, itt nemcsak utálkoznak, és a küszöbön vonyítanak az írók és írójelöltek, hanem… Bambán nézhettem rá. – Tudja, mit, megnézem, hátha van köztük olyan, amit le tudok hozni… Dolgoztam a Ludas Matyinak is. Egyik este felhívott Dluhopolszky László karikaturista, aki elmondta, hogy ő a lap új főszerkesztője, talált egy fiókot, amiben elfekvő írások voltak, köztük az enyémek is, lapzártában vannak, leadhatja-e őket. Hát beleegyeztem.

A Ludast 1990 tavaszán egyik pillanatról a másikra hagyták el a nagy öregek a legendás főszerkesztő, Árkus József vezetésével, és Új Ludas néven folytatták a Mai Nap kiadójánál, nem sok sikerrel. De az így keletkező vákuum beszippantotta a zsengéimet. A nagy csapatból Peterdi Pállal, a Tücsök és bogár rovat atyjával később, már szerkesztőként, a Mai Napnál is együtt dolgoztam. A szerkesztőség doyenjeként mindig kikérte magának, ha valaki valamifajta bátortalan tiszteletből nem akarta tegezni, másrészt olyan szakmai alázat volt benne, amivel azóta sem nagyon találkoztam. Egyszer, lapzártában, miután

kizsűriztünk egy kommentárt, odamentem Palihoz, hogy veszélyben a haza, lenne-e kedve írni egy másikat, húsz perce van rá. Biccentett, azt mondta, köszönöm szépen, majd tizenöt perc múlva megkaptam az anyagot, és egy betűt sem kellett benne javítani. Külsősként írtam a Képes Európának is 1991 őszétől, ahová a Ludasnál megismert Pápai Gábor – később a Népszava emblematikus karikaturistája – ajánlott be, aki egyfajta mentorom volt abban az időben. Azt hiszem, azóta lógok neki tizenhétezer-ötszáz forinttal, ami mára már egy kisebb vagyonra duzzadhatott. Első rovatvezetőm Szakonyi Péter volt, sok minden más mellett később a 100 leggazdagabb magyar című kiadvány atyja, aki reggelente negyedóra alatt, a filofaxát villámgyorsan lapozgatva, vagy húsz telefonbeszélgetést bonyolított le. Ez nekem nagyon imponált. Itt ismertem meg Iglódi Csabát is, akivel tizenhat évvel később újra sok időt töltöttem együtt, de akkor már coach volt, a Blikk főszerkesztőjének megértő, nyugodt partnere, aki sokat tanult tőlem a lapkészítésről. De cserébe sok mindent megtudhattam magamról.

A Képes Európa érdekes iskola volt: Szücs Gábor volt a főszerkesztő, de mivel neki ott volt a Kurír is, ami egy évvel a Mai Nap után indult, a két főszerkesztőhelyettes vitte heti váltásban a lapot. Az egyikük, Elek István, a valamikori emberarcú híradó egyik arca, a másik, Cserhalmi Imre, aki korábban még színházigazgatóként is dolgozott. Eleket csak az érdekelte, hogy mi van a tényekkel, az adatokkal, hány forrás van, míg Cserhalmi imádta a színes sztorikat. Egy-egy írás sorsát jószerivel az döntötte el, hogy éppen melyikük szerkesztett. Írtam egy riportot a Tilos Rádióról, amely frekvenciaengedély nélkül sugározva szórakozott a hatóságokkal, ez inkább Eleket érdekelte, így meg kellett várnom a leadással, amíg ő szerkeszt. A tilososokat Kenedi János történész segítségével találtam meg, ő hozott össze Vovával, azaz Németh Vladimirral, aki elvezetett a szentélybe: a kultikus, Mikszáth téri Tilos az Á emeleti helyiségében rögzítették kazettára az adást, amit azután autókból sugároztak. Németh később a Közszolgálati Közalapítvány tagja, az egyik rádiós, Simó György pedig a T-Online vezérigazgatója lett. Ott, a Képes Európánál döbbentem rá arra 1992 februárjában, hogy belőlem soha a büdös életben nem lesz újságíró, mert béna vagyok, tehetségtelen, de ami a legrosszabb: alkalmatlan. Szakonyi és Iglódi együtt próbáltak lebeszélni, de

hajthatatlan voltam, és kiléptem. Tudtam, hogy ez nem megy, viszont nem tudtam, mi az, ami igen. Öt hónapon át hősiesen szenvedtem. Aztán látomásom lett: „írnod kell cikket bele az újságba, tök mindegy, kapsz-e érte pénzt vagy sem, ez a te feladatod” – ezt mondta nekem egy korábban soha nem hallott, kissé borízű, rekedtes, alulartikulált belső hang, nógrádi tájszólással. Az ég kiderült, mély derű árasztott el, nem, fanfárok nem voltak, sem balalajkazenekar, összekaptam magamat, és nem sokkal később betoppantam egy riporttal a Mai Napba.

A Mai Nap boldog külsőse voltam, amikor Csurka István 1992 augusztusában megjelentette a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írását, ami elképesztő vihart kavart. Többen – így például Kövér László is – náci alapvetésnek nevezték, majd Csurka nagygyűlést rendezett a Parlament előtt, amelynek a hangosítását Nagy Feró, a Nemzet Csótánya, az úgynevezett örök lázadó, később celeb és mentor csinálta. Hú, mondtam magamnak, ez most, akkor hogy van. Nagy Feró akkori törzshelye a Fekete Lyukban volt, a Vajda Péter utcában, nem messze a Mai Nap szerkesztőségétől. Két órán keresztül beszélgettünk, a diktafonom tartalék kazettája is megtelt. A végén megkérdeztem, akarja-e látni az anyagot, mire legyintett, és azt mondta, azt csinálsz vele, amit akarsz. Két napon át szerkesztettem az interjút. Az első, nyers változat húsz gépelt oldal volt, irdatlanul sok, csak összehasonlításképpen, egy vezető anyag az akkori Mai Napban egy-másfél flekk. Régen, a szövegszerkesztők előtti hősi időkben, flekkben mértük a kéziratokat: ezernyolcszáz leütés – azaz mai szóval, karakter – volt egy nagy flekk, így a húszflekkes anyag majdnem egy nyomdai ívet tett ki, ami negyvenezer karakter. Brutálisan sok. Fogcsikorgatva meghúztam tíz flekkre, benne hagyva Feró fésületlen, basszamegezős, szarozós nyelvezetét, mert attól volt hiteles. Nem tudtam tovább húzni, de volt annyi az anyagban. Bevittem a Mai Naphoz, hátha a középső oldalon megjelenhet. Nagy N. Péter, amikor meghallotta, hogy kivel csináltam interjút, elmondta, hogy azt bizony ő nem fogja elolvasni, mert megítélése szerint a nevezett rockzenész egy szélsőjobboldali eszmerendszer képviselőjévé

vált… Na, jó, nem így mondta: egyetlen négybetűs szóval illette a rockert.

Andrassew Iván szerkesztő elkérte, elolvasta, majd azt mondta, nagyon jó anyag, de ez itt nem fog megjelenni, vigyem oda, ahová akarom. Gondoltam, beviszem a Köztársasághoz, Thurzó Tibor rövid életű lapjához. De másnap reggel a Munkácsy és a Lendvay utca sarkán összefutottam Falus Gáborral, aki a Népszabadságnál a vidéki tudósítások rovatvezetője volt. Falus a szüleimet, akik mindketten újságírók voltak, hamarabb ismerte, mint engem. Kicsit beszélgettünk, elmondtam neki, hogy a Mai Napnál külsőzöm, mire ő: és mi van nálad? Egy Nagy Feró-interjú, most viszem a Köztársasághoz. Add ide! Nem lehet, mondtam, nálatok ez úgysem jelenhet meg. Addig erősködött, amíg végül odaadtam neki. Délután valaki átkiabált a Mai Nap nagytermén: Murányi, keresnek a Népszabadságtól! Jó reklám, nem? Tamás Ervin volt, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, aki szintén hamarabb ismerte a szüleimet, mint engem, és azt mondta, meg kellene húzni a felére az anyagot. Nem tudom már, mondtam neki, így is szanaszét húztam. Fél óra múlva visszahívott: kidobott egy oldalt a Hétvége mellékletből, a „szar interjúm” miatt, húzzak be korrektúrázni. És megjelent. Nagyjából hússzor olvastam el egymás után, annyira tetszett, hogy ott van egy egész oldalon, vagy, ahogy a sajtóban mondjuk, kolumnán, és az enyém. Utána csináltam egy Thürmer Gyula-interjút is, az nem jelent meg a Népszabadságban, de hát tényleg elképesztően rosszul sikerült, rutintalan voltam, és olyan frankón vitt be az erdőbe, ahogy akart.

Be-bejárogattam a Népszabadsághoz, az akkor éppen elindult fővárosi mellékletben volt egy Budapest alternatív történetével foglalkozó kis rovatom, ahol két ifjú titán, Tóth Ákos és N. Kósa Judit, a lap később sok poszton kipróbált szerkesztői pátyolgatták az anyagaimat. Még Eötvös Pál főszerkesztőhöz is bevittek, aki 2004-ig vezette a lapot, hogy megmutassák az új fiút. Eötvös alig szólt néhány szót, és bólogatva, szúrós tekintettel nézett, majd egy kézmozdulattal jóváhagyta, hogy külsőzzem. Megjelent egy riportom a mozgássérültek lovas terápiájáról az akkori Magyar Hírlapban. Az egyik rovatvezető, Császár Nagy László azt mondta, az anyag rendben, húzni nem nagyon kell, a címen még gondolkozzunk… várj egy kicsit… Jól megnézett magának. Te nem Murányi Jóska fia vagy? Hú, mennyi

demizson bort ittunk meg apáddal a Magyar Nemzetnél, lapzártában! Hát, szépen le lettem káderezve. De egyre inkább azt éreztem, hogy a Mai Nap lesz az, ahol rendesen megtanulhatom a szakmát. A Népszabadság másik pálya, minden értelemben. Azért a Mai Nap is érdekesen indult. Mire két héttel a felbukkanásom után megjelent a riportom, leváltották Horváth István alapító főszerkesztőt, és elküldték két helyettesét, Szöllősi Ferencet és Pallagi Ferencet. Akihez tíz évvel később másodszor mentem be a Blikk szerkesztőségébe egy jó meló reményében. Pallagival abban a szűk két hétben, amíg együtt dolgoztunk a Mai Napnál 1992 augusztusában, egyszer találkoztam csak. Rám mordult a tördelői szobában egyik reggel, úgy fél kilenc körül, ahol az akkori egyetlen, nagy kincsnek számító fénymásolóval vacakoltam, hogy tűnjek már el innen, mert ők dolgoznak. Elhúztam.

Néhány nappal később, amikor éppen egy cikket diktáltam Kiss Évának, akivel kisebb-nagyobb kihagyásokkal huszonkét évig dolgoztam együtt, és most ő a Blikk egyetlen beírója, hirtelen megtelt emberekkel a nagyterem. Csend lett. Az a kínos csend, amikor azt is lehet hallani, ha valaki izgalmában nyel egyet. Valaki odasziszegte nekem, hogy fejezzem már be egy kicsit a diktálást. Ekkor lépett be néhány ember társaságában Gazsó L. Ferenc, és bejelentette, hogy mától ő a Mai Nap főszerkesztője. Nyolc éve dolgoztam már a lapnál, amikor 2000 őszén összehívták a Magyar Hírlap és a Mai Nap munkatársait a Hírlap szerkesztőségébe. Akkor már egy épületben voltunk, a Szugló utca 14.-ben, ők az elsőn, mi a másodikon. Martin Kall a Ringier képviseletében bejelentette, hogy megvásárolták a szintén svájci Jürg Marquardtól a céget, ami a Mai Napot, a Magyar Hírlapot és egy erősen lepattant nyomdát foglalt magába, az akkori piaci pletykák szerint mintegy hatmilliárd forintért. Ez igazából a Mai Nap ára volt, hiszen a Hírlap szép korszaka már elmúlt, és veszteséges volt, míg a kis bulvárlap hatalmas nyereséget hozott. Kall azt mondta, a Magyar Hírlapot továbbra is kiadják, viszont a Mai Nap sorsáról később döntenek, mire a vén iszapszemű ráják azonnal elővették a telefonkönyvüket, hogy új munkahely után nézzenek.

A Blikk 1994-ben indult el Tőke Péter főszerkesztésével, aki a Reform hetilap alapítója volt. Két évvel később Ligeti Nagy Tamás váltotta, aki a Blikkből amolyan alternatív lapot próbált csinálni, ami leginkább a legendás Volt nevű óriási formátumú, fanzinokra hasonlító kiadványra emlékeztetett, nem igazán ismert sztárokkal és underground történetekkel. A lap nem hozta az elvárt eredményeket, viszont a kortársak szerint sok, nem a lelki beállítottsága miatt vidám ember dolgozott a szerkesztőségben, ami néha olyan hangulatot árasztott, mintha nem is Budapesten, hanem Amszterdamban lett volna, és akkor még iszonyúan korrekten fogalmaztam. Ezután jött Pallagi. A legenda szerint Michael Ringier, a svájci tulajdonos, miután kinevezte, azt mondta neki: – Sok szerencsét! Ha nem sikerül, maga lesz a Blikk utolsó főszerkesztője. A példányszám, mint már írtam, 47 ezer körül volt, a lap falta a pénzt, Pallaginak racionalizálnia kellett a működést, ami azzal is járt, hogy rengeteg embert ki kellett rúgnia. Egyszer megkérdeztem tőle, igaz-e a legenda, hogy azokban a vészterhes időkben odaült egy munkatárs mellé, és megkérdezte tőle: – Mennyit is keresel? – Kétszázezret. – Volna egy fejedelmi ajánlatom: százötvenezer? Pallagi azt mondta, ez bizony igaz. – Miért? – nézett rám a vastag szemüvege mögül. – Rúgtam volna ki? A nagy versenyfutásban 1999 volt a fordulópont, akkor előzte meg a Blikk a Mai Napot, 2000-ben pedig tovább nőtt az előnye: átlagosan 105 ezer példányt adtak el belőle naponta, amíg a mi kicsi lapunkból csak 80 ezret. A Mai Napnál a tulajdonos lényegében minden pénzt kivitt, volt olyan évünk, hogy háromszor volt áremelés, amit az olvasók már akkor is nehezen viseltek, ráadásul a Blikk, hála a tulajdonosi elszántságnak, akkoriban csaknem feleannyiba került.

A Mai Nap úgy készült, hogy Kőszegi Ferenc főszerkesztő és Riskó Géza

főszerkesztő-helyettes minden értekezleten részt vettek, minden egyes levonatot elolvastak, de a címlapot már Nagy Jenő művészeti vezető rakta össze. A lapszerkesztők voltak az újság egészéért felelős végrehajtók, akik az ügyeletes hetükön kiverték, -rimánkodták, -sírták a rovatvezetőktől az oldalakat a leadási ütemterv szerint, öthetente hétfőtől vasárnapig, reggel kilenctől este tízig, majd a további hetekben egy hétig a nyomdában ültek, és imprimáltak, tehát még utoljára ellenőrizték és aláírták az A4-es formátumban kinyomtatott levonatokat, illetve csak a saját rovatukkal foglalkoztak. Amikor a lap eladását bejelentették, már negyedik éve voltam kulturális rovatvezető, ami azt jelentette, hogy én feleltem a színes sztorikért, de úgy, hogy közben írtam is. Én írtam meg először, hogy Koncz Zsuzsa levágatta emblematikus, hosszú haját, rábeszéltem Cipőt, hogy csak nekünk mutassa meg pici ikerlányait, akiket kis Cipőknek neveztünk a címlapon. Én csináltam hajnali egykor a Hofélia – Az élelem bére 1000. előadása után egy interjút Hofi Gézával, amit hajnali háromra már be is fejeztem, hétkor felkeltem, és lediktáltam, majd megjelent a déli kiadásban. Az első éles bevetésem, amiből címlapsztorit csináltak, 1993-ban volt. Reggel negyed kilenckor kellett találkoznom Friderikusz Sándorral a Sportkórháznál, nem is találkoznom, hanem előre megbeszélve „véletlenül összefutnom”, ahol „sérelmére” elmondta, hogy ausztriai sítúráján balesetet szenvedett, mert inkább egy fát ütött el, mintsem elsodorjon egy elé tévedő, kezdő síelő kislányt. Ezután búcsút intett, és elbicegett röntgenre. A sztorit háromnegyed kilenckor kellett bediktálnom, drukkoltam, hogy legyen szabad telefonfülke, elegendő apró, Molnár Péter fotós pedig polaroid géppel kattintott kettőt és már rohant is vissza a szerkesztőségbe, hogy a kilencórás lapzártáig beérjen. Boldog idők, se mobil, se internet, se mobilinternet, se laptop, se képküldés. A címlapon ezt a címet adták az anyagnak: Csütörtökön Friderikusz „mankóshow”? Hm… Ennél azért már akkor is tudtam volna jobbat.

2001 januárjában berendeltek Peter Priorhoz, a Blikk német tanácsadójához, aki a svájci Ringier-központ megbízottja volt. Nem köntörfalazott, elmondta, nagy a valószínűsége annak, hogy összevonják a Mai Napot és a Blikket, beszéljünk arról, ennek milyen előnyei lehetnek. Azt mondtam neki, hogy egy meg egy soha nem lesz kettő, mert biztos, hogy a Mai Nap helyére be fognak hozni mások egy új lapot (akkor még nem tudtam, milyen elképesztő hűveletek zajlottak a háttérben, hogy a Mai Nap-os vezetés új lapot indíthasson, még a magyarországi Axel Springer is szóba került kiadóként, de a hírek szerint akkor még nem akart beszállni az országos napilappiacba).

Amikor Prior megkérdezte, mi az, ami a Blikkben jó, azt feleltem neki: a Garfield képregény az utolsó oldalon. Ezt nem szabad egyfajta drámai hősiességként értékelni. Utáltam a Blikket. Igen, utáltam, mert eszméletlenül buta, se füle, se farka, de legalább rövid cikkek voltak benne, és attól, hogy egy kép nagy, még nem biztos, hogy jó, és megéri az elpazarolt felületet. Mintha nem lett volna anyaguk, inkább bazi nagy képekkel operáltak. Arról nem is beszélve, hogy induláskor csillagászati összegeket ígérve szedték össze a csapatot, többek között a Mai Nap-osok közül is. Irigy voltam? Igen. A Blikknél, közkeletű kifejezéssel, dőlt a lé, míg a Mai Nap eltartotta a Magyar Hírlap szent újságírásban egyesült felkent újságíróit, akik szintenként legalább egyharmadával többet kerestek, mint a lefüttyentett kis dzsudzsuk, az úgynevezett bulvárújságírók, de legalább veszteséget termeltek. A Mai Nap– Blikk szembenállás talán a két nagy múltú fociklub, a Fradi–Újpest szurkolóinak egymás elleni fenekedéshez hasonlított leginkább.

Nem sokkal a Priorral folytatott kissé meddő beszélgetés után megérkezett Pallagi is a Mai Naphoz. Nagy szerkesztőségi értekezleten jelentette be, hogy aki ajánlatot kap, az átmehet szó nélkül, nem érdekli, ki mennyi ideje dolgozik itt, hiszen a Blikk lesz a Mai Nap jogutódja, tehát nincs végkielégítés, nincs szerzett jog és beosztás, nincs semmi, csak munka. Majd egy egyeztetett lista alapján beszélgetésre hívta azokat a kollégákat, akik bemehetnek majd a tutiba. Ez senkinek nem tetszett. A zúgolódás olyan mértékűvé vált, hogy a Ringier-nek lépnie kellett. Új tárgyalót jelöltek ki, Kovács Tibort, aki akkor érkezett a Ringierhez, mint HRfőnök, és most a Magyar Lapkiadók Egyesületének elnöke. Nem tudom, hogyan történt, talán mert nemcsak a pofám volt nagy, hanem az igazságérzetem is, de valahogy én sodródtam a nagy népi ellenállás élére. Tárgyaltam munkajogásszal meg okos emberekkel, hogy a Mai Nap beolvasztása esetén ki kell-e fizetnie a Ringier-nek bennünket vagy sem, függetlenül attól, hogy lesznek olyanok, akik a Blikkhez mennek, és olyanok is, akik nem, illetve ha per lesz, meg tudjuk-e nyerni. Kovács már egészen más hangot ütött meg, mint Pallagi. Békés átmenetről

beszélt, egy boldog folyamatról, amelynek a végén egy nagy nemzetközi vállalat fejlett munkakultúráját ismerhetjük meg, és amiből mindenki, mind a munkaadók, mind pedig a munkavállalók hosszú távon fognak profitálni. Ilyen szépeket mondott. Átvitték néhány napra a Mai Nap vezető szerkesztőjét, Kövess Lászlót, hogy dolgozzon a Blikkben, és személyes tapasztalataival győzze meg a kollégákat, mármint azokat, akik ajánlatot kaptak, hogy ott mennyire nagyon jó. Kövess azt mesélte, hogy egy dobogón volt a számítógépe, Müller Tibor, a Blikk egyetlen akkori főszerkesztő-helyettese mellett. Ettől úgy érezte magát, mint egy modern rabszolga-felügyelő, és akkor még a kriptahangulatról nem is beszélt.

Kőszegi eközben titokban már szervezte a Mai Nap utódját, ami a Színes Mai Lap névre hallgatott. Szép lassan kiderült, hogy akik ajánlatot kaptak a Blikktől, azokra is számít, a felállás lényegében ugyanaz, csak nem ő lesz a főszerkesztő, hanem a Mai Nap-os helyettese, Riskó Géza. Rettenetesen konspiratív körülmények között találkozgattunk, egyszer az Orczy-kertben, egy belülről álcahálóval dekorált faházban – nem, ürgebőrbe varrt titkos üzenetek nem voltak –, a szerződéseket pedig Mester Csaba ügyvéd irodájában vettük át, és írtuk alá. Ekkor mentem be először a Blikkbe, Pallagihoz. 2001. február 16., este fél hat, az utolsó előtti Mai Napot szerkesztettem aznap. Előtte felhívtam, hogy átugranék beszélni vele. A nagyteremben nyoma sem volt a lapzárta olykor eksztatikus, a legjobb barátságokat, kollegialitást, vagy akár a másik emberi mivoltát és nemi irányultságát megkérdőjelező őrjöngésének, amit már annyiszor átéltem. Vészjósló csend volt, de nem is az, hanem inkább a tökéletes kuss. Naná, hiszen nagyjából harminc embert rúgtak ki a Blikktől, hogy helyet csináljanak a Mai Nap-osoknak. A kirúgottak ekkor még nem sejtették, hogy hamarosan lóhalálában hívják vissza őket.

Pallagi az asztalánál ült, elmondtam neki, hogy köszönöm az ajánlatot, de nem fogadom el. Hova mész, kérdezte. Még nem tudom, füllentettem. Ezután még beszélgettünk mániájáról, a borokról, a fiáról, aki kint tanult Uppsalában, és arról, hogy az interneté a jövő. A beszélgetés végén azt mondta széles gesztussal, kicsit patetikusan:

– Ez az ajtó mindig nyitva áll előtted. Na persze… Megköszöntem, és eljöttem. Abból a nagyjából harminc emberből, aki ajánlatot kapott, öten mentek át a Blikkhez. Viszont alig néhányan voltunk, akik szemtől szembe megmondták, hogy köszi, mégsem. 2001 februárjában, az utolsó héten, a Blikk címlapján a logó és a Mai Nap logója napról napra közeledett egymáshoz, hogy azután az első Mai Nap-mentes napon már a Mai Blikk-logó jelenjen meg, kifejezve azt a boldog egymásba olvadást, ami csak és kizárólag az olvasóért jött létre. Ez a logós történet csak április végéig tartott, mert a blikkesek rájöttek, hogy semmi értelme sincs, csak a saját márkájukat rombolják vele, és összezavarják meglévő és reménybeli vásárlóikat. A Mai Nap bezárása előtti szombaton ugyanaz a kommentár jelent meg Pallagi és Kőszegi tollából mindkét lapban, szintén az olvasók orientálása végett, hogy most már tényleg Blikket kell majd venni, hiszen a legjobb erők egyesülnek, ami ugyan nem felelt meg teljes mértékig a valóságnak, de jól hangzott. Viszont az utolsó, vasárnapi Mai Napban, Kőszegi egyedül búcsúzott az olvasóktól. Arról is írt, hogy kollégái elbizonytalanodtak a fúzió miatt, de már megvan a cél, és lázasan dolgoznak az új lapon. Ünnepélyes és fennkölt szavak, csakhogy az a meg nem nevezett lap nem a Blikk volt, hanem a Színes Mai Lap, a későbbi Bors.

A Mai Nap bezárása utáni hétfőre hívta be a Ringier azokat, akik ajánlatot kaptak, de nem fogadták el. A Mai Nap Szugló utcai székházának nagy tárgyalójába zsúfolódtunk be, az asztalfőn Christoph Tonini ült, a Ringier akkori ügyvezetője, és Kovács Tibor. Enyhén exhibicionista, de maradéktalanul gyerekes módon, mint főtárgyaló, szétrántottam patentos farmeringemet, ami alatt egy hatalmas Mai Nap-logós fehér pólót viseltem. Hiába, az ember néha elmekórtani esetté válhat még harmincnégy évesen is. Pedig csak azt akartam ezzel üzenni, hogy mi, Mai Nap-osok mennyire elszántak vagyunk: a törvény szerint nem akadályozhatják meg azt, hogy elmenjünk, és ki kell fizetniük minden járandóságunkat. Akkor is, ha konkurens lapot fogtok csinálni? – kérdezte szigorúan Kovács, mire elmondtam, hogy neki munkajogilag teljesen mindegy, mihez kezdünk. Toninit, úgy láttam, untatta a dolog, még a magánszámom se dobta fel különösebben, majd komolyabb vita nélkül áldását adta a dologra. A Ringier nem akart balhét. A tárgyalás után kezet fogtunk

Kováccsal, aki azt mondta, jó meccs volt, gratulál, de előbb-utóbb ezen a kicsi piacon úgyis összefutunk. Azért ebben a mély, szinte magától értetődő igazságban volt valami hátborzongató. Már javában dolgoztunk a Színesen, amikor megjött a pénz a Mai Napnál eltöltött éveim után, és mindenki, aki nem a Blikkhez ment, megkapta a járandóságát.

De azért a Ringier mindent elkövetett, hogy megakadályozza az új lap megjelenését. A hírek szerint a Mai Lap és a Mai Lapp, így, két p-vel, neveket is levédette, és nyomdai kapacitásokat próbált megvenni és lekötni. Bennünket nem érdekelt semmi, mert lapot akartunk csinálni. Nem kellett nulláról kezdenünk, a nagy reményekkel elindított, de az utolsó időszakában néhány ezer példányt eladó Színes a Sport nevű napilap szerkesztőségét és teljes infrastruktúráját vette át. Ezért került bele a Színes szó a lap nevébe, így nem kellett új engedélyt kérni, csak a régit kellett módosítani. A lapot kiadó cég, a Híd Rádió Rt. vezérigazgatója Deutsch Péter volt, Deutsch Tamás testvére. A Ringier még pert is indított a Híd Rádió ellen védjegybitorlás miatt, Pallagi pedig egy harcias Blikk-kommentárt írt, Lopják a hagyományokat! címmel, amikor a Színes Mai Lap első száma megjelent. Alig tíz évvel később a pert jogerősen megnyerte a Ringier, a milliárdos kártérítés helyett peren kívül egyeztek meg a felek egy baráti, de üzleti titoknak minősített összegben. A pénz 2012-ben meg is érkezett. Pallagi 2005-ben vette át a „hagyományokat ellopó” újság vezetését, amit a per miatt 2004-ben Színes Bulvár Lapra kereszteltek, majd 2007-től Borsként működik. Én pedig, a Színes Mai Lap egyik alapítója, már a „hagyományoktól megfosztott” Blikk főszerkesztőjeként hallgattam a kassza távoli csengését.

2002 augusztusában, mielőtt másodszor is beballagtam Pallagihoz, miután kitették a szűrömet az új Mai Naptól, felhívtam korrekt ellenfelemet, Kovács Tibort, hogy munkát keresek, megemlítve, igaza volt, valóban kicsi ez a piac. Meghívott ebédre a Mexikói úti Trófeába, majd az „all you can eat”-nek megfelelően mindent megevett, és azt mondta, hívjam fel Pallagit, mert úgy érzi, érdemes. Így hát beballagtam Pallagihoz. Arról érdeklődött, hogy fájdalmasan elmúlt szép

ifjúságomban mit is csináltam, és elmagyarázta, hogy most már nincsenek ügyek, csak feladatok, majd felajánlotta a Vasárnapi Blikk szórakoztató rovatának vezetését, mondván, nem dolgoztunk még együtt, meg akar ismerni. Azt még hozzátette, hogy átvehetem a lapot három hónap után felelős szerkesztőként, ha jól tudunk együttműködni, ha viszont mégsem lesz gyümölcsöző a közös munkálkodásunk, akkor egyikünknek mennie kell a laptól, de az nem ő lesz. Addig is Jónás József vezető szerkesztővel vagyok versenyben. Ja, és a gyengélkedő, nem a Blikk sebességével emelkedő vasárnapi kiadás eladását kétszázezer fölé kell vinni. Értettem. Augusztus 21-én kezdtem. Morvai Zoltán volt akkor a Blikk lapigazgatója, becenevén Célus, egy szlovákiai magyar srác, aki 2001-es bemutatkozásakor a szerkesztőségben „Palági” úrról és az elérendő „célusok”ról beszélt. A Ringier rendszerében a lapigazgató a főszerkesztő főnöke. Szerencsés esetben jól tudnak együttműködni, de a kiadónál arra is láttam példát, hogy a lapigazgató átvett területeket, munkafolyamat-szervezést, humánpolitikát, akár még a címlapba is beleszólt, ha az adott főszerkesztő nem állt a helyzet magaslatán, és nem tudta a területét megvédeni. Pallagi és Morvai jól dolgoztak együtt. Miután Morvainak bemutattak, azt mondta, jelezték neki, hogy jön a Mai Nap volt szakszervezetise, aki szerint a Garfield a legjobb a Blikkben, és ezen jót nevettünk. Azért az én nevetésem nem volt olyan őszinte, de nem csak a Garfield miatt, hanem azért sem, mert nem tudtam, hogy a fenébe lettem hirtelen szakszervezetis.

A Vasárnapi Blikk fura képződmény volt, hiszen külön csapat csinálta. Az első és a második Mai Napnál már, mai kifejezéssel élve, integrált szerkesztőségi munka folyt, egy éppen nem ügyelő vagy imprimáló lapszerkesztő felelt a vasárnapi kiadásért, és nem voltak külön, erre a célra dedikált emberek. Ennek a módszernek az az előnye, hogy nem szakad meg a munka, a hírfolyam, jobb a kommunikáció, nem fordul elő, hogy a vasárnapi kiadásban nem folytatódik egy történet, vagy ne adj’ isten, a hétköznapi kiadástól gyökeresen eltérő anyag jelenik meg. A külön csapat viszont azért jó, mert könnyebb egy más összetételű olvasóközönséghez szólni. Akkoriban kevesebb mint harminc százalék volt a Vasárnapi Blikk és a hétköznapi kiadás keresztolvasóinak aránya, a többi vásárló kedvenc komoly napilapja helyett választott vasárnap, mondjuk, Blikket. A Vasárnapi Blikk egészen 2012-ig önálló volt, akkor a teljes integráció

jegyében a csapatát beépítettem a Blikkbe. Három vasárnapis szerkesztő maradt Kiszler Ferenc felelős szerkesztő vezetésével, akik részt vettek a napi értekezleteken, és ott döntötték el a lap rovatvezetőivel együtt, hogy a témakínálatból mit rendelnek meg a vasárnapi számba. Kiszlerrel az első és a második Mai Napnál dolgoztam együtt, ahol rovatvezető és lapszerkesztő volt, majd egy kisebb, a közszférába tett kirándulása után visszacsábítottam a nyugodtabb, békésebb, kiszámíthatóbb életet ígérő újságírásba. Amikor 2002-ben beszálltam a Vasárnapi Blikkbe, néhányan kreatívan kezelték a munkát. Volt olyan kolléga, aki már táskával a kezében kérdezte meg, hogy hazamehet-e; volt olyan is, aki szombat este, lapzártában a fél hetes híradót meg sem várva elrohant; volt olyan is, aki nem úgy, nem azt, nem arról írta meg, ha egyáltalán megírta, ahogy megbeszéltük.

Október végén kineveztek felelős szerkesztőnek, végre hozzákezdhettem a Vasárnapi Blikk átalakításához, amiben remek partner volt a helyettesem, Gedei Norbert vezető szerkesztő. Politológusként végzett, a Vasárnapi Híreknél kezdett, és már öt éve csinálta a Vasárnapi Blikket. Ő az a profi háttérember, aki arról álmodozik, hogy egyedül van a szerkesztőségben, amikor leég a Parlament, és megírja a cikket, kiválasztja, és beszkenneli a képeket, betördeli az anyagot, címlapot cserél, majd az egészet elküldi a nyomdába. Mert képes rá. Néhány átalakítást csináltam. A Vasárnapi Blikk egyheti tévéműsora a sok értelmetlen rendezgetés miatt nem a lap közepén volt, odatettük, hogy kivehető legyen, mint egy igazi melléklet. Csináltunk egy infósávot a második oldalra, hogy lássa a T. Olvasó, az ötvenhat oldalon még számos más, érdekes anyag is található. Konfrontatívabb, határozottabb anyagokat kértem, és végül rábeszéltem Morvai lapigazgatót, hogy szombatonként a Blikkben, a Nemzeti Sportban és az akkor már hozzánk tartozó Népszabadságban is legyen egy negyedoldalas hirdetésünk, friss tartalommal. A Vasárnapi Blikknél lubickoltam, hiszen a formátuma feleakkora volt, mint a Blikké, ebben az első és a második Mai Napra hasonlított, valamint, mivel csak felelős szerkesztő voltam, Pallagi főszerkesztő vállán nyugodott minden felelősség. A Vasárnapi Blikk, ha úgy nézzük, egy kis létszámú rovat volt. Alig heten

voltunk, amikor átvettem, de – különösen az után, hogy meggyőztem Pallagit, legalább két embert vegyünk még fel – elég hamar megmutatta, mire képes: 2002-ben 175 ezer volt az átlag, 2003-ban 198 ezer, és abban az évben, júliusban léptük át a bűvös kétszázezres eladást. Igaz, nyereményjáték idején, de utána sem estünk vissza. 2004-ben 213 ezer volt az átlagunk, abban az évben, ősszel értük el a csúcsot 242 ezer eladott példánnyal, a címlapon Horváth Charlie énekes és az ő autópályán lezúzott Audi TT-je, amiért nagyon sokáig haragudott. Különösen azért, mert fillérre kiszámoltattam, mennyi lehetett a kára.

Az az év, 2004 volt a Blikk legjobb éve, ha a példányszámát vizsgáljuk. Átlagosan 253 ezer példányban fogyott, míg a Vasárnapi Blikk 213 ezerben. A különbséget az adta, hogy akkor a Blikknek 45 ezer előfizetője volt, míg a Vasárnapi Blikknek hatezer. Ez volt a nyomtatott magyar sajtó arany éve, ami soha nem jön már vissza. Lehet, hogy addigra fogyott el a Medgyessy-kormány száznapos programja után a lendület, és rájöttek az emberek, nemhogy kolbászból nincs a kerítés, de valaki el is csórta, vagy addigra érte el az internet azt a szintet, hogy már stoppolni tudta a nyomtatott sajtót. Ez volt Pallagi utolsó éve a Blikk élén. 2004 februárjában kinevezett a Blikkhez főszerkesztő-helyettesnek, a szórakoztató rovat vezetőjével, Fejes Gáborral együtt. Állandó partnere és volt helyettese, Müller Tibor a Képes Sporthoz ment főszerkesztőnek, amit szintén a Ringier adott ki, és megpróbálta felrázni a lapot. Pallagi harmadik helyettese Bánó András volt, aki 2004 nyarán mondott le, ugyanis szó szerint nem akart megdögleni. Tény, hogy a munkaterhelés és a nyomás egyre nagyobb volt. Pallagit, aki ugye 47 ezerről vitte fel a lapot 253 ezer fölé, folyamatosan azzal szembesítették, hogy nem fejlődik eléggé a Blikk. A svájciak felelőst kerestek. Érdekes, hogy előzőleg a Blikk ilyen mértékű menetelését nem lehetett megjósolni az üzleti tervekben, trükkösnek tartották a magyar menedzsmentet, mert úgy érezték, szándékosan becsüli alá a várható példányszámot és a profitot. Igencsak kihívásos időszak volt, hiszen arról kellett minden év decemberében dönteni, hogyan osszák el a népség-katonaság között a fizetésük legalább száz százalékát elérő vagy meghaladó pulykapénzt karácsony előtt, ahogy Nyíri Geri tördelő mondta: mindig jött a taps-meghajlás-boríték.

A Blikknek és minden Ringier-terméknek volt egy-egy állandó tanácsadója, általában egy öreg, német veterán, akit a tolmácsa Sancho Panzaként kísért. A tanácsadók egyfajta minőségellenőrök voltak, akik gyakran órákon keresztül ültek az ablaktalan tárgyalókban a főszerkesztővel, a helyetteseivel, valamint a legfontosabb területek vezetőivel, hogy átbeszéljék a legutolsó találkozás óta eltelt időszakot, kivesézve az azóta megjelent számokat, címeket, képeket, cikkeket, megoldásokat. Dicséret viszonylag ritkán hangzott el tőlük, mert nem ez volt a feladatuk. A Blikk tanácsadója Peter Prior volt, aki megpróbált engem is meggyőzni 2001 januárjában arról, hogy a Mai Nap megszüntetése után egy új szuperújság lesz a Blikkből. Amikor a Vasárnapi Blikk felelős szerkesztőjeként először találkoztam vele, hiszen havonta egyszer velem is leült, megkérdezte, honnan ismerjük egymást, mire töredelmesen bevallottam, én vagyok az a vicces srác a valamikori Mai Napból, aki szerint a Blikkben Garfield a legjobb. Még mindig ezt gondolom, kérdezte komolykodóan, kis mosollyal a szája szögletében, mire politikailag korrekten azt mondtam, azóta egy kicsit változott az álláspontom, azért vagyok itt, hogy ne a Garfield legyen a legjobb. Egyébként, amit Prior mondott korábban a szuperújságról, a számok alapján összejött, hiszen a Blikk átlagosan eladott példányszáma a Mai Nap megszüntetése előtti évben, 2000-ben 105 ezer volt, míg 2001-ben 184 ezer. Egy év alatt majdnem nyolcvanezres ugrás, még úgy is, hogy mi akkor jöttünk a piacra a Színessel. A Mai Nap átlag eladott példányszáma 2000-ben 80 ezer volt, tehát megvalósult a Prior által vágyott Mai Nap-nyi növekedés a Blikknél. Igaz, a kép így nem teljes, hiszen történt valami 2001. január 2-án hajnalban, ami felrobbantotta a magyar bulvárpiacot: meghalt Zámbó Jimmy.

Természetesen én voltam akkor a Mai Napnál az ügyeletes lapszerkesztő. Éppen megérkeztem a szerkesztőségbe reggel kilenc körül, amikor Czerkl Gábor fotós lélekszakadva jött a kórházból a hírrel, amit természetesen nem hittem el. Talán mondanom sem kell, hogy 2001. szeptember 11-én is én voltam ügyeletben, akkor már a Színesnél, amikor Kaminski Fanny ügyeletes újságíró berontott, hogy nekiment egy repülőgép az egyik WTC-toronynak. Akkor még nem volt tévé a szerkesztői szobában. Persze, mondtam neki, majd ha egy másik gép

nekimegy a másik toronynak, akkor szóljon. Nem fogják kitalálni: megint szólt. Ez így enyhén cinikusnak tűnik. De ilyenkor az ember nem a tragédiára gondol, hanem a sztorira, hogyan lehet jól, minden aspektusát bemutatva megírni, milyen legyen a címlap, mely oldalakat kell kiüríteni, hány újságíró kell, milyenek legyenek a címek és a képek. Ugyanez másképpen: még ma is magam előtt látom a Mai Nap nagytermében az egyik öreg kollégámat, ahogy a sálát babrálva járkál az asztalok között, miközben csodálkozva kérdezgeti: gyerekek, törülközővel megfojtott csecsemő tényleg nem kell senkinek? De visszatérve Jimmyhez – kegyetlen verseny kezdődött. A Blikk fél éven át tartotta címlapon a sztorit, amivel megdöntött minden elképzelhető rekordot. A Mai Nap csak február 18-ig, mert akkor jelent meg az utolsó száma. De abban a másfél hónapban 115 ezer volt az átlageladása, ami harmincegy százalékkal több, mint 2000-ben. Mi szó szerint a csúcson hagytuk abba. Jimmy volt a bulvárpiac második rakétája, az első a kereskedelmi tévék indulása, 1997 őszén. A harmadik rakétát 2002-ben indították el, ez volt a Big Brother, illetve a később indult, de a BB-t a második szériára érdektelenné tevő Való Világ. Soha ennyi ember nem lépett az első nyilvánosságba egy időben, különösen úgy, hogy teljesítmény helyett csak a puszta létezésüket tudták felmutatni.

Megsokasodtak a feladataim a Blikknél 2004 februárjában, azt hiszem, csak a Hős Anya kitüntetést nem kaptam meg. Hiszen nemcsak főszerkesztő-helyettes lettem, de megtartottam – hm, kissé suta megfogalmazással, megtartatták velem – a Vasárnapi Blikk felelős szerkesztői pozícióját. Magyarul, én csináltam még mindig, és rám bízták a Blikk csütörtökönként behúzott tévémellékletének szerkesztését azzal, hogy át kell alakítanom. Ez roppant imponáló volt, különösen úgy, hogy helyettesem, Gedei Norbert vezető szerkesztő január elején felmondott, és átment a Story magazinhoz. Kész tények elé állított, esélyt sem hagyott arra, hogy meggyőzzem a biztos, kiszámítható jövő és a Story pokoli bugyraiban való vergődés közötti mérhetetlen különbségről. Mindezek tetejébe tanácsadó is lettem: azzal a feladattal bíztak meg, hogy segítsem az új Mai Napot visszahozni a Ringier-hez. Ha most az az érzésük, hogy nekem elgurult, hát nem.

Kicsit térjünk vissza 2001. március 9-re, amikor mi, volt Mai Nap-osok elindítottuk a Színes Mai Lapot a Blikk és kiadója, a Ringier ellen. Hősi idők voltak, hiszen az első hónapokban nem tudtuk, hogy a Ringier valóban csak perelni akarja a kiadónkat, vagy vannak más humoros trükkjei is. Deutsch Péter vezérigazgató azon a nyáron távozott a Színest kiadó Híd Rádió Rt.-től. Az utódja, a volt Mai Napot kiadó cég vezérigazgatója lett. Ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy mennem kell. Pályám során megtanultam együttműködni, még ha inkább egy kicsit olvasottabb Rambónak tartom is magamat, akinek egyedül kell megbirkóznia minden nehézséggel, de vele nem akartam egy levegőt szívni. Ezt bizonyos rágalmazási és becsületsértési perek elkerülése miatt nem részletezem. Megpróbálom politikailag korrekten: az újság szerepéről és az újságírásról, valamint az ebből származtatható vélt vagy valós, egyéni és közösségi, anyagi és erkölcsi előnyökről homlokegyenest eltért a felfogásunk. Hihetetlen, de éppen akkor, 2001 októberében felbukkant Kőszegi Ferenc, a Mai Nap volt főszerkesztője, hogy új lapot csinál, ő lenne a lapigazgató, én a főszerkesztő, vállalom-e. Akkor már úgynevezett nagycsaládos ember voltam, igaz, kissé idejétmúlt módon (az első és egyben utolsó feleségem, négy fiú, és ez azóta is így van), ezért a családi tanács, azaz a tanácselnök, azaz a feleségem, Sasa elé vittem az ügyet. Elég hamar megszületett a verdikt: csináld nyugodtan, a szüleim bármikor segítenek, ha baj van. De miért lett volna baj? Hiszen Sasa ott van mellettem.

Kérem, most vegyék elő zsebkendőiket, szükség lehet rájuk. Sasa nélkül nem lennék, nem lehetnék az, aki vagyok. Pedig alig huszonkilenc éve vagyunk csak együtt. A szerelmem, a kedvesem, a barátom, a harcostársam és a pajtikám, sajnos nem lett az ivócimborám, mert csak sátoros ünnepeken kér egy pohár bort, amit biztos, hogy nekem kell meginnom. Minden kérdésnél, minden komoly döntésnél, minden konfliktusnál ő az, aki segít, meghallgat, tanácsot ad, döntési helyzetbe hoz, újragondolásra kényszerít finom női eszközeivel, vagy csak kitapossa belőlem szelíden és kedvesen, hogy magyarázzam már meg, mi a fészkes fenéért vagyok annyira morcos és kiállhatatlan, esetleg konkrétan hülye. Ha azt mondom, hogy kímélni szeretném, mert nem akarom a benti problémáimat és konfliktusaimat hazavinni, az a rossz válasz. Ő az, aki ott van mellettem, hogy minden részletében átlássak egy helyzetet, aki nem engedi, hogy feladjam, aki kinevet, amikor mélyen és férfiasan sajnálom magamat, aki biztat, és akár gonoszkodó eszközökkel is megpróbálja megmozdítani az

önbecsülésemet, ha valami nem sikerül. Sokszor mondtam neki, hogy annyit beszéltünk a szakmáról, mert még mindig érdekli, mit csinálok, hogy bátran rá merném bízni az újságot, amit vezetek. Ilyenkor kinevet, és legyint. Ezen nem sértődöm meg, hiszen, mint mondtam, még csak huszonkilenc éve vagyunk együtt, és néhányszor felléptünk már ezzel a mutatvánnyal.

Négy fiam barna tüzű szeme az övé. A 2000-es évek elején újságíró lett, azután létrehozta a Goldspiritet, a saját internetes oldalát, ahol ezotériával foglalkozik, de nem csak úgy, hanem mélyen, alaposan és felkészülten, azután megjelent az első könyve, aminek a címe véletlenül szintén Goldspirit lett. Bár a nepotizmus minden formáját gyűlölöm, ezt most le kellett írnom. Megtisztelt azzal, hogy én voltam az első, aki elolvashattam. A könyve olyan, mint ő, rejtélyes, izgató, megfejtésre váró és hihetetlenül vonzó. Ritkán adatik meg, hogy úgy érezzem, otthon vagyok egy könyvben. Neki sikerült ezt megteremtenie. Köztudott, hogy a pasik nem sírnak, csak furán fel-felhorkantanak, ha meghatódnak. Szanaszét horkantottam magamat, miközben a könyvét olvastam. Képzeljenek el egy gyönyörű, csillagfényes nyári estét. A Balaton alig két kilométerre. Virágillat. Sztahanovista tücskök hegedülnek surroundban. Az égen csillagok milliárdjai. Lágy szellő lengedez. Egymással szemben ülünk. Mindkettőnk előtt laptop. Dolgozunk. Néha összenézünk, megfogjuk egymás kezét. De csak dolgozunk. Megátkozom néha a laptopját, ami fontosabbnak tűnik, mint én. Már az is tizennyolcas karikát érdemelne, ahogy szerkeszti az anyagait, ahogy bennük él, ahogy megigazítja munka közben a szemüvegét, és csak azt látni, minden egyes sejtjével a feladatra koncentrál.

Hm… Izé… Elnézést kérek… Egy kis magánjellegű kitérő után térjünk vissza a szakmához. Ott tartottam, hogy felmondtam a Színesnél, ami nem volt egyszerű, mert két szerződésem volt: egy munkaszerződés a minimálbérről, és egy vállalkozói, amit az úgynevezett garantált honorként, számla ellenében kaptam meg. A kettő aránya egy a tízhez, de csak egy munkaköröm volt: lapszerkesztő, amibe beletartozott a kulturális rovat vezetése is. Nem, ez nem vicc, ez a magyar zsurnalizmus rendszerváltás utáni hőskora, vagy inkább maga a vadnyugat. A

magyar sajtómunkások túlnyomó többsége így dolgozott: 2006-ig kényszervállalkozók voltunk, hiszen így rengeteget lehetett spórolni rajtunk. 2006 nyarán jött be az ekho, ami azt jelenti, hogy a fizetés két részből áll, a mindenkori minimálbérből, amit hagyományosan adóztatnak, míg a felette levő összeg után csak tizenöt százalékot vonnak le. Ez abból a szempontból jó, hogy tiszta helyzetet teremtett a piacon, viszont ha valaki beteg, akkor a táppénzt csak a minimálbér után kapja. Arról nem is beszélve, hogy a minimálbér feletti résznek csak a fele számít bele a nyugdíjalapba. De ez végül is oly mindegy, hiszen a nyugdíjas újságíró ritkább, mint a vegetáriánus húsevő növény. De vissza a távozásomhoz: két szerződést kellett felmondanom. A munkaszerződésem szerint ilyen esetben a munkaadó rendelkezik a teljes felmondási időmmel, ami harminc nap, míg a vállalkozói szerződésemben két hónapos felmondási idő szerepelt. Riskó Géza, a Színes főszerkesztője leült velem beszélgetni, amikor beadtam a felmondásomat. Elmondta, hogy nagyon szomorú, mert bár tehetségesnek tart, még nem vagyok kész, ne menjek bele a bizonytalanba, hiszen Kőszegi azt sem tudja, mit csinál, választási év jön mocskos dolgokkal, nem tudom, mire vállalkozom. Nem győzött meg, nem is tudott volna, de elég sötét jövő körvonalazódott: beperelnek, elviszik a házamat, az autómat, a gyerekeim pedig földönfutók lesznek.

A Mai Nap megszüntetésekor Riskó is kapott ajánlatot, hogy legyen Pallagi helyettese a Blikknél, erre nemet mondott. Utána, bármennyire is szerették volna visszatartani szép szóval majd fenyegetéssel, eljött a Ringier-től, hogy megalapítsa a Színest, így szanaszét perelték. Le kellett dolgoznom a teljes felmondási időmet, ami marhaság, így próbálták lassítani az új lap indulását. Ha valaki menni akar, akkor nem lehet és nem is szabad visszatartani, tilos ráígérni a pénzére, el kell engedni a lehető leghamarabb, hiszen a felmondás után már nem tud száz százalékkal dolgozni, csak gyűjti a drága információt, és használja az infrastruktúrát. Ráadásul el kellett látnom a lapszerkesztői feladataimat a harmincnapos felmondási idő alatt, gyártottam a címlapokat, és azt írhattam volna ki, amit akartam, persze, eszembe sem jutott szabotálni, de nem egy esetleges per, hanem az újság miatt. Harminc napot ledolgoztam, amivel teljesítettem a munka törvénykönyvében foglaltakat, viszont a hatvannapos vállalkozói felmondásomnak így csak a felét húztam le,

amikor eljöttem. Persze hogy bepereltek. A per tétje az volt, hogy ha bukom, és megállapítják a szerződésszegést, akkor jöhet a kártérítési per, ház és autó, viszlát, a gyerekeim meg a földön futnak. Bíztam az igazamban, hiszen nem vonatkozhat ugyanarra a munkakörre két különböző szerződés, ráadásul a munkaszerződés erősebb a vállalkozóinál. Kértem azért jogász sógornőmtől is tanácsokat, majd ügyvéd nélkül mentem el a munkaügyi bíróságra, ahol egy fiatal bírónőnél simán buktam első fokon. Másodfokon viszont teljesen magától értetődően nyertem. A kiadót képviselő ügyvéd azt mondta, hogy még találkozunk. Úgy látszik, ez valami mánia, ha valaki elbukik valamit. Bármennyire megtisztelő volt is ez az ajánlat, azóta sem éltem a lehetőséggel. De addigra már, 2002 őszén, túl a második Mai Napon, a Vasárnapi Blikknél dolgoztam.

Az első Mai Nap volt a nagybetűs újság, ott lettem újságíróból rovatvezető és lapszerkesztő, kilenc évem volt benne. Gazsó L. Ferenc vett fel a laphoz fél év külsőzés után, 1993. január 3-án. Az első két évemre szinte nem is emlékszem, kerestem a helyemet, a témákat. Később vettem csak észre, hogy valami furcsa bénultság lesz úrrá mindenkin, akit felvesznek egy laphoz. Addig ezerrel hajtott, hogy bekerüljön, attól kezdve be kell illeszkednie a rendszerbe, és valahogy nem akarnak úgy működni a dolgok, ahogy korábban, amikor külsős volt. Volt olyan időszak, amikor a tördelői szobából is kitiltottak, mert ha nem értettem egyet azzal, hogyan húzzák meg az anyagomat, akkor a tördelők gépén írtam vissza az általam fontosnak tartott részeket. Egyszer konfliktusba keveredtem Nagy N. Péterrel, aki szerint egy Galla Miklóssal készített interjúm túl hosszú volt, ezért nem dupla oldalra tördeltette be, hanem meghúzta egy oldalra. Teljesen kiakadtam: megkértem egy tördelőt, hogy csinálja meg az eredeti, kétoldalasra tervezett anyagot is, majd a két kinyomtatott változattal bementem Nagy N.-hez, véletlenül Gazsó főszerkesztő is éppen ott volt a szobában. Kissé színpadiasan feltettem a kérdést, hogy melyik a jobb. Gazsónak a kétoldalas változat tetszett. Amikor kiment, Nagy N., aki egyébként a nyugalom szobra volt, kérdőre vont, hogy miért kellett átlépnem a feje felett, miért fordultam egyből Gazsóhoz, akit ráadásul jól bevittem az erdőbe. Később, vezetőként értettem meg igazán ezt a jelenetet, és igazat adtam neki… De annak

az izgága kezdő újságírónak is, aki nem akarta annyiban hagyni a dolgot, mert hitt a cikkében.

Gazsó 1995-ben távozott a Mai Naptól, a Magyar Hírlap főszerkesztője lett. A Mai Napból három év alatt egyfajta jobboldali bulvárlapot akart csinálni. A kísérlet nem sikerült, és a példányszámunk is a béka feneke alá zuhant. A lapot be akarták zárni, mert veszteségessé vált. Akkor jelent meg Jürg Marquard svájci kiadó, aki megvett bennünket. Gazsót Kőszegi Ferenc váltotta a Mai Nap élén, akivel elkezdtünk végre újságot csinálni, friss, jó értelemben vett szabadelvű légkör alakult ki a szerkesztőségben, ami rengeteg energiát szabadított fel, a lap pedig elindult felfelé. A Mai Nap-os időszakban volt úgy, hogy zseni voltam, mert annyi címlapsztorit hoztam, volt, hogy fekete seggű, komcsi, liberális, náci, és még ki tudja, mi, pedig nem mozdultam semerre. 1994-ben, amikor építkeztem, majdnem kirúgtak, mert minden áldott nap ki kellett mennem az építkezésre, ellenőrizni, vitatkozni, dönteni, és teljesen szétestem. Egyszer én mondtam fel 1997-ben, amikor már második éve vezettem a kulturális rovatot, mert Kőszegi ki akart nevezni lapszerkesztőnek. Úgy éreztem, a rovatvezetés mellett ez már túl sok lenne. Jól összevesztünk, kirohantam a szobájából, levágtattam kilenc emeletet az akkori Vajda Péter utcai szerkesztőségből, elindultam az Orczy tér felé, amikor Kövess László vezető szerkesztő felhívott remek Panasonic mobilomon, amit azért vettem, mert ceruzaelemekkel is működött, ha lemerült az akkumulátora, hogy menjek vissza, beszéljük meg hármasban. Visszamentem. Kőszegivel egy évig nem beszéltünk, csak köszöntünk egymásnak.

Abból is baj lett, amikor írtam egy riportot arról, hogy a Horvátországba induló magyar békefenntartók ugyanazt a biztosítást kapták meg közbeszerzési eljárás nélkül, mint azok, akik korábban Ciprusra mentek, ugyanazokkal a specifikációkkal, így például skorpiócsípés ellen is biztosítva voltak. Nagy nehezen elértem, hogy az akkori katonai beszerzési hivatal egyik vezetője fogadjon. Két feltétele volt: nincs magnó, sem jegyzetfüzet. Két órán át tartó beszélgetésünk összefoglalóját visszaküldtem neki, mire felhívott, hogy jó memóriám van, ismer más területen dolgozó kollégákat, akik éppen ilyen embereket keresnek, mint én. Ezen a riporton dolgoztam, amikor Gazsó

behívatott, ott ültek Riskó Gézával, a helyettesével, és elmondták, hogy egy hete nem adtam le egyetlen anyagot sem, és ez így nem jó. Nem tudom, ki nyomott fel. Attól kissé megenyhültek, amikor elmondtam nekik, milyen cikken dolgozom, de továbbra is kitartottak amellett: nincs arra lehetőség, hogy egyetlen anyaggal egy hétig vacakoljak, hiszen a lapot meg kell tölteni. Nesze neked oknyomozó újságírás, bár akkor ezt a kifejezést nem is ismertük. Itt kaptam életem első durva figyelmeztetését is. Elég annyi, hogy egy közszereplő, aki akkoriban testőrökkel járt és pisztolya is volt, ami szinte mindennaposnak számított a boldog ’90-es években, azt hitte, valami kínosat tudok róla, és erre utalgattam volna egy cikkben. A mai napig nem tudom, mi lehetett az a dolog. Felhívott a szerkesztőségben, és elmondta, nem szereti, ha szórakoznak vele, és annyira örülne, hogy mire hazamegyek, a házam se égne le, és a családomért se kellene aggódnom. Felhívtam egy régi ismerősömet, aki a közszereplővel közeli üzleti kapcsolatban állt, és elmondtam neki, mi történt. Ismerősöm negyedóra múlva visszahívott: azt üzeni neked, hogy nem tudja, mi történt vele, valamit félreérthetett, elnézést kér, nem akart megbántani. Hát, köszönöm. Végül is nem bántott meg.

A Mai Napnál átkoztak meg először életemben. Írtam egy riportot néhány alternatív gyógyászról, akik kihasználva, hogy egyházi szolgáltatásért nem kell adót fizetni, létrehoztak egy felekezetet. Velük voltam akkor is, amikor rendelés előtt beültek egy sörözőbe, ettek, ittak, és jól mulattak azon, hogy adót sem kell fizetniük, a népek meg tódulnak hozzájuk, és mindent elhisznek. Tökéletes biztonságban érezték magukat. Na, megjelent a riport, aznap felhívott egyikük, aki különféle fémből készült tárgyakat – tányér, piszkavas, vasaló – tett magára úgy, hogy azok nem estek le, és azt hiszem, szerelmi kötést is vállalt. Azt mondta a jóember vészjóslóan visszafojtott hangon, gondolom, a hatás kedvéért, hogy én egy igazi szemét újságíró vagyok, tönkre akarom őket tenni, ezért most megátkoz, de úgy, hogy ezt nem lehet rólam levenni. Hát, képzelhetik. Mint Bagaméri a Keménykalap és krumpliorrban. De a legszörnyűbb az volt, hogy a sztori miatt még hónapok múlva is hívtak olvasók a szerkesztőségben, hogy ugyan, mondjam már meg, hol rendelnek a varázslók. Hiába, a sajtó hatalma. Írtam egy másik riportot egy természetgyógyászról is, aki elmesélte nekem, ő nemcsak azzal foglalkozik, hogy a rákos daganatokat tünteti el nyomtalanul, de megmentette a Földet. Az úgy volt, hogy az idegenek űrhajói teljesen

bekerítették törékeny planétánkat, de ő ezt észlelte, kiterjesztette a tudatát, körbevette vele a bolygót, és távozásra kényszerítette őket. Ugye, nem hiszik, hogy a pacákban nem a komplett elmebeteget látták néhányan, és még hónapokig hívogattak, igen, hogy ugyan mondjam már meg, hol rendel.

Itt történt az is, hogy cikket írtam egy nagycsaládról, ahol a szülőknek nem volt pénzük megünnepelni a huszonötödik házassági évfordulójukat. A gyerekek már felnőttek, de még velük laktak, mert nem volt munkájuk. Egy teljesen átlagos budapesti házaspár. Ahogy megjelent a cikk, felhívott a McDonald’s egyik éttermének a vezetője. Azt mondta, nagyon meghatotta a történet, szívesen megrendezné a házassági évfordulójukat húsz emberre, de arról tudósítanánk-e, és le lehetne-e írni a cége nevét. A lapvezetés áldását adta a – mai kifejezéssel – termékelhelyezésre. A Mai Napnál történt az az elhíresült eset is, amikor a magyar sajtótörténetben először egy közszereplő, Fábry Sándor úgynevezett cerkája került a címlapra. Fábry az egyik Esti Showder-felvételen egyszemélyes, zsákszerű szaunát mutatott be. Amikor vége volt a jelenetnek, kilépett a szaunából, és a diszkrét félhomályban egy szál micsodában settenkedett ki a színpadról. Csakhogy Németh Gabi, a fotósunk éppen elkapta a nevezetes alkatrészt. Íme, az ember. Illetve egy fontos részlet az emberből. Hatalmas vita lett belőle: mutassuk, vagy ne mutassuk, túllépünk-e ezzel egy határt, vagy íme, itt az igazi, kemény, angol típusú bulvár. Én elleneztem, mert – nehéz ezt így leírni – megsajnáltam Fábryt. Kisebbségbe kerültem. Az anyagnak kemény szakmai és biológiai utóélete lett: a szakmai arról szólt, van-e határ, lehet-e ennél lejjebb menni, és ezt miért kellett megtenni. A biológiai arról, hogy amit közszemlére tettünk, kicsi-e vagy nagy, illetve a különféle cerkatípusok mekkorák is lehetnek alapállapotban.

A Mai Nap volt főszerkesztője, Kőszegi Ferenc csak annyit mondott 2001 őszén, hogy az új lap formátuma olyan lesz, mint a régié volt, és ne aggódjam, megbízható a tulajdonosi háttér. Mai eszemmel már tudom, hogy ekkor kellett volna elkezdenem aggódni. A lap neve is titkos volt, mert Kőszegi még tárgyalt róla, egyelőre Napilapként vagy Termékként emlegettük. Addigra már eléggé

előrehaladt a csapat szervezésében, sok régi Mai Nap-os volt közöttük. Előkelő hotelok bárjában teázgatva gyűjtötte a csapatot, és amikor beszálltam, attól kezdve együtt ücsörögtünk. A szerkesztőség termeit már kibérelték egy Hauszmann Alajos utcai irodaházban, a második emeleten. Amikor Hegedüs Gábor fotórovat-vezetőt először vittem oda, így szólt: – Az anyám évtizedeken át itt forrasztgatta a nyák-lapokat. Az irodaház ugyanis a valamikori BRG egyik üzeme volt. A kiadó addig még csak két emberből állt: Somogyi Jánosból, aki a lapot kiadó Som-Média vezérigazgatója volt, előtte a Híd Rádiónál Deutsch Péter helyettese, és Osvalt Dénes gazdasági igazgatóból. Ők ketten rendelték meg a gépeket, a szervereket, kötötték a szerződéseket, és szerelték össze az irodabútorokat, amikor azok végre megérkeztek. Én csak azt kötöttem ki, hogy a művészeti vezetőm Kovács Attila legyen, aki az előző Mai Nap legjobb tördelője volt, és emellett nagyon jól megértettük egymást. Közben cikkek jelentek meg arról, hogy új lap szerveződik, a lapigazgató Kőszegi, a főszerkesztő Murányi, találgatások a szerkesztőségről, létszámról, termékről, de engem a kutya sem hívott fel, hogy legalább megcáfolhassak valamit. Fura érzés volt kikerülni a lövészárokból a nyílt terepre, ahol rám lőnek, kérdés nélkül.

Egyik nap, 2001 decemberében, felhívott Kőszegi, hogy nagy híre van. Megvan a lap neve: Mai Nap. A lényeg, hogy a Som-Média bérbe vette a márkanevet a Ringier-től, nem tudom a pontos összeget, akkori infók vagy pletykák szerint százmilliós összegért, négy évre. A lapból egyfajta midmarket terméket akartunk csinálni, nagy képekkel, harsogó címekkel, de komolyabb tartalommal, mint amit egy bulvárlaptól elvár az ember. A kollégák szerződéseit, mivel az iroda akkor még nem készült el, az Oktogonon lévő Burger Kingben adtam át, hiszen a konspiráció mindenekelőtt. A szerződésben természetesen a „Termék” szerepelt, az igazi nevét még nem árulhattuk el. Azután végre beköltöztünk az irodába, a laptervem alapján Kovács Attila elkészítette a stíluslapokat, és egy hónapon át tréningeztünk. Ekkor még egy új, belső használatú neve is lett a lapnak: Levonat, mert amit csináltunk, azt csak

levonatban láttuk, nem lett belőle újság, de reggeltől estig úgy dolgoztunk rajta, mintha mégis nyomdába került volna lapzárta után. Végre eljött a megjelenés előtti nap, amikor sajtótájékoztatón jelentettük be az új lapot. Kivettem öltönyöm zsebéből egy összehajtogatott régi Mai Nap-os molinót, amit megtartottam azokból a sötét időkből, amikor a Ringier bezárta a lapot, és mint egy féltve őrzött ’48-as szabadságharcos zászlót, kibontottam. Ez legalább annyira gyerekes volt, mint a Mai Nap-os pólómat mutogatni egy évvel azelőtt Tonininak. De végtelenül jólesett, mert megmutattuk, hogy a Mai Napot nem lehet csak úgy bezárni. Szorgos népünk győzni fog, és így tovább. Elkezdődött az igazi meló. Nagyjából egy hónapig tartottuk a midmarketkoncepciót, a harmincezret kapargatta az eladás, a remittenda, azaz az árusoknál maradt példányok aránya több mint negyven százalék volt. Egyszer a Cora áruházban járva láttam, hogy a pénztáraknál halmokban áll a lap, hiszen a kiadó nagy reményeket fűzött a névhez, és az üzleti tervben megcélzott eladott példányszám hatvanezer volt. Rémálom. Idő kellett volna, és sok pénz marketingre, hogy az olvasókat meggyőzzük, inkább mi vagyunk a Mai Nap, mint a Színes, amiről ők addigra már jól tudták, hogy az az igazi Mai Nap, hiszen meggyőztük erről őket.

A 2002-es választások közeledtével megszaporodtak a gyanús jelek. Egyszer csak felbukkant Deutsch Péter, akiről kiderült, hogy ő áll a vállalkozás mögött. Volt egy címlapunk, ami szinte szó szerint és képben is egyezett a Blikk aznapi címlapjával: június 18-án Medgyessy kijelentette a parlamentben, papírt lobogtatva, hogy nem volt ügynök. Ezért jól lebaltáztak, és még az is elhangzott, hogy egyeztettem volna Pallagival (buta fiúk, ha egyeztetünk, nem csináljuk meg ugyanazt a címlapot, mert rontja az üzletet). Attól kezdve mindennap jött valami, Deutsch személyesen felügyelte az apja ügynökmúltja miatt könnyek között lemondó Pokorni Zoltánról szóló cikket és címlapot július elején, pedig az is milyen jó sztori volt, napokkal korábban, amikor Monique Covet pornósztár megtapogatta Anettka kihívásos mellét, és csak nekünk volt meg. Úgy érzem, futottak a pénzük után, hiszen a lap gazdasági sikerét a Fidesz várható, de be nem következett választási győzelmére alapozták. Július 12-én kirúgtak, miután egy hétig nem kaptam választ a szabadságot kérő e-mailemre. Durva fél év volt mögöttem. Öt hónapja, januártól kezdve mindennap bent voltam a lapnál, mert meg akartam csinálni, nem volt se

szombat, se vasárnap, se család. Közös megegyezés, Sasa bejött, mert ő volt a bt.-nk beltagja, aláírtuk a megállapodást, vállalták, hogy kifizetnek még három hónapot havi bontásban, versenytilalom nélkül. Végre elmehettem szabadságra. Abban állapodtunk meg, hogy két hétig nem kommunikálunk az esetről, azután pedig valami nagyon szárazat.

De nem így lett, felbukkant néhány írás itt-ott arról, hogy szakmai kifogások merültek volna fel velem kapcsolatban, ráadásul éppen Kőszegi nyilatkozta ezt valahol, az egekig dicsérve utódomat, Varjú Frigyest, akinek alig néhány hónap adatott meg a lap élén. Őt Riskó Géza váltotta, majd jött Takács T. László, volt lapszerkesztő kollégám, akit 1993-ban Kőszegi még az akkori Mai Nap felelős szerkesztőjeként szabadított rám, kezében A szégyen lánya című cikkével, amiből kiderült, hogy remekül ír. Bosszantott, de nem igazán érdekelt, gondoltam, Kőszeginek valahogy el kell határolódnia attól az embertől, aki a Blikk-kel galádul összejátszva medgyessyzett. Lementünk Siófokra az anyósomékhoz, és megpróbáltam egy kicsit pihenni, ami a négy fiam mellett nem volt olyan egyszerű. Ezután kerestem fel kedves ellenségemet, Kovács Tibort, és kerültem a Vasárnapi Blikkhez. 2004 tavaszán tehát megkaptam ismét az új Mai Napot, az volt a feladatom, hogy egy kicsit rázzam fel, és hozzam vissza a Ringier-hez. Amikor újra bementem a laphoz tizennyolc hónap után, vicces volt végighallgatni, hogy egy régi jó ismerőst köszönthetünk körünkben, aki a Blikknél is bebizonyította, milyen remek szakember, és segít abban, hogy a Mai Nap békében és megrázkódtatások nélkül kerüljön vissza a Ringier-hez. Senki sem röhögött ezen. Még én sem. Az ember megpróbál mindig a feladatra koncentrálni.

Közben elkezdtem Gedeivel tárgyalni a Pozsonyi úton, a Kiskakukk vendéglőben, hogy jöjjön vissza a Story magazintól, minden meg van bocsátva. Visszajött. A maga érzelemmentes módján azt mondta, hogy a Storyban nem volt MTI, és ezt nagyon utálta. A Vasárnapi Blikk hasított, nem voltunk sokan, de legalább senki sem szólt bele abba, amit csináltunk. Pallagi néha hozott egy témát, hetente leadta a Tízezer

perc című publiját, amit évtizedek óta cipel magával újságról újságra. 2003 őszén behívott magához egy keddi napon. – Jó, hogy csak most beszélünk, mert ha vasárnap beszéltünk volna arról, amiről most fogok, akkor most nem erről és nem ilyen barátságosan beszélnénk. Értetlenkedő arckifejezésemet látva, így folytatta: – Miért raktad azt a szerencsétlen, elaggott, rettenetes Cicciolinát a címlapra? A benzinkútnál, ahol megvettem a lapot, majdnem elkezdtem üvölteni, és majdnem felhívtalak. – Miért nem hívtál fel? – Mert nem akartalak kirúgni. Miért tetted ki azt a borzalmat a címlapra? – Mert jó volt a sztori. – A sztori szar volt. – Akkor beszéljenek a számok – mondtam hősiesen. Az eladási adatokból három nap után kapunk előzetest, ez az N3-as adat, hat nap után a majdnem véglegest, ami az N6-os. Azért kivártam a hat napot, hátha, majd bementem Pallagihoz: – Feri, beszéltek a számok, és azt mondták, igazad van. Egyébként tényleg az egyik legrosszabb címlapom volt, amit a Vasárnapi Blikknél csináltam. Tizenegy évvel később megpillantottam a Bors címlapján Cicciolinát, átfutott rajtam, hogy fel kellene hívni Pallagit, és megkérdezni, érdemes volt-e kiraknia, és neki mit susogtak a számok.

2004-ben már látni lehetett, hogy Pallaginak elege van. Morvai Zoltán lapigazgató, akivel együtt csinálták a Blikket, februárban felmondott, és elment egy aui kiadóhoz vezérigazgatónak, helyére nyár elején Kovács Tibor jött. A svájciak átrendeztették Pallagival a nagytermet, létrejött egy T alakú asztal, amelynek a tetején ő és a helyettesei, Bánó András, Fejes Gábor és én ültünk, a

T szárán kétoldalt a művészeti vezető, a képszerkesztő, a grafikus, az aszal körül egy karéjban a tördelők, a túloldalon pedig a szerkesztőség. Ez az elrendezés volt hivatva segíteni a hatékony kommunikációt. A tervezést és a végrehajtást – egyeztetés és ütemezés az informatikával és az üzemeltetéssel – rám bízta. Hier ist der T-Tisch, der nicht so estetisch – mondtam Peter Prior tanácsadónak, aki fájdalmas mosollyal jelezte, ez bizony rosszulesett neki, de lehet, csak az érintette kellemetlenül, hogy a poén miatt kihagytam az alárendelt mondat végéről az „ist”-et, azaz az állítmányt. Az átrendezéssel egy időben arra kérték meg tisztelettel Pallagit, hogy jöjjön ki dolgozni a többiek közé a nagyterembe, hiszen addig az értekezletek kivételével jórészt a szobájában ült, bele-belenézett a levonatokba, megmondta, melyik sztoriból legyen a címlap. Azt is éreztették vele, miután szinte a semmiből megcsinálta a Blikket, hogy a vezetői módszerei elavultak, delegáljon több feladatot, engedje a fiatalokat is lehetőséghez jutni, és tanuljon meg együttműködni a munkatársaival.

A cég komolyan vette az ügyet. Ezért kapott Pallagi a havonta érkező Peter Prior mellé egy új tanácsadót 2004 szeptemberében, Willy Reithet. Reith a Bild berlini kiadásáért felelt a csúcson, amikor még márkában kapta öt számjegyű fizetését, utána lett tanácsadó. Ő nem havonta jött, mint Prior, hanem átlag kéthetente, és három-négy napig maradt, ami sokórás plusz elfoglaltságot jelentett mindenkinek. Pallagi szeptember végén a kezembe nyomott egy meghívót Bad Tatzmannsdorfba – simán csak Tőzsérfalva, de osztrákul jobban hangzik –, egy ötcsillagos hotelba, hogy töltsem ott Sasával a hétvégét, és még utánam szólt, hogy nem kell írni róla. Vasárnap, október 3-án délelőtt, éppen akkor, amikor golfozni próbáltam – ott golfoztam életemben először és utoljára, na, ennyit a networkingről –, és már helyesen pucsítva, nagy lendülettel bele akartam ütni a labdába, megcsörrent a mobilom. Kovács Tibor volt az, lázasan érdeklődött, mikor leszek Budapesten. Úgy hat körülre ígértem, azt mondta, menjek egyenesen a Hotel Heliába, de többet nem kötött az orromra. A hotel presszójában Kovács és Papp Béla, a Ringier ügyvezetője várt, aki 2002 őszén érkezett a céghez, miután Tonini, akinek a vezetésemmel a volt Mai Nap-osok a Let my people go című örökzöldet adták elő, felmondott, és átment egy másik svájci céghez. A kapcsolatunk elég felszínes volt, egyszer le is baltázott, hogy miért nem járok le gyakrabban hozzá. Valóban, csak akkor néztem be hozzá, ha muszáj volt, mert a munkában jobban hiszek, mint az ilyen beszélgetős dolgokban. Papp elmondta, hogy Pallagi pénteken felmondott, az utódja Fejes lesz, vagy én, szerdáig állítsak össze egy tervet a példányszámról, a szervezeti

felépítésről, a munkafolyamatokról, és a hozzájuk kapcsolódó változtatásokról, és hogy mennyivel lehet középtávon emelni a Blikk példányszámát, eléri-e a háromszáz- vagy az ötszázezret.

Pallagi úgy mondott fel, hogy tudomásom szerint nem volt írásbeli szerződése. Minden évben megállapodott az ügyvezetővel a következő évi feltételekről, megkapta a bónuszát, a fizetésemelést, de nem volt papír. Így szép nyugodtan ki tudott sétálni az ajtón. Fejes Gábor lett az új főszerkesztő. Úgy hallottam, Pallagi rám voksolt, talán ez is Fejes malmára hajthatta a vizet. Én a tervben nem ígértem sem háromszáz-, sem ötszázezret, mert akkor úgy éreztem, nincs több a piacban, hiszen ha a Színes és a második Mai Nap is ott van, nem tudunk nagyon hová nőni. A Blikk cseh testvérlapja, a Blesk akkoriban ötszázezer körül adott el átlagosan, igaz, az ottani árushelyek száma majd kétszer annyi, mint Magyarországon, úgy húszezer felett volt. Lehet, hogy ez is belejátszott. A harmadik viszont az volt, hogy egyáltalán nem akartam olyan dolgokat ígérni, amiket nem lehet betartani, sokkal reálisabban láttam a helyzetet, és bennem volt az is, nem biztos, hogy nekem mindenáron főszerkesztőnek kell lennem. Talán azért nem, mert egyszer már voltam, aztán hogyan jártam. Még mindig úgy képzeltem el, hogy egyszer majd az írásból élek, nem pedig kicsi, elfált, bőrfotelos helyi érdekű istenként mutatom meg a helyes irányt, vagy változtatom meg emberek életét. Miután külön-külön elmondtuk Bélának, mit tennénk a Blikk-kel, Béla lehívatott, akkor még az elsőn volt az ügyvezetői iroda, és közölte, hogy Fejest választotta, majd megkérdezte, maradok-e. Igent mondtam, mert Fejessel nem volt semmi bajom. Akkor. A döntésben az is benne volt, hogy Fejes kifejezetten konfrontatív alkat, aki – mivel jóval régebben dolgozott a Blikknél – lehet, hogy elment volna a laptól, ha engem, a volt háromszoros Mai Nap-ost neveztek volna ki főszerkesztőnek.

Fejes jó szimatú szerkesztő, aki egy bulldog kitartásával vetette rá magát a témákra. Sokáig a szórakoztató rovatért felelt, tehát ő volt a Blikk legtöbb címlapja mögött. Néha bőrmellényt viselt, néha bluetoothos headsetet a fülében,

kiszámíthatatlanul jó- vagy rosszkedvű volt, de mindegyik állapotban túlzó, és ha valamin felhúzta magát, akkor – most elkezdek egy kicsit finomítva fogalmazni – keresetlen, a társas érintkezésben szokatlan kifejezésekkel illette a beosztottjait. Egyszer a tárgyalóban a teljes blikkes vezérkar előtt… hm… az átlagostól kissé eltérő, mintegy emelkedettebb hangnemben fogalmazta meg kérésnek egyáltalán nem nevezhető feltételeit arról, milyen végzetes munkajogi következményei lesznek, ha a két behívott bűnügyi tudósító nem szerzi meg egy gyilkos képét a rendőrségtől. Az egyik idősebb kollégával, aki nem készült el a megfelelő időben egy anyaggal, a nagyterem közepén tudatta: érthetetlenül áll a tény előtt, hogy a kolléga az újságírást mint professziót űzi, úgy vélte, jóval korábban és egyoldalúan meg kellett volna szakítaniuk az együttműködésüket. De a legjobb egy szintén idősebb kolléga esete volt, aki odajött hozzám, amikor Fejes szabadságon volt, hogy mély tisztelettel felmondana.

Délután hívtam Fejest, mert mindennap egyeztettünk, az eladási adatokra is kíváncsi volt, hogy a kolléga felmondott, erre elkezdett a normál társalgási szinttől eltérő hangerősséggel beszélni (a most következő párbeszéd a képzelet szüleménye, bármilyen hasonlóság egy a múltban lezajlott beszélgetéssel kizárólag a véletlen műve): – Micsoda? Rúgd ki! – Nem lehet, felmondott! – Nem érdekel, rúgd ki, holnaptól be ne tegye a lábát! – Nem érted? Felmondott! – Akkor is rúgd ki! Fejes korrektorként kezdte a sajtóban, onnan küzdötte fel magát, végigjárva a szamárlétrát, és sokan azt mondták, nagy rá a kabát. Rossz hírem van: az a bizonyos kabát mindenkinek helyből nagy. Hiszen, ha a Blikkre gondolok

hatmilliárdos árbevételével, egymilliárd feletti profitjával, leginkább egy űrhajót látok magam előtt, amin ezrek dolgoznak, és az ember egyszer csak rájön, hogy abban a kicsi kabinban, ott, a rakéta tetején, teljesen egyedül kucorog az ő nagy felelősségével. Fejest megpróbálták coacholni is, de úgy tudom, ez sem járt sikerrel. Valahogy kialakult a munkamegosztás, ő volt a rossz rendőr, én pedig a jó. Egy idő után elkezdtünk mindenkivel összeveszni, néha remek volt a hangulat a szerkesztőségben, néha pocsék, de ez mindig attól függött, hogy aznap milyen lábbal kelt, min és mennyire húzta fel magát. Viszont élt-halt a lapért, minden egyebet, ha nem is a második, de az ötödik-hatodik helyre rangsorolt.

2005 tavaszán híre jött, hogy Pallagi Ferenc átvette a Színes Mai Lapot, ami akkorra már majdnem a földbe állt szakmailag és anyagilag. Meghívott reggelire, az akkori Hiltonba, és megkérdezte, nem akarom-e a Színest átvenni felelős szerkesztőként, majd főszerkesztőként, mert ő a lapot kiadó cég vezérigazgatójaként inkább az üzletre koncentrálna később. Azt mondta, hogy marketingre annyit költhetünk, mint a Blikk, ami akkoriban készpénzben és barterben – nem mondhatok pontos adatot – több százmillió forint volt évente. Első blikkre szédítően hangzott, de később kiderült, hogy igaz. Azt mondta még, hogy három évet kapott, azután a tulajdonos el akarja adni az újságot, és ha jól dolgozunk, nem járunk rosszul az eladásnál. Három nap gondolkodási időt kértem, és tájékoztattam Fejest meg Kovácsot az ajánlatról. Nagyon csábító volt, hiszen kezdett elegem lenni a jó rendőr szerepéből, de akkor vágtam bele újra a házam átépítésébe – igen, a kacsaláb, meg a helikopter-leszállópálya a lovarda mellett. Meg is mondtam Pallaginak, hogy két átépítést – hiszen a Színest is lényegében a nulláról kellett volna újjáépíteni – nem vállalhatok el tisztességesen. A Ringier nem vette komolyan, hogy Pallagi átvette a Blikk egyetlen igazi potenciális ellenfelét. Mi néhányan próbáltuk kongatni a vészharangot, hogy azonnal lépni kell, akár árháborúba kell kezdeni, még több játék kell, hogy a Színes meg se tudjon mozdulni a piacon, de még a német tanácsadók is azt mondták, hogy ki kell várni a kicsit hátborzongatóan hangzó „naturelle Lösung”-ot, azaz a természetes megoldást, mert a Színes csak égeti a pénzt, és szép csendben ki fog purcanni.

Annyira nem vették komolyan a veszélyt, hogy 2005 júniusában, éppen azon a napon, amikor a Színes a Blikk szintjére csökkentette az árát – ami példátlan volt a Blikk történetében –, másodszor is bezárta a Ringier a Mai Napot, mintegy felajánlva az olvasóit a konkurenciának. Az indok: a lap túl sokba került, holott nyugodtan védhette volna a Blikk fenekét, és stoppolhatta volna a Színes terjeszkedési kísérleteit. A Ringier nem tanult az első Mai Nap bezárásából. Azon a nyáron kerestek meg az Axel Springertől is, hogy ugyan mentsem már meg a Reggel című napilapjukat. 2003 végén jöttek az első hírek, hogy a magyarországi Axel Springer a megyei napilapjai mellé egy országos terjesztésű újságot akar kiadni. A Ringier-nél kisebb pánik tört ki emiatt, hiszen az Axel Springer adja ki a Bildet, Németország és Európa legnagyobb napilapját, illetve Lengyelországban a Faktot, amelynek 2003-as bevezető kampányára csillagászati összegeket költött el a lengyel leányvállalata. Nem volt olyan hely az utcán, ahol ne Fakt-logóba botlott volna az ember. A Ringier-nél nem tudtuk, hogy mit akarnak piacra dobni, de többen tartottak tőle, hogy bulvárlapot. A pánik jótékony hatással volt a kulcspozícióban lévő ringier-sekre: kaptunk loyality-csomagot, amiben volt hűségjutalom, ami automatikusan járt a cégnél eltöltött további kettő plusz egy év után, és ehhez jött még a teljes körű egészségügyi szolgáltatás egy magánklinikán, szóval hirtelen elképesztően fontosak lettünk. Ilyen azóta sem fordult elő, hiszen nem volt olyan kihívás a piacon, mint amilyet a Reggelben láttak. A lapra az Axel Springer, piaci pletykák szerint, több milliárd forintot költött el, hatalmas reklámkampánnyal indítottak, heti ötmillió forintot lehetett nyerni a lap játékával hat héten át. De az újság rossz volt.

Az Axel Springer Pécsett, az Új Dunántúli Napló szerkesztőségében tervezte meg a Reggelt (azt nem merném állítani, hogy lettek volna kémfotóink, és megszereztük volna az újsághoz tartozó kódexet, amelyben pontosan le lett volna írva még az is, hogy kerülni kell például az extrém jelzők használatát). Az újság megjelenését, azaz layoutját a cég minden megyei lapja átvette, ami rendkívül költséghatékony: a központi oldalak ugyanazok, nem kell őket egy-

egy lapnál áttervezni, kevesebb tördelő kell, és az újságírók az előre kialakított stíluslapba töltik be a szöveget, pontosan annyit, amennyit a rendszer enged. Ez oda vezetett, hogy a nagy garral létrehozott Reggel egy se íze, se bűze valami lett, ami mindennap ugyanúgy nézett ki, tele volt felesleges, unalmas, színtelen anyagokkal, és ami a legrosszabb, nem kellett senkinek. Ez így azonban nem igaz, Willy Reith tanácsadó nagyon dicsérte a Reggel első számát. Milyen szép, aprólékosan kidolgozott, sok cikk van benne, és azt mondta, legalább hatvanezer példányban fog elkelni. Libamájban fogadtunk, természetesen én azt mondtam, hogy nem lesz húszezer sem az eladás. A Matesz adatai szerint 2005 első félévében kilencvenhétezret nyomtattak ki belőle naponta, ebből tizennyolcezer volt az úgynevezett aktívan vásárolt példányszám. 2005 második félévében a Reggel eltűnt a nyilvántartásból. Soltész Mihály, az Axel Springer üzletfejlesztési igazgatója még azért hívott 2005 júniusában, hogy én lehetnék az, aki megmenti a Reggelt, vagy inkább a Reggel utolsó főszerkesztője lesz, ha ez nem sikerül. Elmondtam neki, miért tartom rossznak a lapot, és azt is: nem hiszek benne, hogy én vagy bárki más meg tudná menteni. Végül Soltész vette át muszáj Herkulesként a napilapot, és ő zárta be 2005 októberében. A vasárnapi kiadása viszont ma is létezik.

2006 tavaszán sokasodtak a jelek, hogy valami készül, egyre-másra rángattak be a kis és nagy tárgyalóba, hogy beszéljek arról, mit csinál Fejes. Roppant kedvesen és határozottan utasítottam el, mondván, Fejes tudja, mit csinál, tessék vele beszélgetni. Május elején Willy Reith, a Blikk tanácsadója, akit a szakmában csak úgy emlegettek: der Hai, azaz a Cápa, nagyvonalúan meghívott ebédre a Bosnyák tér egyik kifőzdéjébe, ami közel volt az akkori szerkesztőséghez. Durva bablevest ettünk, kenyeret, palacsintát, miközben a maga módján, ahogy a sas köröz, arról faggatott, hogy theoretisch, mi lenne, ha én lennék a Blikk főszerkesztője, natürlich abszolút theoretisch, mit csinálnék a Blikk-kel. Nagyjából elmondtam neki, hogy komolyabban venném a szakmai alapértékeket, hogy legalább két forrást kell használni, mindig kérdezzük meg a másik felet, vagy ha írunk valakiről, akkor tudjon róla, és ha szeretné, szólaljon meg, viszont ha egy anyag nem áll meg, akkor ne kössük az ebet a karóhoz, öljük meg a cikket. De a legfontosabbnak akkor azt gondoltam, hogy a politikának nagyobb hangsúlyt kell kapnia a lapban, hiszen a Blikk jószerivel az egyetlen független újság a piacon, és a tulajdonost csak az érdekli, hozzuk-e a tervet vagy sem. Tehát a lap nem teheti meg, hogy ne foglalkozzon többet és

alaposabban a közélettel. De az egészet nem vettem igazán komolyan, hiszen egy Blikk-főszerkesztőt nem lehet csak úgy leváltani alig tizenhét hónappal a kinevezése után, ráadásul miért éppen Reithet küldenék az angyali üdvözlettel. Nem sokkal később egy Nagy Lajos király úti kínai vendéglőbe hívott meg Papp Béla ügyvezető és Kovács Tibor lapigazgató. Mivel közel volt a szerkesztőséghez, lelkemre kötötték, hogy csak azután induljak el, miután őket láttam már elmenni. Szuperkonspiráció.

Az étteremben Béla faggatott, hogy mit csinálnék a Blikk-kel, a politikai tartalom bővítése mit jelent, jobbos vagyok-e vagy balos, vagy ha nem, milyen liberális, lehet-e középen tartani az újságot, egyáltalán érdemes-e politikával bővíteni a témakínálatot. Újabb néhány nap telt el, június eleje volt már, amikor Papp Béla lehívott Kováccsal az irodájába, és elmondta, szeretné, ha június 12től átvenném a Blikket mint megbízott főszerkesztő, de úgy érzi, a posztot meg kell pályáztatnia, ez illik a Ringier renoméjához, viszont én vagyok az igazi jelölt, és ha három hónap után is megfelelek, véglegesít. Megköszöntem a lehetőséget, majd hajlott koromra, feleségemre és négy fiamra hivatkozva azt kértem, hogy június végén legyen a váltás, mert ha most nem megyek el szabadságra, akkor egy évig nagyon nem lesz rá lehetőségem. Papp és Kovács összenéztek, majd Béla azt mondta, rendben, addig is lesz időd a Blikk jövőjét tervezgetni. Egy hétig még dolgoztam, azután kivettem két hét szabadságot. Másfél héttel később, pénteken jöttünk vissza, akkor már Kováccsal kellett találkoznom a Robinson étteremben, hogy megbeszéljük a váltás részleteit. Keveset aludtam hétfőre virradóra. Hétfőn elkezdtem a szokásos benti rutint, átolvastam a lapokat, körülnéztem az interneten, majd a szerkesztőségi értekezleten Papp Béla bejelentette, hogy Fejes – akivel reggel már beszéltek – távozik a cégtől. A kollégáktól nagy tapsot kapott. Papp bejelentett engem is. Majd Fejessel bevonultunk a szobájába, és megkezdődött az átadás-átvétel.

Jó másfél órán át voltunk bent, nem éreztette, hogy haragszik akár rám, akár a cégre. Profiként tette a dolgát, és emelt fővel távozott. Még aznap felhívtam

Soltész Mihályt az Axel Springernél, hogy nem tudna-e valamit Fejesnek ajánlani. Jó másfél hónap múlva derült ki, hogy két regionális lap főszerkesztői székére kapott ajánlatot, de egyiket sem fogadta el. Akkor, 2006. július 3-án egyébként majdnem elmaradt a váltás, mert kirobbant az OTP-botrány. Az utolsó előtti júniusi címlap, amit még Fejes jegyzett, arról szólt, hogy Robbie Williams ott lett volna Csányi Sándor fiának esküvőjén, az utolsó pedig arról, elég harciasan, hogy kinek higgyünk, a bankárnak vagy az énekest felismerni vélő lovászfiúnak, mert Csányiék cáfolták az infót. Állt a bál, mert nem tudtuk bizonyítani, hogy Robbie Williams valóban ott lehetett. Mivel Fejes a rákövetkező hétfőn távozott, mindenki találgatott, voltak, akik kész tényként kezelték, hogy belebukott a Csányi-ügybe, sőt, a bankvezér személyesen váltatta le. Ezzel szemben, ahogy írtam, Fejes sorsa már el volt döntve június elején. Úgy tudom, a kiadó mérlegelte a helyzetet, nem lenne-e szerencsésebb legalább két hetet várni a váltással, amíg a botrány lecsillapodik. Hát nem, megtette.

Rám szakadt a Blikk. Mivel megbízott főszerkesztő voltam, továbbra is kis Peugeot 206-osommal jártam, viszont azonnal kaptam egy szolgálati laptopot és egy átkozottul nehezen kezelhető BlackBerryt, amit még jó néhány, valamivel barátságosabb modell követett, amíg évekkel később iPhone-ra váltottam. Megtartottam néhány jó szokásomat, például továbbra is vállaltam ügyeleteket. Így esett, hogy augusztus 20-án éppen én ügyeltem, és abban a pillanatban, ahogy kimondtam, hogy na, emberek, kilenckor a fele műszak elhúzhat haza, hirtelen elment a kép azokon a tévéken, amelyeken a tűzijátékot néztük. Akkor jöttek be az első telefonok a kollégáktól, hogy óriási vihar van, és kitört a pánik. Felhívtam Sasát, hogy egy kicsit még maradok. Éjjel egy körül végeztünk, utána már nem tudtunk oldalt cserélni, azaz mutálni, mert a nyomda képtelen lett volna kinyomtatni a fővárosi kiadást. Kiürítettem a harmadik oldalt, új címlapot csináltam, amit tudtunk, elküldtük a nyomdába, így az este hétkor záruló vidéki kiadásba is jutott a katasztrófából. Pest megyébe már majdnem az egész oldalt újra tudtuk írni és fotózni, de még röviden benne maradt, hogy napközben, az ünnepségen nem volt semmi gond, amiért valamelyik internetes portál elküldte a Blikket a francba. De a budapesti kiadásba, ami elvileg tíz órakor zár, de a nyomda tudta tartani éjjel egyig, a legfrissebb anyagok kerültek be. A Népszabadságnál egy rossz szerkesztői döntés miatt csak egy képaláírásra futotta a tragédiából. A Borsban benne sem volt, mint később kiderült, egy melléklet

behúzása miatt délután ötkor már slussz volt náluk, és esélyük sem volt arra, hogy behozzák. Egy hét múlva kiderült, hogy nagyon alacsony, tizenhat százalék volt a vihar másnapján a remittenda, azaz a kiszállított, de el nem adott példányok összessége. Akkoriban a Blikk átlagosan harminc százalék körüli remittendával dolgozott, ami azt jelentette, hogy háromszázhuszonötezer körüli nyomott példányból adtunk el körülbelül kétszázötvenezret.

Szeptember 14-én behívott magához Kovács Tibor. A lapigazgatói szoba akkorra már a Blikk nagytermének innenső végén volt, és ahogy közeledtünk a szobához, láttam, hogy bent ül Silvia Lepiarczyk, a Ringier kelet-európai igazgatója. Hosszú, vörös haja volt, mindig elegáns kosztümökben járt, csendes, kulturált, udvarias üzletasszonynak tűnt, nyoma sem volt benne a lekezelésnek, legalábbis az alapján, amit mi láttunk belőle. De rettegtek tőle a házban. Személyesen csak egyszer találkoztam vele. Még fél évvel korábban nyolc óra körül bejött a szerkesztőségbe, mert a kiadóban lett volna megbeszélése, de ott még nem talált senkit. Ketten voltunk csak bent Willy Reithtel, Lepiarczyk megkérdezte, nem tudjuk-e, hova tűntek az emberek, amikor megbeszélése van. Én szabadkoztam, majd szerettem volna meghívni egy életmentő kávéra, megköszönte, de nem fogadta el. Elindult vissza az első emeletre, Willy rám nézett, majd röhögve azt mondta, te végig tegezted, és barátságosan vállon veregetett. Hiába, a német és az angol közötti különbségek; nem, nem éreztem úgy, hogy egyszer s mindenkorra elástam magamat, ez annál jóval több volt. Most a rettegett Silvia szépen csendben elmondta, hogy meggyőző volt a teljesítményem, ezért mától én vagyok a Blikk főszerkesztője. Akkorra már magyarul is elfelejtettem, azt hittem, megvárják október elejét, akkor telt volna le a három hónap. Filmszerű pillanat volt, Lepiarczyk, Kovács és Reith, akit akkor vettem csak észre, csendesen mosolyogtak rám, a háttérben, a Grand Canyonban éppen lement a nap, és megszólalt valami nyugodt, nagyzenekari melódia, sok hegedűvel. Illetve majdnem. Rendben, mondtam, köszönöm a lehetőséget. Vigyázzon a Blikkre, Herr Muranyi, mondta Lepiarczyk. Azt hiszem, én voltam az egyik utolsó fontos döntése, mert nem sokkal később közös megegyezéssel távozott a cégtől, de eljött elbúcsúzni Budapestre is. A

Kempinski egyik különtermében rendezte meg a cég a búcsúvacsorát, ami kemény volt, mert ahhoz mindig nehéz hozzászokni, amikor akár a teremfőnök, akár a séf elmondja, mi az a pici fogás annak a hatalmas tányérnak a közepén, miközben egy vonósnégyes játszik.

A főszerkesztői szobába akkor, 2006. szeptem-ber 14-én mentem be saját jogon először. Bár Kovács mondta, hogy nyugodtan foglaljam el megbízottként is, ezt nem éreztem jó lépésnek. Miután kiment a kommüniké a kinevezésemről, két dolog derült ki. Az egyik, hogy a szakma tele van olyan kollégákkal, akik nagyon szeretnek, és szívesen dolgoznának velem a Blikknél, hiszen jó fej vagyok, a másik pedig az, hogy az úgynevezett közélet is tele van olyan személyiségekkel, akik nemcsak gratuláltak a kinevezésemhez, de segítettek, lobbiztak is érte, és még azt is elmondták, hogy tudták, én kapom meg a Blikket. Ezt már átéltem 2002-ben az új Mai Nap főszerkesztőjeként is. Amikor viszont onnan mennem kellett, valahogy nem jutottam senkinek se az eszébe. És az is kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok jó fej. Nem, egy ember mégis volt, Farkasházy Tivadar, a Hócipő főszerkesztője. Amikor hírét vette, hogy kitelt a becsületem, felhívott. – Szelbusz, nem kondoleálni akalok – mondta jellegzetes raccsolásával. – De volna itt egy intelnetes lovat, meg kellene csinálni. És újra írni kezdtem a Hócipőnek. Farkasházyval érdekes körülmények között ismerkedtem meg: írtam egy rádiókritikát az Élet és Irodalomba az 1990-es Humorfesztiválról, amiben Farkasházyt, Kaposi Miklóst és Sinkó Pétert, azaz a Rádiókabaré atyjait a magam punkos módján a magyar humor elakadásjelző háromszögének neveztem. Farkasházy ezen felháborodott, és írt egy választ az ÉS-nek, amit Kovács Zoltán főszerkesztő nem hozott le. Mikor rákérdeztem, hogy miért nem, mert behívott a szerkesztőségbe, hogy megmutassa az írást, azt felelte vállat vonva: csak. A cikk a Hócipőben jelent meg végül azzal a címmel, hogy Ki az a Murányi Marcell?

1992 őszén, amikor megvetettem a lábamat a Mai Napnál, azt mondtam

Andrassew Ivánnak, aki akkoriban Nagy N. Péterrel a középső, panoráma oldalon megjelenő riportokért is felelt, hogy vinnék néhány írást a Hócipőbe is, ha nem baj. Andrassew rám nézett, felnevetett, és megmutatta a kisujján, mennyi esélyem van, mivel halomban állnak ott a remek szerzők szuper kéziratai. Szép kis útravalót adott. De azért erőt vettem magamon, és bementem a Roham utcai szerkesztőségbe. Selmeczi Tibor volt csak bent, amikor bemutatkoztam, grimaszolt, majd azt mondta, hagyjak ott mindent, mert Teddy nincs még bent, de majd úgyis telefonálnak. Na persze, mondtam magamban. Két nap múlva hívtak, hogy szíveskedjek befáradni. Farkasházy egy kéziratokkal telezsúfolt asztalnál állt, szigorúan nézett, majd azt mondta, nem olyan rosszak az anyagaim, ezeket lehozza, és írjak még, de a rádiókabarés kritikámról nem szólt egy szót sem. Egy Gandhi, aki imádja a lovit. 2005 tavaszáig írtam a lapnak, de akkor Megyesi Gusztáv egy blikkes anyaggal kapcsolatban azt írta a Hócipőben, hogy ezért a Blikk főszerkesztőjét seprűvel kellene az utcán végigkergetni. Kovács Tibor és Fejes Gábor, az érintett, behívtak, hogy ez most akkor mi, miért nem szólok, hogy ilyeneket írnak a Hócipőben, és miért nem akadályozom meg, a Hócipő különben is liberális, míg a Blikk pártatlan. Felhívtam Farkasházyt, hogy akkor egyelőre befejezném nála, de ha legközelebb kirúgnak, és van még nála hitelem, szívesen vállalok egy „lovatot”.

2006 pörgős év volt, már lapkészítési szempontból, az augusztus 20-i vihar, az őszödi beszéd, a Natascha Kampusch-ügy, a televízió székházának ostroma, az október 23-i dráma, minden adott volt, hogy érdekes újságot készítsünk. Nem sokat aludtam a tévéostromkor sem, hiszen otthon ért a hír, szobakerékpározás közben, hogy balhé van, berongyoltam, útközben riasztottam, akit kellett, illetve bejelentkeztek többen is, hogy a helyszínen vannak, így fél kettőkor fejeztük be az utolsó mutációt. Imádom, amikor helyzet van. A Blikk csapatával alapvetően nem volt gond. A kinevezésem után megkérdeztem a főszerkesztői asszisztenst, Kovács Erikát, hogy szeretne-e velem tovább dolgozni. Amikor 2002-ben a Vasárnapi Blikkhez kerültem, már ott volt, majd fél évre rá Pallagival kötöttem egy mocskos üzletet: neki asszisztens kellett, mert Horák Erzsike néni, aki már hosszú évtizedek óta vele dolgozott, nyugdíjba ment, nekem meg újságíró. Így – bár az

emberkereskedelem minden formáját gyűlölöm – lényegében eladtam Erikát egy újságíróért. Kolossváry Balázs és Volly György vezető szerkesztőket is megkérdeztem, hogy folytathatjuk-e a közös munkát, igent mondtak. És Svarc, azaz Fekete Attila művészeti vezető is igent mondott. Nem akartam új embereket hozni a laphoz, csak ha muszáj, hiszen tudtam, ez a csapat mire képes, bár Fejes főszerkesztő sajátos, impulzív módszerei nyomot hagytak mindenkiben. Úgy képzeltem el, mindenkivel leülök beszélni – több mint százan voltunk –, hogy megértsük egymást. Úgy gondoltam, bátorítani kell őket, hogy vitatkozzanak, védjék meg a saját álláspontjukat, a cikküket, a megoldásukat, hiszen vita nélkül semmi sem működik, egy napilap különösen nem.

Két dolog volt nálam tilos, az első: a főnöközés. Engem ne szólítson senki főnöknek, mert abban van egy olyan lihegős, pitizős, ha viszont a főnök elfordul, akkor pofákat vágós, bemutogatós jelentés. A második: nem szabad azt mondani nekem, hogy igazam van, mert ha valaki ezt mondja, nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy vitatkozzon, nem akarja használni a fejét egy jobb megoldás érdekében, illetve ha már valamiben igazam van, mert valamit előre megmondtam, és az bekövetkezett, akkor régen rossz. Éppen ezért, ha valaki rendesen be akart szólni nekem, mindig azt mondta: igazad van, főnök, de volt, aki a főnök helyett még gonoszabb módon főnit mondott. Bár volt vállalati etikai kódexünk, azt szerettem volna, ha az alapvető újságírói szakmai-etikai szabályokat is mindenki komolyan venné, tehát hogy legalább két forrás kell, meg kell szólaltatni a másik felet, ha valakiről írunk, tudnia kell róla, és a legfontosabb: szándékosan nem szabad ártani. Akkoriban már véget ért a rendszerváltás utáni újságírás első, boldog korszaka, amelyben bizonyos kollégák, bizonyos termékeket és szolgáltatásokat is reklámoztak, vezetőik tudtával vagy anélkül, szerencsére a szakmában mindenki eldönthette már, hogy marketinges, PR-os vagy újságíró lesz. A korrupció viszont sokkal érdekesebb, veszélyesebb formákban bukkant fel, mint korábban. Az egyik valamikori kollégám keresett meg a kinevezésem után nem sokkal. Az ajánlata az volt, hogy a Blikk, mondjuk így, írhatna egy bizonyos egészségi problémával küszködő celebgyerekekről, nem kell semmilyen márkanevet feltüntetni, a celebek várják a hívásunkat. Ugyanis egyetlen cég volt a piacon,

amelynek gyógyszere volt arra a bizonyos egészségi problémára. Virágnyelven mondta el, hogy zsebbe tudna ezért nekem fizetni. Mélyen megköszöntem a lehetőséget, de nem. Ezután több helyen láttam felbukkanni a celebgyerekek és a fantasztikus megoldás történetét. Hihetetlenül kellemetlen volt.

A csapattal alapvetően nem volt gond, viszont úgy éreztem, hogy a Blikk megjelenésére, azaz layoutjára ráfér egy kis átalakítás, ami a lap szerkezetét nem érinti, legfeljebb annyiban, hogy a kettes-hármas oldalpárra viszünk egy fókuszanyagot, amit jól körbejárunk, és amiben megmondjuk a tutit. Az mindennapos volt, hogy ha egy cím nem fért be, akkor a betűk méretét akár ötven százalékra torzították, mert ez egyszerűbb volt, mint új címet adni. Így a címek egy része úgy nézett ki, mintha rovásírással lettek volna írva, míg egy mellettük levő másik cím, ami nem volt betorzítva, nagyon fura hatást keltett. Ezt is meg akartam szüntetni. Elégedetlen voltam azzal a csiricsáré színvilággal is, ami az akkori Blikket jellemezte, igazából nem volt színkód, egyetlen szín kivételével, ami az úgynevezett Blikk-piros. Újra kellett szervezni a munkát is, hogy rend legyen, ami segít abban, hogy kreatívak tudjunk lenni. A napilap ugyanis, hihetetlen ugye, veszélyes üzem. Egy átlagos Blikkben kilencvenezer betűnyi szöveg és száz kép van, ezt a mennyiséget kiegyensúlyozott minőségben, megfelelő ütemezéssel le kell gyártani, készre kell csinálni úgy, hogy az összes oldal este hétkor ott legyen a nyomdában, ahol huszonöt tonna papír kell a Blikk egyetlen számának kinyomtatásához – ez nagyjából huszonöt alsó középkategóriás autót jelent –, amit teherautókkal visznek ki az országban nagyon szigorú menetrend szerint. Így hát mi is katonás rendben dolgoztunk.

Sorakozó! Ismertetem a napirendet! Reggel hétkor megérkezik az online ügyeletes, nyolckor az ügyeletes újságíró, fél kilenckor rovatértekezlet, a politika, az aktuális, a sztárok és sztorik, valamint a sportrovat munkatársainak. Itt beszélik meg a rovatvezetők a témaajánlatot, minden újságíró három témát köteles hozni. Fél tízkor a rovatvezetők leteszik az ajánlatokat a főszerkesztőnek

és helyetteseinek. Az ajánlatok az anyagok előzetes címét, rövid összefoglalóját és az illusztrációra vonatkozó elképzelést tartalmazzák, oldalra lebontva, A, B, C anyag szintig. Tíz órakor van a lapindító értekezlet, amelyen általában tizenegyen vesznek részt, a főszerkesztő, a három helyettese, a rovatvezetők, a művészeti vezető és a grafikus. Itt végigmegyünk a témákon, van, amin vitatkozunk, vagy gegelünk, meghatározzuk, melyik anyag mehet ki azonnal a blikk.hu-ra, majd minden rovatvezető bemondja, melyik anyagát tartja címlapra érdemesnek. Ezután a főszerkesztő értékeli a lapot, és ha van nap legjobbja, tehát egy olyan anyag, ami exkluzív, annak a szerzője kap tízezer forintot. Ha valaki három nap legjobbját összegyűjt, akkor a hét legjobbja címen duplázzuk az összeget. Az értekezlet a főszerkesztő hagyományossá vált „szép lövés, szép védés, jó a meccs” felkiáltásával zárul (ezt a főszerkesztő a néhai Knézy Jenőtől, öccse, a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese közvetítésével vette át). Az értekezlet általában húsz percig tart, majd a főszerkesztő és helyettesei, a művészeti vezető és leggyakrabban a sztárok és sztorik rovatvezetője meghatározzák, melyik az induló anyag, mi a címe, milyen kép lesz hozzá. Addig nem állunk fel, amíg ez nincs meg. Ritkán, de előfordul, hogy nincs címlapsztori, ilyenkor az esélyes anyagokat átbeszéljük, és később döntünk, de megvan az újság alapja, ami általában nyolcvanöt százalékban meg is valósul. Fél tizenkettőkor fotóértekezlet, amelyen a főszerkesztő és helyettesei, a művészeti vezető, a képszerkesztő és grafikus ül bent, a rovatvezetők egymást váltva érkeznek, végigmegyünk az összes anyagon és a hozzájuk tartozó képeken.

Egyáltalán nem mindegy, hogyan játszunk a hatásokkal, hány kép kell egy anyag elmeséléséhez, milyen illusztrációkat találunk, használunk-e infografikát, esetleg grafikai eszközökkel rekonstruálunk egy történetet. Itt már látjuk, milyen ritmusa lesz az újságnak. Ezután következik az ebéd. Ebéd után, fél kettőkor címlapértekezlet, ekkor a reggeli értekezlet résztvevőivel végigmegyünk oldalról oldalra az újságon, az esemény a főszerkesztő hagyományos „őrületes, eksztatikus pörgés az online-on?” kérdésével, és az arra adott válasszal, valamint a címlapra kért témák felsorolásával fejeződik be. Amikor minden anyag elkészült egy adott oldalra, akkor a művészeti vezető és két helyettese a rovatvezetőkkel tervezi meg, a tördelők átveszik és befejezik, a kinyomtatott terv kikerül a falra, ahol a levonatok vannak, hogy minden tervező lássa, milyen grafikai megoldásokat használtak kollégái az oldalakon, ugyanis

nem lehet két egyforma hatásokkal operáló oldal. A tördelők az elkészült oldalakat kinyomtatják, és kiosztják a főszerkesztőnek, helyetteseinek, a művészeti csapatnak és a rovatvezetőknek, ügyeletes újságíróknak, ilyenkor még variálunk a címeken, pontosítunk, de nagyon ritkán fordul elő, hogy egy oldalt újra kell tervezni, hiszen mindent megbeszéltünk. Hétkor elmegy a lap, és akkor kezdődik a nagy átalakítás: ha az újság nagyobb terjedelemben megy Budapestre, akkor meg kell tervezni az új oldalakat, és ha a hirdetések is változnak, néhány régi oldalt is újra kell tördelni. Este tíz órakor zárunk, kivéve, ha esemény van – ez általában focimeccs –, majd fél tizenegykor az online ügyeletes is elmegy. Pihenj! És ez így megy minden áldott nap. Üvöltözés nélkül.

Igen, úgy tapasztaltam, hogy egy ekkora újságot, mint a Blikk, üvöltözés nélkül is lehet vezetni. 2004. december 26-án délután fél kettőkor kiabáltam először és utoljára a Blikkben, akkor még főszerkesztő-helyettes voltam. A karácsonyi ügyelet mindig nagyon nyomott, a kollégák lelkileg még otthon punnyadnak a bejgli mellett, december 23-án voltak bent utoljára, közben pedig eljött a csoda, a karácsony. Szóval kiderült, hogy két egész hirdetési oldal hiányzik a lapból, amikor a tördelők behívták a képernyőre az oldalakat, nem volt azokon semmi, csak a nagy üresség. Felhívtam a Blikk akkori reklámszerkesztőjét, és tisztelettel megkérdeztem, tud-e erről, igen, felelte, karácsony előtt néhány nappal lemondták a hirdetéseket. Rendben, mondtam, de esetleg nem kellett volna szólnia erről, vagy csak egy e-mailt írni, mire visszakérdezett, hogy miért kellett volna. Akkor tört el bennem valami, visszafordíthatatlanul, és elkezdtem kiabálni vele a nagyterem közepéről, hogy ezt hogyan gondolja, két teljesen üres oldalt kell megtöltenem akkor, amikor nem történik semmi, és fel sem tudtunk erre készülni. Miután befejeztem, lapzártáig halálos csend volt.

A kiabálással az a baj, hogy utána már csak egyetlen eszköz marad, fokozásként: le kell lőni az illetőt. Aki kiabál, annak egyébként sincs igaza. A kiabáló vezető azt mutatja meg, hogy nem alkalmas az emberek, a helyzetek, a konfliktusok kezelésére, és azt, hogy gyenge, eszköztelen és koncepciótlan. Az sokkal hatásosabb, ha a vezető a kritikáját csendben, nyugodtan mondja el. Nem hiszek abban, hogy a főnöki létet üvöltözéssel kell bizonyítni. A kollégáim nem fognak

a saját érdekük és a lap ellen dolgozni. Ha igen, akkor egy rövid csendes beszélgetésre bemegyünk a szobámba, és attól kezdve nagyon figyelek. Ha a hiba olyan súlyú, akkor a kolléga kap egy figyelmeztetést, majd ha azután sem sikerül megtalálnunk a közös hangot, el kell búcsúznunk egymástól. El kell fogadni az örök igazságot: senki sem tökéletes. Egy csapatot az tesz igazán hatékonnyá, ha tagjainak hibáit és problémáit a nagy egészben kiegyenlíti. Minden kollégáról tudni kell, meddig és hogyan lehet terhelni, mivel motiválható. Visszajelzés folyamatosan kell, és ez ugye kommunikáció. A vezetőnek néha erőt kell vennie magán, mert annyi és olyan nehézségű probléma megoldására keresi a választ abban az okos vezetői fejében, hogy elfelejt akár egy szót is szólni, ha valami tetszett neki. Búcsúztam el kollégától azért, mert kihasználva a bizalmat, majdnem másfél millió forint benzinpénzt nyúlt le egy másik balekkal, aki csak százötvenezret. Nem lett rendőrségi ügy belőle, a Ringier, mint mindig, nem akart botrányt. Ezután megszigorítottam az ellenőrzést: csak a rovatvezető elszámolása és aláírása után fogadtam el bármilyen számlát. A kirúgásban az a kellemetlen, hogy az emberből egyfajta helyi istenke lesz, aki megváltoztatja mások sorsát. Ezt fogadtam el a legnehezebben, még akkor is, ha tudtam, hogy a szervezet egésze miatt kell döntenem.

2004-ben nekem kellett átalakítanom a Blikk szerkesztőségének berendezését, amint már írtam, akkor jött létre a T asztal, amivel teljesen elégedetlen voltam. Az jó volt, hogy a lap meghatározó szerkesztői egy asztalhoz kerültek, ám az asztalt a tördelők karéja választotta el a rovatoktól. 2008-ban újra átrendeztettem a Blikk nagytermét, mégpedig úgy, hogy középen, ha a T asztal tetejénél állunk, akkor a rovatok a T bal oldalán és alján, küllőszerű elrendezésben helyezkednek el, hogy minél közelebb legyenek a T asztalnál dolgozó rovatvezetőkhöz, ami a kommunikáció szempontjából is rendkívül hasznos, és a tördelők a T jobb oldalán helyet foglaló művészeti csapat mögött ülnek. Ehhez tanulmányoztam a Daily Mail szerkesztőségét, igaz, fényképről, viszont megnéztem, hogyan dolgoznak az Österreichnál, ami akkoriban a legfrissebb napilap volt az osztrák piacon. Ők is a Daily Mailtől vették át az ötletet: egy hatalmas, valamikori üzemcsarnokban kialakított szerkesztőségük közepén egy O alakú asztal volt, ami felett monitorok lógtak, az O belsejében ültek a vezető szerkesztők, kívül a

rovatvezetők, és körülöttük szintén küllőszerűen a rovatok. Roppant hatékony. A svájci Blikknél egy félkaréjt hoztak létre a lap vezető szerkesztőinek, a karéj közepén egy asztal, aminél állva figyelték a harminc négyzetméteres videofalra kivetített ajánlatokat értekezlet közben, és válogatták a képeket az értekezleteken. De ott a szerkesztőségi és a vezetői rész elkülönült. Nekünk nem kellett videofal, különösen az után, hogy megtudtam, mennyibe került, a kerek asztal pedig csak viszi a helyet, szemben a T asztallal.

Jó sorsom 2008-ban a Bildhez, Németország legnagyobb napilapjához vitt. Kíváncsi voltam rá, hogyan készítenek egy nyolcvanmilliós piacra egy hárommillió példányban eladott újságot, és írtam egy veretes német nyelvű emailt Kai Diekmann főszerkesztőnek. Közben azon röhögtem, hogyan dob majd egy hátast, és unbedingt und sofort utasítja a kollégáit, hogy az a blikkes fiú aus Ungarn hadd jöjjön. A Bildet mindennap olvasom, rengeteget tanultam belőle, hogyan lehet egy anyagot felépíteni, folytatni, hogyan kell akciókat indítani, és addig le nem szállni egy közérdekű témáról, amíg az mozog, milyen vizuális hatásokat lehet ellesni, szemben a nagyon kocka, sokkal konzervatívabban tördelt angol bulvárlapokkal. Három nap múlva válaszolt a titkárnője, hogy mehetek, de beszéljük meg telefonon a részleteket. El sem hiszik persze, hogy van ilyen újság. De megbeszéltük a részleteket, egy napig ott lehetek. A Bild főhadiszállása akkor Hamburgban volt. Reggel kilencre vártak. A hatalmas előcsarnokban átvilágító berendezés, fémdetektoros kapu, innen felkísértek a politika rovathoz, amelynek akkori vezetőjére voltam bízva. Elkezdődött a rovatértekezlet. Ilyet még nem láttam Magyarországon: mint a tőzsdén, bekiabálva, vitatkozva próbálták eladni a témáikat az újságírók.

Utána felmentünk Kai Diekmann szobájába, hm… inkább termébe, ahol a szerkesztők, publicisták, vezető újságírók zsúfolódtak össze. Diekmann hihetetlenül energikus pasi volt. Az értekezlet előtt váltottunk néhány szót, és kicsit meglepődött, hogy napi kétszázezer eladott példánnyal egy újság a legnagyobb lehet egy országban. Amikor elkezdődött a megbeszélés, néhány szóval bemutatott, és elmondta,

hogy én a Blikk főszerkesztője vagyok, Blikk, mit zwei k, tehát az az újság, ami egy olyan Blikk, amit két kával írnak, ezen jót derült mindenki, mert az olyan volt nekik, mint nekünk az újság lenne ly-nal. Ezután megkérdezte, mi lett a Reggel című újsággal, ami a Springer balul sikerült magyar kalandja volt. Hát, ha már így megkérdezte, elmondtam, hogy szerintem unalmas volt, olvashatatlan, és így olvasóellenes. Mire Diekmann: de hát én is részt vettem a tervezésében. Erre én: isten hozta a magyar piacon. Ezen is nevettek. Ezután felmentünk egy nagyterembe, ahol egy kifli alakú asztalhoz ült le a vezérkar (na, szép, és a német tanácsadók azt mondták, hogy T asztal van ott is, ennyit a megbízható, pontos, fantáziátlan németekről), az ügyeletes szerkesztő egy hatalmas vonalas telefonon hívta fel egymás után a Bild helyi szerkesztőségeit, mint egy litánia, amit huszonháromszor ismételnek: – Hallo Berlin, was gibt’s Neues?

Ezután Diekmann egy nagyjából huszonnégy négyzetméteres asztalhoz ment, amely tele volt a világ minden tájáról beérkezett hírügynökségi képekkel a „vágj ki minden fát” jegyében. Körbejárta az asztalt, mint egy vizit, elöl a prof, utána az orvosok, Diekmann ránézett egy képre, ha bólintott, egy képszerkesztő elvette a fotót az asztalról, ha fejét csóválta, a kép ment a szemétbe. Több száz fotó volt ott. Utána felmentünk egy újabb terembe, ahol Diekmann a rovatgazdákkal beszélt az adott oldalakról, mekkora legyen az anyag, hova tegyék a már előre kiválasztott illusztrációkkal, mellette a művészeti vezető felskiccelte egy papírra az oldal tervét, amit ott helyben egy sarokban ülő tördelő egy számítógépen elkezdett összerakni. Fél háromkor volt az első szünet. Megkérdeztem a politika rovat vezetőjét, hogy ez csak nekem szól, vagy mindennap így megy. Mindennap, mondta, de legalább jól megfizetnek. Mikor ebédelsz, kérdeztem tőle, mire így válaszolt: most, és előhúzott a zsebéből egy Snickerst. Visszamentünk a rovatszobába, ahol átnézte a már elkészült anyagokat, majd újra felmentünk a nagyterembe, ahol már javában rakták össze az oldalakat. Ha egy oldal elkészült a képernyőn, szóltak Diekmannak, aki odasétált, és olyan szigorúan figyelte az eredményt, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani, majd vagy azt mondta, hogy jó, vagy néhány szóban elmagyarázta, mit akar másképpen. Este hatkor szinte kiszédelegtem a Springer-székházból. Szeretek és tudok

dolgozni, de ezt azért… Arra gondoltam, ha bármelyik kollégám még egyszer beszól, hogy igazad van, főnök, kiküldöm a Bildbe büntetésből.

Sokan úgy képzelik, hogy az úgynevezett bulvárújságnál reggelente felszolgálják a friss, még gőzölgő marhavért, mi pedig vértől iszamós kezünket összedörzsölve, mint az orkok, gonosz, hörgős, artikulálatlan röhögések közepette kiválasztjuk azt az illetőt, akit aznap a lehető legkegyetlenebb módon ki fogunk csinálni. Nagyon egyszerű lenne, hiszen csak azt a két-hárommillió forintot kellene letenni az asztalra mindennap – egy év alatt háromszázötven megjelenéssel számolva egymilliárd-ötvenmillió forint! –, amit egy perben elveszíthetünk. Ez az összeg alulról súrolná a Blikk éves profitját. Ráadásul utálom a bulvárt. Igen, utálom a bulvárt. Ez a szó valami silány, vacak, és munka, etikai szabályok, szakmai tudás nélkül elkészített terméket jelent. A Blikket, amelynek egymillió olvasója nagyjából lefedi Magyarország demográfiai összetételét, néplapnak tartom. A benne megjelent cikkeket pedig – és itt nem akarom megsérteni senkinek sem a vallási meggyőződését – egyfajta példabeszédeknek. Miért érdekes az, hogy a később szentté avatott embertársunkat halálra nyilazták, vagy forró olajban próbálták megsütni, esetleg szöges hordóban gurították le a hegyről? Azért érdekes, mert emberi. Egy olyan helyzet, amibe mindenki beleképzeli magát, és még a kérdést is felteszi: lenne-e mártír a meggyőződéséért vagy csak úgy egyáltalán. Kedvenc példám, amit minden blikkes gyárlátogató csoportnak elmondtam, illetve számtalan előadáson idéztem fel, egy köztiszteletben álló férfi esete, aki nem kisebb feladatot kap: meg kell mentenie az emberiséget, az állat- és növényvilágot, mert nagy katasztrófa közeleg. Óriási hajót készít, előre lesúgott paraméterek alapján. Majd megteszi, amit kiszabtak rá, az emberiség megmentve, a második szövetség megkötve, pipa. Nem, nem Russel Crowe-nak hívják – ne dőljenek be a hollywoodi marketingeseknek, ő csak egy színész –, hanem Noénak.

A történet úgy folytatódik, hogy közszereplőnk szőlőmívesnek áll, megrészegül a saját borától, fiai úgy találják meg, ahogy egy szál micsodában fekszik a sátrában. Miért érdekes ez? Azért, mert emberi. Ez egy emberi történet gyarló embereknek, hiszen egy közszereplőnek példát kell mutatnia. A kialakított, elvárt szerep és a valóság ütközéséből lesz a hír, az az olvasnivaló, az a közös téma, amiben mindenki egy picit magára ismer, és felteszi a kérdéseket: a közszereplő jól csinálta-e, amit tett, igaza van-e, vagy sem, helyes vagy nem helyes a magatartása, és végül, én mit tettem volna az ő helyében. De ereszkedjünk közelebb a földhöz. Érdekes, hogy Petőfi Sándornak csúnyák voltak a fogai Illyés Gyula szerint; izgalmas, hogy Ady Endre szerelmi történetei és betegsége hogyan hatottak a költészetére; alapvető fontosságú, hogy József Attila kihez írta az Ódát? Ezeket a történeteket azok is tudják, akik prüszkölnek, ha meghallják a diabolikus szót: bulvár. És akkor Móra Ferenc titkos szerelmi élete, amiből múzeumi kiállítást rendeztek? Egyik sem – bár utálom a szót – bulvár sztori? Hol van a magánélet sérthetetlensége, mi is a helyzet a személyiségi jogokkal? Még profánabb módon: miért érdekes az, hogy a közszereplő válik. Azért, mert nem tudunk miről írni, és az esedékes kormányszóvivői tájékoztatóval nem tudjuk eladni a lapot? Persze, ezért is, de inkább azért, mert minden házasságba belekódolták a válást, különösen nálunk, és mindenkit érdekel, hogy a közszereplő csak a sifonért fűrészeli ketté, vagy a gyereket is, esetleg békében, okosan, egymást tisztelve búcsúznak el egymástól. Ezeknek a történeteknek is van tanító jellegük, ha csúnyán válnak el, akkor azért, ha szépen, akkor meg azért. Bár az utóbbival nehéz eladni a lapot, de helye van benne. Emellett a témakínálat kiemelkedő sokszínűségével állunk a tisztelt olvasóközönség rendelkezésére. Hú…

A mindennapi élet dolgaira való tanítás, így a jogtudatosságra nevelés is fontos

része a mi kis bulvárként besorolt újságunknak. Ha az átlagembert cseszegeti a végrehajtó, ha elviszik az autóját hatvanezer forintos tartozás miatt, ha belefullad a devizahitelébe, ha packázik vele a hivatal, az mind-mind fontos téma. Akár a címlapon is, szakértőket megszólaltatva keressük a megoldást, megpróbáljuk elküldeni az olvasónak az üzenetet, hogy vannak jogai, nem kell hozzá drága ügyvéd, van ingyenes jogsegély, álljon ki az igazáért, ha kell, az állammal szemben is. De nagyon fontos, hogy lássuk a sorsot, az embert, aki segítségre, támogatásra, együttérzésre szorul, akinek a helyzetébe beleképzelheti magát az olvasónk, akinek ezzel is segítünk. Fontos a szolidaritás is. Rengeteg reménytelen helyzetben lévő családon segítettünk úgy, hogy megírtuk a történetüket, és az anyag végére odatettük a számlaszámukat. Sok beteg kisgyereknek találtuk meg a megfelelő orvost, terápiát, vagy összehoztuk a pénzt, ami egy külföldi operációhoz kellett. Sokat foglalkozunk hátrányos helyzetű vagy megváltozott munkaképességű emberekkel is, hiszen ők is a társadalomhoz tartoznak, és nem árt, ha ezt a társadalom is tudja. Jaj, ez mennyire megható – gondolhatja most a tisztelt olvasó –, a bulvár akkor is csak bulvár, még akkor is, ha nagy műgonddal van itten becsomagolva az excrementum. Akkor is. Ezek mind-mind tanítások. Ezek mind emberi történetek. Ebből élünk. Ez a Blikk. Elérkeztünk a Blikk szerkesztési elveihez. Miért van a címlapon meztelen hölgy, miért vannak helyes kis állatok, és olyan komoly történetek, hogy mi az az öt dolog, amit egy pasi megnéz egy nőn? Hol van ebben a tanítás? Sehol. Vagy mégis?

Az újság egy szép nagy kerek egészet alkot mindennap, azokat az eseményeket

tartalmazza, amelyeket a szerkesztők fontosnak ítélnek Magyarországból és a világból. Olyan címlapot és oldalpárokat kell alkotnunk, amelyekben sokféle hatás érvényesül, hiszen az élet is sokszínű. Vegyük először az emblematikus meztelen hölgyet, akivel kapcsolatban lehet, hogy a végén kiderül, ki írja hozzá a szöveget, ahogy ugye, a könyv elején már felvetettem. Komoly módszerekkel mértük, hogy az olvasók szeretik-e, vagy sem. Érdekes módon a férfiak nem utasítják el. Szinte hallom, amint azt mondják magukban: na, ezért kellett mérni, amikor ezt bárki meg tudja mondani. Viszont a nők sem utasítják el, megnézik, és megállapítják, hogy jobban néznek ki, vagy azt, hogy a meztelen hölgy néz ki jobban, de csak azért, mert fodrász és sminkes kezelte, és egyébként is, biztosan műanyag. Ez egy színes hatás a címlapon, aminek a többségében negatív címlapajánlókat kell ellensúlyoznia. A Bild visszaléptette már a meztelen címlaplányt, 2013 tavaszán óriási kampányt szőtt köré, amelyben megkérdezték a német nőket, hogy nem akarnak-e tiltakozni a női test szexuális kizsákmányolása ellen. Hatalmas palávert csaptak, és a hölgyet száműzték a belső oldalakra. A poén csak az, hogy a Bild továbbra is hozza a meztelen hölgyeket, akiknek külön internetes oldalt szentelt, amiből rengeteg reklámbevétele van, és az egész profi, álszent akcióval a meztelen nőt mint tematikát tolta az olvasók arcába. Rafkós megoldás, de hát nem ma kezdték a szakmát. Mi néhányszor elgondolkoztunk azon a szerkesztőségben, ne tegyünk-e ugyanígy, de végül is, miért kellene ezt a szemforgatós játékot űznünk. A hölgyek ápoltak és kedvesek, előírás, hogy alsónemű mindig legyen rajtuk, és nem tehetnek semmiféle kihívó mozdulatot. Emellett, ha véletlenül Nagy László-, Pilinszky János-, Weöres Sándor- idézet is van a képszövegükben, mint ahogy erre is volt sok példa, akkor azt is mondhatjuk, hogy kreatívan népszerűsítjük az irodalmat.

Ha lapozunk, a Blikk második oldalán a politika rovat anyagait látjuk. Az újságnak ez a legkomolyabb része, még a nyelvezete is szárazabb, éppen azért, hogy komolyan vegyék azokat a cikkeket, amiket itt hozunk. A komoly politikai témákat is oldanunk kell valahogy persze, ezért kerülhet be egy-egy olyan színes anyag, hogy a köztársasági elnök felesége miért visel szívesen kockás ruhát, négy teljesen eltérő időpontban; Orbán Viktoron miért volt két napig ugyanaz az ing, nyakkendő és zakó egy külföldi útján, vagy éppen egy meztelen hölgyeket felvonultató Femen-tüntetés.

De a legfontosabb az, hogy a legbonyolultabb politikai témát is úgy kell eladnunk, hogy az olvasó értse, miről van szó, ez neki miért fontos, milyen hatással van az életére. Sokszor magyar– magyar tolmácsként kell küzdenünk a szövevényes ügyekkel, hogy érthetővé tegyük őket. Az sem árt, ha táblázatokat, infografikákat használunk azért, hogy az olvasók könnyebben tudják befogadni az anyagot. Van néhány fontos szabály: meg kell őriznünk a józanságunkat és a függetlenségünket, valamint komolyan kell vennünk az ellenőrző szerepünket, tehát hogy az éppen hatalmon lévőket cseszegessük, ne az ellenzéket. Ez persze csak egy bizonyos határig igaz, ők is kaphatnak tőlünk rendesen, ha nagy disznóságot csinálnak. A másik fontos dolog: van egy olyan szélsőjobboldali párt, aminek nem írjuk le a nevét, csak a legvégső esetben. Ez a párt rengeteget köszönhet a ballib sajtónak, mert addig kiabáltak a náciveszélyről, azaz addig reklámozták, amíg sikerült jól bevezetniük annak a pártnak a nevét mint márkanevet.

A harmadik oldal vezető anyaga általában egy durva krimi. Azért teszünk alá frissen született elefántbébit, dobozruhákat viselő modelleket vagy egy fodrászt, aki a ház tetején rendel, hogy az olvasó ne vágja fel az ereit, miután elolvasta a krimit. Az élet szép és színes. Az egész újság oldalanként és oldalpáronként ezekre az egymással ellentétes hatású anyagokra épül, és most jön a lényeg: minden, ami a Blikkben megjelenik, tudatos szerkesztői munka eredménye. Ha például túl sok az adott napon a jó krimi, akkor a legfontosabból induló anyag lesz, a többit pedig megpróbáljuk eldugni a különböző oldalakon. A Blikk szerkesztői újság, ami azt jelenti, hogy az és annyi jelenik meg a lapban az újságírók cikkeiből, amit és amennyit a szerkesztő jóváhagy. Ez nem azt jelenti, hogy az újságíró rabszolga, hanem azt, hogy a szerkesztővel együtt keresi meg az anyag fókuszát, és a kész cikket együtt tökéletesítik. De mi is az a fókusz? Az a vezérfonal, amire felfűzzük a cikket alkotó információkat, egy feje tetejére állított piramishoz hasonlóan, ahol a legfontosabb információktól haladunk a kevésbé fontosakig. Ha egy anyagnak nincs fókusza, nincs elejeközepe-vége, nem egymásra épülő kockákból áll, akkor elfecséreltük a helyet, amit rászántunk, mert az olvasó nem fogja megérteni, miről is van szó. Ezért van az, hogy a témaajánlatokat címjavaslattal és rövid összefoglalóval kell behozni a tízkor kezdődő lapindító értekezletre. Ha egy témát nem lehet egyetlen bővített

mondatban összefoglalni, és nem lehet neki címet adni, akkor meg kell keresni a fókuszát, vagy el kell felejteni. Példa: az öreg Santiago kimegy a tengerre, kifogja élete halát, és jól ráfarag. Fókusz van, történet van, így még címet adni is könnyű, legyen, mondjuk…

Eljutottunk egy nagyon fontos szakmai részhez, ami pofonegyszerűnek tűnik, ám nem mindenki és nem következetesen alkalmazza: a cím, a kép és a szöveg egységet kell hogy alkosson. Hamlet mondja, hogy illeszd a cselekvést a szóhoz, a szót a cselekvéshez – igaz, ez csak kettő, de bocsánat, úgy kikívánkozott belőlem. Ha nem e szerint a hármas egység szerint dolgozunk, akkor kibaltázunk az olvasóval, és elengedjük a kezét. Politikai napilapokban gyakori hiba, hogy nem megfelelő képeket használnak, például Balog Zoltán kitüntette Sz. Ferencet, áll, mondjuk, a címben, de egyikük sincs rajta a képen, csak Áder János. Ez sem rossz, hiszen a művelt és okos olvasó, mint már írtam, tudja, hogy minőséget vesz. De. Van ennél jobb megoldás: úgy kell tennünk, mintha mi volnánk a középkori piactéren a Biblia-magyarázók, akik egymás mellett álló kis színpadokon mutogatták az írás jeleneteit: ha azt mondták, hogy a gonosz Heródes lekaszabolja a kisdedeket, akkor a gonosz Heródesnek valóban azt kell tennie, illetve mímelnie, nem pedig a három napkeleti bölcset kell mutatni. A kép nagyon fontos, hiszen az információk túlnyomó többségét képben kapjuk. A magyar újságírás viszont hagyományosan szövegcentrikus, tessék megnézni a szeriőz lapok betűtengereit. Mintha lenne egy magyar szöveghosszabbító bizottság és egy magyar képeljelentéktelenítő bizottság, az előbbi automatikusan megdupláz minden megírt újságcikket, az utóbbi e beavatkozás nélkül is önműködően felezi az illusztrációk helyét. A képhasználattal a legtöbb újságnál nagyon vigyáznak, mert ha felbukkan egy nagyobb kép, máris megjelenik, ha nem is a döghalál, hanem ami még annál is ördögibb: az elbulvárosodás! Éppen ezért nem is bíbelődnek sokat a képpel, hébe-hóba adnak képaláírást, vagy ha igen, nincs odaírva ki és miért van rajta, hanem jön a szent művészet, és odaírják, hogy ébred a természet.

Pedig a képet meg kell becsülni. Szemkamerás vizsgálattal is mértük, hogyan olvasnak az emberek. A kutatásra vállalkozó, félelmet még csak újsághírből sem ismerő résztvevők egy különleges monitoron nézték az újságoldalt, miközben

egy számítógépre kötött kamera figyelte a szemük mozgását. Ennek alapján létrejött egy heatmap, azaz egy hőtérkép, és mi képbe kerültünk: megtudtuk, mi a legfontosabb az oldalon. Na, mi? Természetesen a kép, de nem időzik rajta sokat az olvasó, hanem megnézi, mit írtak a képaláírásba, ugyanis meg akarja érteni, miért tették be azt a képet az okos szerkesztők az újságba. Utána elolvas egy hírt, a lenézett, kitagadott, megszüntetett, atomi hírt, ami a kivel, mivel, hol, mikor, mi történt kérdésekre adja meg a választ. Sok újság száműzte, mondván, a hírverseny véget ért, mivel nem lehet gyorsaságban megelőzni az internetes portálokat. Nem is kell, viszont legalább hír szintjén muszáj rögzíteni, mi történt. A hírek után az olvasó megnézi az induló anyag címét, majd keres egy újabb hírt, beleolvas az induló anyagba, majd átugrik egy kisebb C anyagra, és ez így megy addig, amíg van egy olyan, a vezető cikknél kisebb egység, amit nem olvasott el. A folyamat végén pedig kiderül, hogy a nagy műgonddal összerakott, grafikailag is alaposan megtámogatott induló anyagot nem is mindig olvassa végig.

Nincs pontos felmérésem, de úgy gondolom, a Blikk olvasóinak legalább a kétharmada csak az újságban találkozik a papírra írott magyar nyelvvel. Sokan támadják a bulvár kategóriába besorolt újságokat azzal, hogy túlságosan sarkítanak, és rettenetesen leegyszerűsített nyelvet használnak. Ez így is van, és ezt tudatosan csináljuk. A címlapon maximum öt szóban kell elmondanunk az olvasónak az induló anyag címében, mi történt, miért fontos vagy érdekes neki az aznapi újság. A hatásos cím, kis képzavarral, utánunk kiabál. Az egyszerű üzeneteket mindenki megérti, akkor is, ha nem végezte el a nyolc általánost, akkor is, ha három diplomája van. Ha például arról van szó, hogy krumplileves, akkor nem írhatjuk azt, hogy folyékony halmazállapotú meleg előétel, amit kanállal eszünk, és burgonyát is tartalmaz. A krumplileves az legyen krumplileves, mondta egy már-már elfeledett klasszikus. A szövegeket pedig úgy kell megfogalmaznunk, hogy a lehető legkevesebb idegen szót és bonyolult többszörös alárendelt mondatot használjuk, mert az olvasó, legyen bármilyen gyakorlott is, három hasábsor után elfárad az olvasásban, és nem tudja, mivel kezdődött az adott mondat. Na, ez a mondat is

fárasztóan hosszú volt… Nem azért írunk cikket, hogy a szakmabeliek, ha véletlenül elolvassák, azt mondják, ez igen, száraz, mint a teveszahar, de tele van tényekkel, hanem azért, hogy az olvasónak segítsünk eligazodni a világban. Ha azt mondom: a külföldön tanuló diák megtudja, hogy az apja meghalt, anyját feleségül vette a nagybátyja, hazajön, kideríti az igazságot és bosszút áll, amibe belehal, akkor is a Hamletről beszélek. Az, hogy a további értelmezési szinteken milyen hatalomtechnikai, emlékezetpolitikai, szociológiai, pszichológiai, filozófiai síkokat találunk, az már, ahogy a Blikknél mondjuk, egyéni szorobléma.

Unalmas újságot nagyon egyszerű csinálni, nem kell hozzá más, csak az olvasó totális lesz…rása, hiszen értelmetlen címet könnyebb adni, mint értelmeset, ami kifejezné a cikk lényegét. Tagolatlan, a szerkesztői munkát nélkülöző iszonyatosan hosszú cikkekkel, rossz helyen alkalmazott, a szöveghez nem illő, artisztikusan megvágott képekkel tisztességes, informatív képaláírás nélkül mindenkit el lehet rettenteni. Gyakorlott olvasó vagyok, így látom, hogy az úgynevezett komoly újságok többsége nem foglalkozik állandó partnerével, az olvasóval, úgy kell kibogarászni egy-egy cikkből, hogy mi is történt, mi az az „új nóvum”, ami miatt meg kellett írni a cikket. Sokkal nehezebb átgondoltan, mérlegelve lapot készíteni, amiben van munka, tehát tudjuk, mi a cikkek fókusza, mennyi információval és illusztrációval tudunk befogadhatóvá tenni egy történetet. Módszertanilag nincs, illetve nem lenne szabad, hogy különbség legyen egy komoly vagy egy úgynevezett bulvárlap között, legfeljebb a témaválasztásuk térhet el egymástól. De mi a különbség a nagy politikai szappanopera és a Barátok közt szereplőinek sztorijai között? Ha mélyen belegondolunk, semmi. A címadás a komolynak nevezett lapoknál is fontos, de most ugye Kodálynak magyarázom, mi a zene. Milyen bánatos megfontolás késztet arra egy szerkesztőt, hogy lehetőleg unalmas, az anyag egészét nem kifejező, elvont, szinte már rejtélyes címeket adjon? És ha már cím is van, anyag is van, akkor a kép miért nincs összhangban velük? Vagy ez a három elem egymással? A válasz: azért, mert így egyszerű, nem kell gondolkodni, és a már említett, képzeletbeli, igényes és művelt olvasó amúgy is tudja, hogy minőséget vett.

Vegyünk néhány példát arra, hogyan adjunk címet. Az első: Oláh Ibolya a Megasztár egyik selejtezőjén nem volt elégedett a teljesítményével, ezért dühében ököllel bokszolt bele egy vasajtóba. Eltört a keze, amibe egy platinabetétet is beépítettek a műtét során. A cím: Oláh Ibolya platinalemezt kapott. Átment. A második: a kisfiú egy légpuskával lelőtte testvére fejéről az almát. A hátborzongató történet szerencsére nem torkollt tragédiába, így lett az anyag címe: Puskás öcsi. Átment. Most jön a harmadik: Balatonfűzfőn robbanás történt a petárdagyárban, egy halott. A cím: Fűzfő mínusz egy fő. Nem ment át, kegyeleti okokból. A ráadás: kép egy balesetről. A ronccsá tört autóból az egyik áldozat karja látszik ki. A cím: Karosszéria. Nyugalom, ez sem ment át. Ezek elég extrém példák, csak azt akartam bemutatni velük, hogy nem baj, ha a címben van egy jó ötlet. De a legtöbb esetben úgy készültek a címlapszövegek, hogy megpróbáltuk megkeresni azokat a hívószavakat, amelyeknél arra gondoltunk, hogy az olvasó érdeklődését felkeltik, ilyen, mondjuk, egy közszereplő neve, halál, betegség, esküvő, születés, veszteség, nyereség, lehetőleg pontos összegekkel, átverés, becsapás és még sorolhatnám. Az igazán jó címlapszöveg mindig negatív, drámai és tragikus. A címeket sokszor fél órán át csavartuk, facsartuk a helyetteseimmel, hogy megkapjuk azt az eredményt, ami a legjobban meséli el az anyagot. A vicces címekkel vigyáztunk, az olvasó nem mindig érti vagy kedveli a poént. Volt néhány állandó hívószó bizonyos cikktípusokhoz. Az „álomesküvő” igazából soha nem működött, mert nincs benne semmi negatív, vagy a nagy összefoglaló cím, az „összeomlás”, amitől egy idő után Papp Gábor lapigazgató falra tudott volna mászni. Negyvenedik születésnapjára megleptük egy bekeretezett blikkes címlappal (ilyen, belső használatra készült címlapokat kapnak a távozók is, tréfás szövegekkel és dilis képekkel), amin a nagy cím természetesen az volt: Összeomlás!

Az „összeomlás” a szerkesztőségi belső nyelv részévé vált, Papp ellenérzésének köszönhetően. Mint minden munkahelyen, külön szótárt lehetne összeállítani azokból a szavakból és kifejezésekből, amiket mindennap használtunk. Vegyünk néhány példát: ha egy közszereplő összejött egy másik közszereplővel, amiben természetesen a szexuális kiteljesedés is benne foglaltatik, akkor azt mondtuk rájuk, hogy „püfölnek”. Eredete ismeretlen. Ha a közszereplő anyai örömök elé nézett, akkor azt mondtuk a friss hírre reagálva, hogy „bent maradt a bohóc a fiókban”, természetesen a gyerekvárás boldogságának és a születés csodájának

maradéktalan, szinte párás szemmel történő elismerése mellett. Ha két közéleti közszereplőről nem volt közös felvétel, és a Photoshop eszközeivel kellett összehoznunk őket egy közös képre, természetesen szigorúan feltüntetve, hogy ez illusztráció, akkor a képeket „megbánóztuk”. Az ige a Blikknél a kétezres évek elején főszerkesztő-helyettesként dolgozó Bánó András családnevéből származik, de az eredete ismeretlen. Ha egy anyagról kiderült, hogy az újságíró el sem kezdett vele foglalkozni, vagy az ígéretek ellenére nem készült el – még csak nem is hívta az érintetteket –, tehát semmi sincs a kezünkben, de szinte már kész cikként volt interpretálva, az a „csontizás”. Eredete ismert, Csontos Róbert rovatvezető családnevéből származik, aki néhányszor azt mondta a fél kettes címlapértekezleten, hogy az anyag majd „kettő után” készül el. Én pedig tiltólistára tettem bizonyos szavakat és kifejezéseket. Így a Blikkben kerültük a „bevállalja” és a „felvállalja” igék használatát, mert ha valaki valamit vállal, akkor miért kellene ahhoz egy teljesen felesleges, fülhasogató igekötő. De az első számú közellenség a „cuki” volt, amitől csak simán megőrültem. Mivel az interneten egy ideig az olyan címek, amiben benne volt ez a szó, jó kattintásszámot hoztak (ezt nevezik cukiságfaktornak), engedélyeztem a használatát a blikk.hu-n: háromszor egy évben.

A célom az volt, amikor átvettem a Blikket, hogy hiteles forrássá váljon, egyfajta referencialappá, amit elfogadnak, és idéznek, ami belemegy olyan ügyekbe is, amelyekbe a sajtó többi része nem akar, vagy nem tud, mert túlságosan kötődik bizonyos hatalmi csoportokhoz, vagy egyszerűen a szócső szerepét szánták neki. Ehhez kellett egy olyan tulajdonos, mint Michael Ringier és a magyar Ringiermenedzsment, hiszen soha nem próbálkozott meg senki azzal, hogy arra utasítson, tegyek be vagy vegyek ki egy anyagot, nem traktáltak azzal, milyen megközelítés lenne a megfelelő, és soha nem olvasták a fejemre, ha egy cikk miatt elveszítettünk egy hirdetőt. A kiadó és a szerkesztőség között teljesen egészséges a viszony: nincs átjárás, szép kifejezéssel élve, a tartalom-előállítás és az értékesítés között. Hm… Ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, vannak azért gerillaakciók az alsóbb szinteken, de azokról később. Viszont, ha a cég vezetőjének vagy a lapigazgatónak az újsággal kapcsolatban negatív észrevétele volt, akkor mindig így reagáltam: köszönöm a nyájas olvasó véleményét. A kiadó és a szerkesztőség egyetlen ponton kapcsolódik: ez a költségvetés.

Fontos, hogy a tervben szereplő szám és az eredmény között milyen kapcsolat van. Ha közel vannak egymáshoz, az jó, ha nincsenek köszönő viszonyban sem, akkor előbb-utóbb a főszerkesztőt kell fenéken billenteni. Tehát, ha az a mániám, hogy mindennap egy Andy Warhol-képet teszek ki a címlapra, amihez csak egy szót írok ki: marhafelsál, és még a számok is engem igazolnak, akkor a kiadó nem csinálhat semmit.

A Blikk 2006-ban is a legnagyobb példányszámú és a legtöbb embert elérő lap volt a magyar piacon. De mindez hiába: nagyon rossz helyzetben volt mind szakmailag, mind ideológiailag, mind pedig a társadalmi elfogadottságát illetően (hm, ez a mondat azért ott volt!). Bulvártermékeket jóval többen olvastak, mint komoly újságokat, csak a többség nem akarta bevallani. Ha valakiről megjelent egy nem túl rózsás képet festő cikk, azzal védekezett, hogy á, ezek a bulvárújságok mindig összevissza hazudoznak. Ma már kicsit más a helyzet, a Blikk a legtöbbet idézett lappá vált a piacon. Ennek nyilván az is lehet az oka, hogy az összezsugorodó sajtópiacon a cégek leginkább az élő erőn próbálnak spórolni, ám a felületeket valahogy meg kell tölteni anyaggal, ezért máshonnan kell átvenni cikkeket. Ha csak összefoglalót közölnek forrásmegjelöléssel, linkkel, akkor nincs baj, hiszen az ilyesmit lehetetlen megakadályozni, így belenyugodtunk, még akkor is, ha azok az olvasók, akik kivonatos formában, másik orgánumnál olvassák el a cikket, ritkán jönnek át hozzánk a teljes változatért. Lehet, hogy anyagi oka is van, hogy sokan átvették és átveszik a cikkeinket, de elképzelhető, hogy elkezdtünk olyan híreket gyártani és megjelentetni, amikkel át tudtuk törni a körénk épült falat. Az első pozitív visszajelzés váratlanul ért, és nem is onnan jött, ahonnan vártam. 2006. augusztus 9-én tűz ütött ki a Műszaki Egyetem pincéjében, három tűzoltó életét vesztette. A címlap, amit ebből csináltunk, később több megemlékezésen is felbukkant mint plakát, és vágókép lett belőle a híradókban. Egyszerű eszközökkel dolgoztunk. Hatalmas betűkkel kiírtuk a címet: Hősök!, a betűkben tűz, alattuk a három tűzoltó portréja névvel, életkorral, kereszttel és egyetlen szikár mondattal: meghalt szolgálatteljesítés közben. Apám felhívott a megjelenés utáni délelőtt, és elmondta, hogy ez a címlap jó lett. Így, mindenféle sallang, barokkos jelzőhalmozás nélkül. Csak a tények.

Szegény, nehezen tudta megemészteni, hogy elsőszülöttje az úgynevezett bulvárújságírást választotta hivatásul, hiszen ő a régi Magyar Nemzettől ment nyugdíjba. Pályáját a Pest Megyei Hírlapnál kezdte, dolgozott a Magyar Ifjúságnál is, ahol olyan ifjú titánok bontogatták szárnyaikat, mint Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője, Megyesi Gusztáv és Nagy N. Péter, akihez bebattyogtam egy riporttal a Mai Napba 1992 augusztusában. Apám a Magyar Ifjúságnál egy darabig a versrovat szerkesztője is volt, hétfőnként, amikor nem volt adás az akkori egyetlen tévécsatornán, anyámmal próbáltuk előzsűrizni neki azt az irdatlan mennyiségű kéziratot, amit az ifjú és nem is olyan ifjú költők bevittek neki. Az a baj, hogy az újságírást lényegében az anyatejjel szívtam magamba: anyám a Pest Megyei Hírlapnál gyakornokoskodott, ott ismerte meg apámat, első munkahelye a Magyar Hírlap volt, ami 1968-ban indult, egy évvel a születésem után. Később, általános iskolásként nagyon sokszor megbetegedtem, na persze csak akkor, ha tudtam, hogy anyám másnap vidéki riportra megy, így kénytelen volt magával vinni, és valamit kitalálni, hogy aznap miért nem voltam iskolában. Bejártuk Magyarországot óriási vállalati Volgákkal, később Polski Fiatokkal, sofőrrel, és mindenki nagyon kedves volt velünk, mert hiába, mi voltunk a híres pesti újságírók. Anyám egyszer azt mondta nekem és az öcsémnek, hogy kihajít bennünket az ablakon, ha újságírók akarunk lenni.

Az öcsém is újságíró lett, az Új Magyarország sportrovatában kezdte, a Nemzeti Sportnál folytatta, majd a Népszabadságban eltöltött tizennégy év után a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese lett. Egyszer mondtuk is anyámnak, hogy akkor most már kihajíthat bennünket az ablakon, de nem volt hozzá kedve, csak nevetett rajtunk. Családilag totálisan terheltek voltunk, hiszen apám legfiatalabb testvére is újságíró lett Pécsett, a Dunántúli Naplónál. Ötéves koromra már megtanultam olvasni visszafelé és fejjel lefelé is, de csak a nyomtatott betűket, mert annyit jártam apámmal a nyomdába, ha ő imprimálta a Pest Megyei Hírlapot. A szedőterem a köpenyes-fapapucsos szedő urakkal, az ólombetűkből összerakott oldalak, a klisék, a kefelevonatok, a nyomda illata, mert az az olajból, festékből, papírból, emberi verejtékből összeállt valami, az nem szag. A szerkesztőség a maga fullasztóan telecigizett szobáival, füstszagú

függönyeivel, laptükrökkel, csirizzel, ollókkal, írógépekkel, a sötét szobában váratlanul fel-felkattogó telexgépekkel, folyamatosan csörgő telefonokkal, az állandó zsivajjal, ugratásokkal, mintha arra lett volna kitalálva, hogy egyáltalán ne vegye el egy gyerek kedvét attól, hogy újságíró legyen. És volt még valami, ami az esszenciája volt ennek a rég letűnt világnak a Népszabadság-székházban, a Blaha Lujza téren, aminek a helyén most egy pláza áll: a páternoszter, azaz a lift, ami örökké jár, és amivel alul és fölül sokszor körbefordultunk apámmal.

Már 2006-ban kész tervem volt arra, hogyan és miért kell átalakítani a Blikket, de az érdemi munkát 2007 tavaszán kezdtük el. Rendezettebb, de fiatalosabb Blikket akartam csinálni, hiszen a lap megérett nemcsak egy ráncfelvarrásra, hanem arra is, hogy újragondoljuk. A munkát Stephane Carpentier-vel, a svájci központ vizuális gurujával, Fekete Attilával, a Blikk művészeti vezetőjével, valamint Willy Reithtal, a tanácsadómmal kezdtem el. Azt akartam, hogy a Blikk logó legyen sokkal nagyobb, a csiricsáré Blikk legyen egységes, minden rovatnak legyen egy olyan színe, amivel azonosítani lehet, így lett a politika és az aktuális piros, a sztárok és sztorik lila, a sport zöld, a szolgáltatás szürkéskék. Azt akartam, hogy közelítsünk a női magazinok megoldásaihoz, hiszen a nők véleménye a vásárlásnál a legfontosabb. A legviccesebb az volt, hogy Carpentier-nek ki kellett küldenem minden oldalhoz az A, B, C anyagok címeit, lefordítani, hogy a címek mit jelentenek, össze kellett gyűjteni minden illusztrációt, nagyjából olyan mennyiségben és stílusban, hogy nyugodtan neki tudjon látni a tervezésnek. 2007 decemberében véglegesítettük a dummyt, azaz az új lapterv oldalait a Ringier zürichi központjában. Soha nem felejtem el, amikor az ottani nagy földszinti tanácsteremben Carpentier kirakta az elkészített oldalakat, és kíváncsian várta, hogyan reagálunk. Kicsit száraz volt a buli, mert mind a négyen három napon át reggeltől estig vitatkoztunk, és dolgoztunk, hogy a lehető legjobb Blikk próbaszámot készítsük el. Az anyagot hazahoztuk, majd megrendeltük a próbanyomást, hogy a kész, valódi címekkel, képekkel, képaláírásokkal és rovatnevekkel, ám vakszöveggel elkészített dummyt átvegye Máth András, a kutatási részleg vezetője, és elkezdődjön az ilyenkor is elengedhetetlen felmérése annak, mennyire tetszik az olvasóinknak az átalakított Blikk. Időközben Papp Béla, a Ringier ügyvezető igazgatója új megbízást kapott, tanácsadó lett a svájci központban. Az új ügyvezető Mihók Attila lett, aki 1997ben rendszergazdaként kezdett a Nemzeti Sportnál, majd később kinevezték

lapigazgatónak. 2004-ben, huszonnyolc évesen vette át a szerbiai Ringier-t, amit sikerre vitt. Mihókkal 2008 januárjában találkoztam először hivatalosan, Blikkügyben.

Tetszett neki a dummy, de azt mondta, hogy szeptembernél hamarabb nem indíthatjuk el, várjuk meg a kutatási eredményeket és a Woodwinget. Ez az új szerkesztőségi rendszer volt, amely integráltan, hatékonyan és lefagyástól mentesen kezelte a szövegeket, a képeket, ezek mozgatását a rendszeren belül, és minden szerkesztőnek lehetővé tette, hogy a saját számítógépén végezze el a szükséges változtatásokat, húzásokat, javításokat. De ez nagy falat volt az előző szerkesztőségi rendszer után. Megcsináltam az ütemtervet napra lebontva egészen augusztus 21-ig, amikorra az új Blikk megjelenését terveztük. A legfontosabb az volt, hogy a tördelők megtanulják az InDesign programot, ami az ősrégi Quarkokat váltotta. Száraz Péterre, Svarc helyettesére bíztam a munkát, a betanítást, a gyakorlást, az új stíluslapok elkészítését és telepítését. Az újságot fokozatosan állítottuk át az InDesignra. Volt olyan nap, hogy a sportrovat, ami általában három oldal, már InDesignban készült, míg a lap többi része Quarkban, de még a Blikk régi dizájnja szerint. Augusztus 19-én, ami munkaszüneti nap volt, hiszen az újság 20-án nem jelenik meg, egy egész napos próbát tartottunk az új layouttal. Remekül sikerült. Utólag azt mondom, túl hirtelen szabadítottuk rá olvasóinkra az új Blikket. Áremelést és bármilyen változtatást csak úgy érdemes csinálni, ha azt valamivel ellensúlyozzuk. Az új típusú Blikk indulását azért időzítettük 2008. augusztus 21-re, mert akkor indult a hagyományos őszi nyereményjátékunk. Azután pedig beütött a válság. A 2008-as átlagunk 228 ezer volt, míg a 2009-es, 206 ezer. Majdnem tízszázalékos csökkenés! Bizonyára benne volt a válság hatása, viszont nem hagy nyugodni a dolog, hogy apránként, fokozatosan kellett volna bevezetni az új dizájnt, mert felkészületlenül érte az olvasóinkat, sokan nem értették, hogy ez most mi a fene. Ha lassan vezetjük be az új elemeket, válság ide vagy oda, nem zuhantunk volna ekkorát, ez meggyőződésem. Ez volt a legnagyobb tévedésem.

Az első nagy vihart kavaró politikai címlapsztorink egy egyszerű összesítés volt 2007. január 23-án, amikor közzétették: összesen ötmilliárd forintot vettek fel a

parlamenti képviselők elszámolás nélkül, adómentesen, utazási és lakhatási hozzájárulás címén 2002–2006 között, az előző ciklusban. Felháborító! Képviselők milliókat vesznek fel utazásra és szállásra! Senki nem ellenőrzi, mire költik a pénzünket! – ez volt a címlapon a szöveg. Illusztrációként tizenöt MSZP-s és fideszes képviselő, a tizennyolcmilliós kategóriából. Az is fontos volt, hogy tudatosítsuk, ők a mi fizetett alkalmazottaink, hiszen az adóforintjainkból képviselnek bennünket. Egy nappal később: Országos felháborodás! Számoljanak el a képviselők a pénzünkkel! – ez volt a szalagcím, a betűk között lebegő bankjegyek és kezek, amik utánuk kapnak. Övék a felelősség! Meg tudják állítani a pénzéhes képviselőket? – ezt írtuk a címlapon, a harmadik napon, a képeken pedig a házelnök, a parlamenti pártok elnökei és frakcióvezetői voltak. Követeljük! Számoljon el minden képviselő az adófizetők pénzével! – harsogtuk a negyedik napon, és ezt negyvenkét közszereplővel meg civillel illusztráltuk, akik mindannyian fel voltak háborodva. A politika válasza: ötpárti egyeztetés, volt olyan képviselő, aki az összeférhetetlenségi szabályokat szigorította volna úgy, hogy ne legyenek álláshalmozók a parlamentben. Nem! Miért nem állítják le a képviselők etikátlan pénzfelvételét? – írtuk az akció ötödik napján, amikor kiderült, az ötpárti egyeztetés megtörtént, egyik párt sem a csúcsvezetőivel képviseltette magát, és bármiféle javaslat helyett azt mondta Szili Katalin házelnök, aki részt sem vett a megbeszélésen, hogy tovább vizsgálják a témát. Az akció hetedik napján írtuk meg: Fordulat! Mégis elszámolnak? A cikk mellett lehoztuk a teljes listát, mennyi pénzt vett fel igazolás nélkül mind a háromszáznyolcvanhat parlamenti képviselő 2002–2006 között. Egy nappal később: Maszatol a parlament! Hiszen csak egy honatya nyújtott be módosító javaslatot, de lehet, hogy nem fogják napirendre tűzni, az MSZP, az akkori kormánypárt pedig, még mindig csak elvi egyeztetésekkel foglalkozott. Az ügy szép lassan kiszorult a címlapról, hiszen hetekig nem lehet mindig ugyanazt az anyagot eladni, és mindennap végig kell hajtani egy új malacot a főutcán – ahogy ezt Willy Reith tanácsadó mindig megjegyezte.

A költségtérítés ügye igazából az úgynevezett komoly lapoknak való téma lehetett volna. A címlapokban és a cikkekben az volt a jó, hogy egyaránt jelen voltak a listán mindkét akkori nagy oldal képviselői, így még az a vád sem érhetett bennünket, hogy valamelyik irányba elfogultak lennénk. Az eladás nem nagyon izgatott, hiszen politikai történet ritkán szerepelt az első oldalon, nagyon

nem billenthette meg a Blikket. Az akció után az ügy búvópatakként felfelbukkant a lapban, de a parlamenti nagyon nagy koalíció tagjai, az ádáz ellenfelekként fellépő, de ha a kiváltságaikról van szó, azonnal összezáró képviselők nem akartak lépni. Egészen addig nem történt semmi, amíg 2009 januárjában fel nem bukkant egy négygyermekes mérnök anyuka Nyíregyházáról, Seres Mária. Aláírás-gyűjtési akciót indított, amelynek az volt a lényege, hogy a képviselők lakhatási és utazási támogatása legyen átlátható, és adózzanak utána rendesen. Természetesen elkezdtünk foglalkozni a Seres-üggyel. Az akció százhetvenhatezer aláírásnál lelassult, és közeledett a határidő. Azt hiszem, Seres vetette fel, hogy mi lenne, ha leközölnénk a Blikkben az aláírásgyűjtő ívet. Jó ötlet volt. Kiszámoltam, hogy ha az ívet mellékletként húznánk be az újságba, annak horror ára lenne, egy út maradt: az újság részeként kell megjelentetni. Írtam egy levelet az akkori Országos Választási Bizottságnak, amelyben tisztelettel érdeklődtem, hogy a Blikkben megjelentetni szándékozott aláírásgyűjtő ív, ami négy milliméterrel keskenyebb, mint az eredeti, és a másik oldalán nyomtatott szöveg és kép van, hiszen egy újság része, ráadásul ki kell vágni, elfogadható-e hiteles másolatnak. Az OVB a legközelebbi ülésén napirendre vette a kérdésemet, és döntött: mehet!

Megjelentettük hát az aláírásgyűjtő ívet 2009. február 6-án. A végeredmény felülmúlta minden várakozásomat: ötszázkilencvenegyezer aláírást hitelesített az OVB az akció végén. Az más kérdés, hogy a képviselők, amikor szorult a hurok, léptek, ezt 2009. június 30-án írtuk meg: elfogadtak egy MSZP-s javaslatot Fidesz-támogatással, és még mondja bárki, hogy egy-egy ügy nem kovácsolja őket össze nagykoalícióvá! A költségtérítés új neve választókerületi pótlék lett, és ha bemutatnak egy-két bizonylatot, akkor nem kell utána adót fizetniük, ha nincs bizonylat, akkor is csak tíz százalékot. Ennyi. Pedig milyen jó lett volna leírni az újságban, mint annyiszor: győzött a Blikk! A kérdést azóta is napirenden tartja a Blikk mint a pofátlanság és a pártok közötti együttműködés szerelemgyerekét. Találtunk olyan képviselőt, aki a 2010–14 közötti ciklusban negyvenmillió forintot vehetett fel ezen a címen. Még azt is kiszámoltuk, hogy volt olyan honatya, aki az Orbán-kormány első három évében eljuthatott volna a háromszáznyolcvannégyezer kilométer középtávolságban lévő

Holdig és egy kicsit visszafelé, annyi kilométerre elegendő benzinpénzt kapott. Vagy másképpen: három év alatt mindennap ötször tehette volna meg oda és vissza a választókörzete és a Budapest közötti távolságot. Ezt szépen grafikával mutattuk be. 2014-től, az új, kétszáz tagú parlament képviselői már elvileg benzinkártyát kapnak, és a parlament biztosít nekik lakásokat. Lehet, hogy ebben nekünk is van némi szerepünk, igaz, nem hiszek abban, hogy nem találnak ki újabb kis trükköket.

A Blikk költségvetésében minden hónapban el van különítve egy csinos összeg az esetleges perekre. De nem azért, hogy mindenáron elköltsük, hanem azért, hogy ha elvesztünk egy pert, akkor az ne befolyásolja a büdzsénket. Minden cikket, ami problémás, jogi kontrollnak vetünk alá. Dr. Ligeti György, az ügyvédünk a magyarországi Ringier megalapításában is részt vett 1993-ban, ráadásul ismeri a bírák gondolkodásmódját, hiszen bíróként is dolgozott. Nem óvatos duhaj, hanem nagyon körültekintő. Sokszor azt kell mérlegre tennünk, hogy hiába vannak bizonyítékok a kezünkben, hiába vannak tanúink, bukni fogjuk a cikket. Ez nem lehetséges, mondhatja magában a tisztelt olvasó. De igen. Ott van a magántitok védelme, a képmáshoz fűződő jog, és még sorolhatnám azokat a személyiségi jogokat, amelyek miatt elveszíthetünk egy pert egy korrekt, körüljárt cikk ellenére, ráadásul olyan háttéralkuk is vannak, amikbe nem tudunk és nem is akarunk beszállni. Példa: a közszereplő pár eladta az esküvőjét egy másik médiumnak – az ár lehet egzotikus nyaralás vagy wellnesshétvége. Exkluzív! Mivel mi is megszereztük az információt, lehoztuk az anyagot. Be is pereltek bennünket, mondván megsértettük a személyiségi jogaikat, egy olyan bensőséges információ megszellőztetésével, ami életük meghatározó pillanata, és csak maguknak és a családjuknak akarták megtartani, tisztelt bíróság, és mindezt szenzációhajhász módon! El is buktuk a pert. Nem tudtuk, hogy a háttéralku megköttetett. Mondhatnám, hogy nem etikus szolgáltatásért vagy pénzért sztorit venni. Ezzel nem tudunk és nem is akarunk versenyezni. Hé, és az olvasóriporter? Ott nem pénzért veszik a sztorit? – tehetik fel a kellemetlennek tűnő kérdést.

Az más, az olvasóriportereknek honoráriumot fizetünk, ha hoznak egy jó történetet, azaz dolgoztak azért, hogy a lapot jó sztorikkal tudjuk megtölteni. Ezek a történetek csak akkor mehetnek adásba, és akkor jár értük pénz, ha újságírói eszközökkel ellenőriztük a valóságtartalmukat, és megpróbáltunk kapcsolatba lépni a sztori érintettjeivel. Egy ismert zenész azt mondta egyszer nekem, attól tart, hogy egy vidéki buli után kimegy oda, ahova ő is gyalog jár, és valaki alulról vagy felülről befotóz a fülkébe, miközben ő, hm… alkot. Elmondtam neki, hogy ha véletlenül készülne ilyen felvétel, nem jelenhetne meg, hiszen itt is be kell tartanunk a szakmai-etikai normákat. Miért van az az érzésem, hogy ezzel egyáltalán nem nyugtattam meg? Onnan tudhatja meg, tisztelt olvasó, hogy valaki egy mindkét fél számára gyümölcsöző háttéralku miatt szerepel egy médiumban, ha fehér fürdőköpenyes hírességet lát, családja, kisgyereke, új párja, jó barátja, barátnője társaságában, és a fotók könnyen beazonosítható élményfürdőben, luxushotelba n készültek. Volt olyan közszereplő, aki kijelentette, soha többé nem áll velünk szóba, mert kihagytuk a vele készült anyagból azt, hogy szallodacentrum.hu – csak a hitelesség kedvéért írtam le a cég nevét, ezért nekem nem jár wellnesshétvége –, majd természetesen fél év múlva, mintha mi sem történt volna, megszólalt egy sztoriban, igaz, akkor már egy másik céget szeretett volna reklámozni. A reklámozással, ha néhány szabályt felállítunk és betartunk, nincs semmi baj: nyugodtan halálra dicsérhet bárki bármilyen márkát, ha az adott cég megállapodik a Blikk marketingosztályával vagy az értékesítéssel, létrejön egy megállapodás, hogy készpénzben vagy barterben ellentételezik azt a felületet, amelyet a szerkesztőségi tartalomtól a „szponzorált cikk” felirattal különítünk el, és így az olvasót sem verjük át.

Miután átvettem a Blikket, a legelső pert az olaszliszkai lincselés egyik gyanúsítottja indította ellenem, valamint többek között a Népszabadság és a Magyar Nemzet főszerkesztői ellen. A gyanúsított azt nehezményezte, hogy Szögi Lajos tanár meggyilkolásával kapcsolatban a lincselés szót használtuk, és ezzel megsértettük volna a becsületét. Nem, ez nem afféle bulváros túlzás, és ahelyett, hogy bármilyen előszűrés lenne, egy ilyen üggyel a magyar bíróságnak

foglalkoznia kell. Szerencsére nem kellett megjelennünk egyetlen tárgyaláson sem, az ügyet első- és másodfokon is bukta az az ember, aki most azért ül, mert azok között volt, akik Szögi Lajost meglincselték. A második nagy perem egy úgynevezett celebhez kötődik. Megírtuk, de meg ám, hogy egy híres ember lánya külföldön árulja a testét. Mielőtt folytatnám ezt a kis történetet, jelzem, biztonsági okokból a könnyített verziót közlöm, hasonló sztorik tucatjával bukkantak fel a Blikknél töltött önfeledt és pihekönnyű időszakom alatt. Váratlanul felbukkant nálunk egy videó, amit rejtett kamerával vettek fel. A hölgy ismerhető fel rajta, ahogy rövid megbeszélés után, amibe az áralku is beletartozott, alaposan – sportnyelven szólva – megtémázza a témát. Sokat dolgoztunk a sztorin: először is minden kétséget kizáróan meg kellett bizonyosodnunk, hogy az a bizonyos hölgy van-e a videón. Sikerült, de hogy hogyan, azt most hadd ne áruljam el. Megtaláltuk azokat az internetes oldalakat, amelyeken tételesen felsorolva hirdette, milyen szolgáltatásokat vállal, igaz, kissé szégyenlősen, ugyanis az oldalakat magyar doménnévről, tehát Magyarországon működő számítógépekről nem lehetett elérni. Ez szinte általános a külföldön ilyen vagy ehhez hasonló szakmunkát vállaló kicsit híres hölgyek esetében. Ezekben az esetekben szoktuk például a hidemyass.comot használni, aminek a segítségével ezt a tiltást ki lehet kerülni. Mindent lementettünk. A megjelenés előtti napon felhívtuk. Azt mondta a kollégámnak, hogy nem érdekli, és nem is nyilatkozik.

Húsz perccel később kaptam egy ügyvédi felszólítást faxon és e-mailben, hogy ne jelentessük meg az anyagot, mert agyonperelnek, majd egy sms-t is az ügyvédjétől, hogy felszólítást küldött. Nem, füstjel, postagalamb és nyíllal hátba lőtt küldönc nem volt. Ezek szerint mégis érdekelheti a hölgyet az anyag, de tényleg nem nyilatkozik. Megjelent a cikk. A videó hasított az interneten, pedig nem is mutattunk benne semmi felnőttfilmeset. A hölgy két pert indított.

Egyet ellenem, magánvádas eljárás keretében, és egy polgárit a Blikk ellen, amiben sok pénzt szeretett volna kapni. A magánvádas eljárást elbukta. Ezek szerint a bíróság elfogadta azt, hogy igazat írtunk, nem volt se rágalmazás, se becsületsértés, tehát ha továbbgondoljuk az ítéletet, az azt jelenti, hogy a hölgynek jogerős ítélete van arról, hogy a szexiparban dolgozott. A polgári pert azonban mi buktuk el: néhány százezer forintot nyert, mert a képmását jogosulatlanul használtuk. Ha viszont nem használjuk, nem tudtuk volna megmutatni, mit tett. Remélem, a jogi költségekre legalább ennyit ki kellett fizetnie a két per miatt. De miért kellett megjelentetni ezt a sztorit? Sok fiatal lányban az a képzet alakulhat ki, hogy ha nagyobbra operáltatja a mellét és meztelenül pózol, akkor már csak egy nagy teherbírású talicska kell, hogy haza tudja tolni azt a rengeteg pénzt, amit keres. Ez a történet a maga kisszerűségében azt mutatta meg, hogy nem így van, más, kreatív források is kellenek egy ideálisnak látszó életszínvonal és imidzs fenntartásához.

Győzike páratlan jelensége a magyar celebvilágnak, aki csak a Győzike műfajt tudja, de azt felülmúlhatatlanul. Nagyon lassan esett le mindenkinek, hogy a sztorik többsége, amiket eladott különböző lapoknak, sokszor nem úgy, nem akkor történt, ha megtörtént egyáltalán. A fordulópont az a két címlap volt, 2006. november 28–29-én, amiben megírtuk, hogy amikor szegény vonat által elgázolt Buksi kutyáját megtalálta a síneken, előbb hívta az akkor elképesztő nézettséggel futó Győzike-show stábját, mint a mentőt vagy az állatorvost. Ebből per lett, és el is buktuk. Mi írtuk meg először, hogy fent volt az akkori APEH listáján, a tízmillió fölötti adótartozást felhalmozó magánszemélyek között, és még sorolhatnám. Ha beütik a nevemet a Google-ba, az első találatok között ott virít egy internetes lap cikke: „Lemocskoscigányozta a Blikk főszerkesztője Győzikét?” címmel. Már régóta tudom, hogy a kérdőjel a bíróság előtt nem számít, mert csak a kijelentő módot ismerik, illetve azt a tényállítást, amin a kérdőjel nem változtat semmit. De az olvasók is utálják a kérdőjelet, mert nem azért vettek újságot, hogy a szerző és a szerkesztő tanácstalanságával szembesüljenek, hanem azért,

hogy megtudják a tutit.

Ez a remek cikk 2009. április 23-án jelent meg. Ilyen, amikor a hóhért akasztják. Most én mentem a bíróságra, én pereltem és én nyertem magánvádas eljárásban Győzike ellen. A showman kétszázhetvenezer forint büntetést kapott, felfüggesztve. Az első fok után arra gondoltam, hogy indítok egy polgári pert a kártérítésért, amit egy kisebbségi integrációval foglalkozó alapítványnak akartam felajánlani, de a másodfok után elegem lett, nem akartam tovább pereskedni. Nem tudom, milyen elmebaj vezette Győzikét, hogy ilyen marhaságot állítson rólam. Egy biztos, a tárgyalásokon az derült ki, nem nőtt még fel, nem tudja, mit csinál, és képtelen felmérni a tettei következményeit. Olyan, mint egy majdnem százkilencven centiméter magas, negyvenötös lábú kisgyerek, akire nem tudok haragudni. Ügyvédje később azzal támadott az atlatszo.hu-n, amikor már híre ment, hogy 2014. augusztus 3-tól a Népszabadság főszerkesztője leszek, hogy szándékosan ítéltettem el a showmant, mert szegény nem tudta bizonyítani a „mocskoscigányozást”. Ez azért túlmutat a lehetőségeimen, de megtisztelő, hogy olyan titkos hatalom letéteményese vagyok, aki – feltéve, de nem megengedve – a bírói kart ördögi módon befolyásolva ki tudja harcolni az elmarasztaló verdiktet. Egyetlen dolog miatt pereltem be: engem ne állítson be senki rasszistának. A poén kedvéért hozzátehetném: még Győzike se.

A Daróczi-ügy váratlanul ért. 2010. április 30-án, éjfél körül hívott Illés Csaba, a Hot! főszerkesztője, hogy megtalálták egy lakásban a holttestét, azután folyamatosan jelentkeztek be a blikkes szerkesztők és újságírók. Akkor már nem tudtuk behozni a szombati számba, túl késő volt. Másnap hívtam Bittó Ákost, aki akkor a Vasárnapi Blikk felelős szerkesztője volt, és megkértem, hogy amit lehet, dobjon ki a lap elejéből, és adjon a sztorinak öt oldalt. Ilyet először a Mai Nap csinált a rendszerváltás utáni magyar sajtóban 1997-ben, az Aranykéz utcai robbantásnál. Kőszegi Ferenc azt mondta utána, hogy Pallagi, aki akkor már a Blikk főszerkesztője volt, felhívta, és gratulált, mert tetszett neki, és irigyelte. Kőszegi a Daily Startól hozta ezt az ötletet, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy a szerkesztőket először terelte egy légtérbe, hogy jobb legyen a kommunikáció.

A tragédia utáni kedden azt kérdezte Papp Gábor lapigazgató, hogy hány nap van még a Daróczi-ügyben. Egy hónap, mondtam. Kétkedve ingatta a fejét. Pappal hat évet húztam le. Jó esetben a lapigazgató és a főszerkesztő vállvetve küzdenek a lapért, a belső és külső ellenség ellen, tiszteletben tartva egymás területeit, és minden kérdésről egyeztetve döntenek. Szerencsére vele így tudtunk együtt dolgozni. Pappot, aki a vállalati hierarchiában a főnököm volt, még én is állásinterjúztattam a Dunapark Kávéházban. A Ringier fontosnak tartotta, hogy olyan ember kerüljön a Blikk-csoport vezetésébe, akivel a főszerkesztő is egyetért. 2008 tavaszán már lényegében több mint háromnegyed éve egyedül feleltem a Blikk-kért, beleértve a költségvetési tárgyalásokat is. Papp azzal nyitott, hogy megtanulta a Blikket.

Bejött az értekezletekre, szigorúan megfigyelőként, hogy megértse, mit csinál az a rengeteg ember, aki ott dolgozik. Kiment a nyomdába, mert tudni akarta, mikor és hogyan készül el a lap, hány grammos papírra nyomják, mennyi festék kell hozzá, hogyan húzzák be a mellékleteket, hogyan indulnak el a járatok az ország minden részébe, hogy reggel az olvasóink kézbe vehessék a friss, ropogós újságot, és csak kérdezett, kérdezett, amíg összeállt a fejében a kép. Jól megtanulta a lapot. A 2008-as válságot, amikor a Blikk profitja a kétharmadára csökkent, jól menedzselte, és attól kezdve egészen a távozásomig, szinte probléma nélkül hoztuk az egymilliárdos profitot. Két nap kivételével, amikor a választások első és második fordulójának eredményeit hoztuk, mindennap a Daróczi-üggyel indultunk, hiszen rengeteg dimenziója volt a történetnek, amit a kereskedelmi tévék híradói az első néhány nap után már csak néha-néha hoztak. Krimi, szerelem, sztárvilág, politika, lélektan, beilleszkedés, felemelkedés, bukás, csak így címszavakban, de kibontva: ott volt a rejtély, hogyan halt meg, mi volt az indítéka, ha öngyilkos lett, mit hagyott maga után, mit szóltak a szülei, akik külön éltek, ott volt Liptai Claudia, akivel együtt járt, de lehet, hogy már szakítottak. Ő volt az első roma származású közszereplő, aki a kormányüléseken folyamatosan részt vehetett, aki egy szegény csepeli házból jutott el a diplomáig és a magas társadalmi státusig, amit azután szép lassan veszített el. A Gyurcsány-kormány távozása után megpróbálta túlélni a zuhanást, ebben többen, többféleképpen próbáltak segíteni neki. Mindegyik szálban újabb rejtélyek és megválaszolatlan kérdések, amelyek annyira érdekelték az olvasóinkat, hogy az áprilisi átlageladásunk magasabb volt, mint május–júniusban, amikor hagyományosan nyereményjáték repíti a

Blikket.

Daróczival csak egyszer találkoztam, a halála előtt egy évvel. Az úgy volt, hogy Gréczy Zsolt felhívott, Gyurcsány Ferenc, akkor még gyakorló miniszterelnök, bejönne a szerkesztőségbe. Hát, mondtam, jöjjön, ha már meghívta magát hozzánk, szívesen látjuk. Mint kiderült, Gyurcsány, egy hónappal a lemondása előtt, lényegében az utolsó szó jogán turnéra indult, nemcsak a Blikket kereste fel, hanem még aznap a Népszabadság szerkesztőségét is. Teljes kísérettel jött, testőrökkel, Gréczyvel és Daróczival, akinek bemutatkoztam. Határozott kézfogása volt, a tekintetében szomorúságot láttam. Olyan volt, mintha lélekben nem lenne ott. Gyurcsányt bekísértem a szobámba, aki menet közben még odaszólt a kísérőinek, hogy várjanak kint. Az üvegajtón keresztül néztem, ahogy Gréczy nyugodtan ül az asszisztensem mellett, míg Daróczi komor arccal fel-alá járkál. Így utólag azt mondom, ő már akkor tudta, hogy a Gyurcsány-korszaknak vége, amikor ezt a főnöke még csak nem is sejtette. Arra már nem emlékszem, miről is beszélt Gyurcsány, talán arról, hogy újabb pontokba szedett akcióprogramja volna, de az már alig érdekelt valakit. Amikor elbúcsúzott, csak egy kérdés motoszkált bennem: mit is akart tulajdonképpen. A Daróczi-ügy alatt a nagy menetelésben rengeteg olvasói levelet és telefont kaptunk, volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy lemondja az előfizetését, ha még egyszer meglátja a címlapon. De az eladási adatok mást mutattak. Papp lapigazgató azt mondta a negyedik héten, hogy igazam volt, tényleg volt benne ennyi, honnan tudtam… De akkor már ő is tudta. Ez a történet volt, még leírni is rettenetes, 2010 Jimmy-sztorija, amit csak egy másik, hasonló kaliberű történet tudott kiszorítani a címlapról, Stohl András balesete május 8-án.

Stohl, nem a remek színész, hanem az RTL Klub arca, a hazai sztárvilág tékozló fiúja, hogy egy fantasztikus közhelyparádéval emeljem az est fényét. A balesetére, ami nem az első volt, hiszen 2002-ben majdnem belehalt egy szintén ittasan megoldott autós borulásba, mindenki kíváncsi volt. Mit ivott, fogyasztotte drogot, honnan jött, mi van a családjával, mi van az áldozatokkal, mekkora a kár, mennyit kell fizetnie, mennyi pénztől esik el, derékba törik-e a karrierje, és a

legfontosabb: börtönbe kell mennie, vagy sem, és ha igen, jól megmérik vagy megússza egy kevéssel? Érdekes módon a Stohl-ügy nem pörgött annyira, mint Daróczi tragédiája. Lehet, hogy azért, mert három faktor hiányzott belőle: a halál, a politika és a szerelem. Kevesebb rejtély volt benne. Pedig mi mindent megtettünk, hogy a legjobb infókat hozzuk, és ezt ő is tudta, hiszen azt nyilatkozta a baleset után: „Megérdemlem, hogy ezek után széttépjenek az újságok.” Széttépés az nem volt. Ezt inkább hajtóvadászatnak nevezném. Mindenesetre a bevonulása előtt beperelte a Blikket összesen ötmillió forintra, ha jól emlékszem, tizenkét pontban, amiben volt régebbi és újabb keletű ügy is. Mielőtt bement volna a börtönbe, felhívtam, hogy találkozzunk.

A Nemzeti Színház színésztársalgójában ültünk le, a háttérben a pultnál Alföldi Róbert és néhány színész beszélgetett. Mi elszívtunk néhány cigit, és elmondtam neki, vonja vissza a pereket, cserébe segítünk neki abban, hogy könnyebben térjen vissza a börtön után, kiadhatnánk és támogathatnánk a börtönkönyvét, ha megírja. Ez így eléggé haszonlesőnek tűnik, de úgy gondolom, ezt az ajánlatot meg kellett tennem, hiszen ez is a sztáripar része. Azt kértem még, hogy vegye fel a telefonját, ha keressük, mert az mindannyiunknak jó. Stohl visszaidézte, hogy az előző főszerkesztő idején kezdődtek a csörtéi a Blikk-kel, amiben egy most nem kifejthető komoly, férfias ellentét is volt, és ezt is le kell zárni a perekkel. Ezt mondta: – Rengeteg pénzt kerestetek azzal, hogy eladtátok a lapot a nevemmel és az arcommal. Ebből most vissza akarok kapni valamit, mert ez nekem jár. Nem volt benne indulat, csendesen, nyugodtan beszélt. Azt hiszem, arra gondolhatott, amikor találkozót kértem tőle, hogy peren kívül szeretnék megegyezni vele, és talán arra is, hogy ott van nálam a pénz. Amit mondott, az az egyik legfontosabb probléma a sajtó és a közéleti szereplők kapcsolatában. Még bábállapotban a kezdő közszereplők bármire képesek önmaguk, azaz a márka bevezetéséért. Sziasztok, megjelent az új CD-m, és

szívesen elmondom, hogyan veszítettem el hosszú betegség után szeretett nagybácsimat, akit haláláig önfeláldozóan és gondosan ápoltam. Lepke állapotban, bevezetett márkanévként a közszereplő már nem tudja felemelni a telefont, és megpróbálja betegesen kerülni a sajtót, elfeledve, abban, hogy lepkévé válhatott, a sajtó segítsége kellett.

Stohllal kézfogással búcsúztunk el egymástól, ellenfelek voltunk, nem ellenségek. Egyidősek vagyunk. Sokszor eszembe jutott, ha véletlenül mégis színész lettem volna – és nem egy korhely csoportos szereplő valahol Békéscsabán, aki előadás után a büfében meséli ezerszer hallott történeteit, hogyan játszott Kállai Ferivel, Bubik Pistával a Nemzetiben, és milyen arcot vágott Mácsai Paja, amikor Vámos László tanár úr egy teljesen értelmezhetetlen instrukciót adott neki a Tragédia felújító próbáján –, szóval, milyen érzés lett volna a hírekkel szembesülni a közértben, az újságospultnál, vagy a kollégák sanda csöndjeiből leszűrni, hogy megint megjelent rólam valami, amihez nincs semmi közöm, vagy legalábbis nem szerettem volna, hogy nyilvánosságra hozzák. Stohl végül az összesített, tíz pontból álló perből, amit ellenünk indított, két pontban nyert, de jóval kevesebbet kapott, mint amennyit szeretett volna. Az egyik pont egy 2009-es címlap volt, ami arról szólt, hogy részegen bunyózott egy kocsmában, majd egy teherautó platóján állva hadonászott egy jókora léccel. Videónk volt az esetről, ennek alapján írtuk az anyagot, milyen is az, amikor egy közéleti közszereplő vigad. A bíróság elfogadta Stohl magyarázatát arról, hogy ő csak viccelődött a barátaival, és így szokta kiereszteni a gőzt. Érdekes, ehhez nekem elég, ha húsz kilométert bringázom. A másik ennél cifrább: volt egy fotó, ami Stohl összetört autójáról készült a balesete után, az anyósülésen egy levél Viagrával, amiből mi messzemenő következtetéseket vontunk le, hm… ebben a kontextusban, mégpedig olyan mélységig merészkedve, amit a mai eszemmel talán nem tennék meg. Stohl azt állította, hogy a fotósunk hamisította a képet. Nagyon jó védekezés lehetett volna, de nem így volt: a fotót a Magyar Távirati Iroda, azaz az MTI

fotósa készítette, megjelent a köradásban, amit minden szerkesztőség megkap, csak éppen mi kiszúrtuk a fotón a potencianövelőt. Ennek ellenére ezt is buktuk.

De a per és az ítélet, illetve az egész előéletünk nem befolyásolt bennünket abban, hogy hírt adjunk arról, milyen bemutatója volt, vagy hol forgatott. Ezeket az eseteket megpróbáljuk elkülönítve kezelni, mert nem lenne korrekt, ha mindenkit listára tennénk, aki ellenünk pert indított. Olyan helyreigazításra sem volt példa a magyar sajtótörténetben, mint ami a Stohl-könyv kapcsán 2012 novemberében megjelent a Blikk-ben. Részleteket közöltünk a művész börtönélményeit feldolgozó műből, ráadásul az összes cikkel kapcsolatban kikértük a büntetés-végrehajtás véleményét, de csak azt a semleges közleményt kaptuk minden alkalommal, hogy a jogi álláspontjukat később alakítják ki. A sorozat közlése után ezt meg is tették, egy háromoldalas helyreigazítási kérelem formájában. Kicsit úgy éreztem, megszívattak bennünket, hiszen mi megpróbáltuk megtudni és közölni a testület véleményét, de ők inkább kivártak. Jogi osztályunk álláspontja egyértelmű volt: le kell hoznunk a helyreigazítást, még akkor is, ha a könyvből idézett részleteket Stohl diktálta a saját élményei alapján, mert semmit sem tudunk bizonyítani, ez a legenyhébb esetben is híresztelés, és bukni fogjuk. Vettem egy nagy levegőt, majd egy nappal az után, hogy a Bors is lehozta az ott megjelent Stohl-sorozat miatti brutálisan hosszú helyreigazítást, mi is megtettük, hogy megússzunk egy olyan pert, amiben nem nyerhetünk. Nemcsak azért, mert nem tudjuk bizonyítani az állításait, hanem azért is, mert a BVOP presztízskérdést csinált az ügyből, még azt is mondhatom, joggal. Úgy tudtuk volna bizonyítani az igazunkat, ha megkeressük azokat az embereket, akikkel együtt ült, hogy ugyan jöjjenek már tanúskodni jelenlegi szállásadójuk, a BVOP ellen. Ezt, hogy politikai terminus technicusszal éljek, el… baltáztuk, nem kicsit, nagyon. Bár ilyen esetben legtöbbször a forrást vonják felelősségre, ahogy most Stohlra próbálták ráhúzni a vizes lepedőt, nem volt jó érzés felemelni a fehér zászlót, pláne úgy, hogy hirtelen, annyi év szembenállás után, egy oldalra és közös platformra kerültünk vele.

Liptai Claudia is rendesen beperelt bennünket 2010-ben, összesítve, ahogy Stohl

is tette. Bűnlajstromunkon nagyon sok tétel szerepelt: a Playboytól kapott gázsija az emlékezetes 2009-es aktfotózásért; az, hogy volt-e előtte plasztikai sebésznél; lefényképeztük az édesanyja temetésén – még felsorolni is nehéz. Egyszer csak elege lett, és úgy gondolta, elégtételt fog venni rajtunk. Mára, hogy úgy mondjam, kölcsönös tiszteletté nemesedett a kapcsolata a Blikk-kel, amiben nagy szerepe van Kende-Hoffher Krisztának, a menedzserének. De akkor perelt. Addig minden magyar közszereplőről megírtuk, mekkora gázsit kapott azért, hogy exkluzív környezetben, profi stábbal körbevéve megmutatta magát a világnak, de rajta kívül senki sem akart jogi elégtételt. Amerikában egy ilyen összeg a sztár ázsióját növeli, és az üvegzsebtörvényt mi a közéleti közszereplőkre is megpróbáltuk kiterjeszteni. A plasztikai sebészeti kérdés is idetartozik, hiszen aki megmutatja magát ország-világ előtt, arról igenis közérdekű információ, hogy a remek gének, a kifulladásig űzött tornagyakorlatok vagy egy sebész segítette ahhoz, hogy jól nézzen ki. A közéleti közszereplő felelőssége, hogyan viselkedik, milyen képet alakít ki magáról, ennek meg tud-e felelni, ráadásul minden nő kíváncsi arra, miért néz ki úgy a Playboyban. Azt is megírtuk minden magyar nyuszilányról – akár színésznő volt, akár modell vagy csak celeb –, mit tett annak érdekében, hogy szebb legyen. Sőt azt is, ha már nem akart annyira nagyon szép lenni, és mellkisebbítésre vonult be egy klinikára, mint a nyuszis magazin legnagyobb sikeréért a bőrét vásárra vivő Zalatnay Sarolta. Liptai azt is kifogásolta, mint említettem, hogy a gázsijáról is írtunk, az egyik tárgyaláson azt mondta, az óvodában összesúgtak emiatt a háta mögött. Szerintem nem ezért, hanem azért, mert meztelenül szerepelt a Playboyban, ami ezek szerint kevésbé kínos, mint pénzt kapni érte.

2009 áprilisában már volt egy csörténk, az egyik kollégám kiment Claudia elé a repülőtérre, amikor hazajött Dominikáról, ahol az édesanyjával, a barátnőjével és a kislányával nyaralt. Nemcsak mi voltunk ott, hanem több más lap is. Az egész csapat azután hazáig kísérte, de ez így utólag inkább üldözés volt, amit Liptai megelégelt egy iszonyatosan hosszú repülőút után, stresszhelyzetben, és amikor megállt a taxija a barátnője háza előtt, rárontott a videósunkra, és el akarta venni tőle a kamerát. Természetesen címlapsztori lett belőle, ami az első ilyen jellegű történet volt Magyarországon. Vállalom, de nem vagyok rá büszke. Hiszen túlléptünk egy határt, és még nekünk állt feljebb, viszont akkor is meg akartuk mutatni, mi történt.

2011 áprilisában felvételeket kaptunk: Liptai Claudia rokkantkártyával parkol. Vettünk egy nagy levegőt, és megpróbáltunk nem örülni, nehogy a túláradó érzelmek elhomályosítsák a gondolkodásunkat, és megakadályozzanak bennünket abban, hogy esetleg ne ellenőrizzük a történetet az utolsó információmorzsáig. Természetesen minden oldalról körbejártuk, az illetékes önkormányzattal és Liptai édesapjával is beszéltünk, hátha jogosan van nála a kártya. Mivel azzal védekezett, hogy a kártya a napellenző mögül esett ki, szereztünk egy ugyanolyan autót, mint amilyen Claudiának volt, és egy rokkantkártyát. Megpróbáltuk rekonstruálni az esetet, csapkodtuk az ajtót rendesen, de nekünk soha nem akart úgy leesni a kártya, ahogy Liptainak. 2013 tavaszán volt az elsőfokú ítélet, amelyben egymillió forintra büntették, majd 2013. november 11-én, másodfokon helybenhagyták az ítéletet. Ha hiszik, ha nem, semmiféle elégtételt nem éreztem, és biztos vagyok benne, hogy a kollégáim sem. Ez egy örök küzdelem a hírért és az információért, és ahogy mondják, csapásokat adunk, csapásokat kapunk. Még az is csak utólag jutott az eszembe, hogy a büntetést akár a Blikktől elnyert összegből finanszírozhatta is, így valamennyire helyreállt a világ rendje.

Az az igazság, hogy Liptai-történeteket elég gyakran írtunk, talán többet is, mint kellett volna, de hát jól működtek. Magyarországon kevés sztár van, aki olyan sok szempontból vagy inkább dimenzióban érdekes, egyszerre elvált feleség, boldogságát kereső édesanya, sorozatsztár, vamp, író, alkalmi aktmodell. Kihagytam valamit? Nagy összeborulás nem lett a békülésünkből, aminek lényegében egyetlen fontos pontja volt: vegye fel a telefont, és válaszoljon a kérdéseinkre – mindkettőnk érdekében. És igen, amióta ez így megy, azóta volt olyan anyagunk vele kapcsolatban, amit megöltünk, mert hiába volt igazunk, tagadta, és ezt el kellett fogadnunk, mivel nem volt más a kezünkben. Az együttműködésünk odáig fajult, hogy meghívtam 2013. március 7-re a szerkesztőségbe, hogy ő legyen a Blikk harmadik tiszteletbeli nőnapi főszerkesztője, Várkonyi Andrea és Erős Antónia után. Ez egy fontos lépés volt, bár az újságíráshoz semmi köze nincs, inkább egy nyer-nyer helyzet mindkét félnek PR-szempontból, mert az nagyon fontos. Liptai pontosan érkezett meg a szerkesztőségbe. Kedvesen fogadta a virágcsokrot is, amit átnyújtottam neki, majd mielőtt bevittem volna az oroszlánbarlangba, azaz a szerkesztőségbe, megkértem, jöjjön be velem a

szobámba. Nem éreztem maradéktalanul boldognak attól, hogy azokkal kell találkoznia és együtt lennie a show kedvéért, és talán önmagáért is, akik országvilág előtt sárba tiporták. A beszélgetésünk hűvös, szinte kimért volt, lassan oldódott csak fel, úgy éreztem, közben folyamatosan figyelte, hol van a történetben a csapda, és ezt teljesen megértettem. Amikor Krisztával, a menedzserével hármasban beültünk egy kicsit a szobámba, átbeszélni az elmúlt éveket és a jövőt, a harsány vérprofi dögnek, akit annyiszor láttunk a képernyőn, nyoma sem volt, egy visszafogott üzletasszonyt láttam, aki ősi ellenségével a reputációmenedzsmentről tárgyal.

Néha meg kell ölni egy-egy sztorit, ha nem tudjuk bizonyítani, és éppen ezért túlságosan nagy kockázatot jelentene a megjelentetése. Az egyik legjobb példa erre Fábry Sándor esete, akiről 2008 őszén érdekes fotókat kaptunk egy olvasóriportertől. Szokásos nyári vízitúráján bement egy hölgy sátrába, majd kijött onnan. Kollégáim felhívták, hogy most akkor mi is történt. Rögtön telefonált nekem, hogy találkozzunk, bejön, van a szerkesztőség mellett egy étterem, a Club 88, negyedóra múlva ott lesz. Fábryt egy hócipős összejövetelen ismertem meg, a valamikori MÚOSZszékházban, az Andrássy úton, 1993 körül. Nagyon idegesen jött be, azt kérdezgette, mit csináljon az autójával, nem fog-e felrobbanni, mert véletlenül kitépte indításkor a szívatót a helyéről… És ott volt a kezében egy kezelőgomb, amin egy elszakadt vezeték fityegett. A Hócipőben sokáig volt egy állandó rovata, a Dizájn Center, amit a tévéműsorába is átmentett, egyszer-kétszer nekem kellett értelmeznem több különböző színű tollal agyonjavított, teljesen őrült kéziratait is. A boldog kilencvenes években néhány évig én írtam a Hócipőben egy a Szerencsejáték Zrt. által finanszírozott rovatot, amely kissé áttételes módon propagálta a hatos lottót: negyvenöt állítást kellett kéthetente leírnom, amiből hat volt igaz. A hamis állítások ilyesmik voltak: Napóleon gyerekkori koponyája a Louvre-ban van kiállítva, Louis Armstrong, amikor a Holdra lépett, azt mondta: kis lépés egy embernek, egy hosszúlépést nekem, vagy József Attila Mama című versét Csiki Gergely írta. Brutális, ugye? Fábrynak ezek nagyon tetszettek, beajánlott Friderikusz Sándornak, aki a show-jába, próbaképpen akart egy olyan gépet, ami ilyen hülyeségeket ír ki.

Meghívást kaptam egy stábértekezletére is, az Astoriánál, Friderikusz főhadiszállására. Ott ült Horváth Zoltán, a HVG legendás főszerkesztőhelyettese és címlapjainak atyja; Ónodi György, a Gálvölgyi-show és később a Heti Hetes producere; Koós György, aki talán csak a monoszkópot nem rendezte a tévében, nem volt olyan Friderikusz-, Gálvölgyi-, Vágó-műsor, ami mögött ne ő lett volna, de benne volt a L’art pour l’art társulat műsoraiban, és a Dáridóban is… és persze Fábry. Megállapodtunk, hogy akkor írok néhány dilis mondatot, és kapok értük húszezer forintot, igaz, kicsit sokalltam a pénzt, de ha nekik így volt jó… Az adás lement, ám Friderikuszék csak nem fizettek. Írtam egy faxot, hogy rendben, ez az első munkám, ezért állapodjunk meg egy tisztességes egyforintos gázsiban. Ezek után behívtak, és rendesen kifizettek. Fábry még szintén a boldog kilencvenes években váratlanul felhívott, hogy Sasával, a feleségemmel menjek ki hozzá Leányfalura, az ősi birtokra, mutatna nekem valamit. Végig kellett néznünk a későbbi Esti Showder pilotját, azaz közönség előtt felvett próbaadását, majd azt mondta: szigorúan mondjuk meg neki, hogy mi volt benne szahar, majd szerényen oda konkludált, hogy az egész teljesen rendben van, sőt a zsenialitás határát súrolja.

Tehát Fábryval ott ültünk a Club 88-ban, és elmondta nekem, hogy a nő miatt ne hozzuk le az anyagot, a nő ártatlan, tönkretehetjük az életét akkor is, ha eltakarjuk az arcát, mert mindenki, aki ott volt, azonosítani tudja. Ott ült és nézett, de ami a legrosszabb, még azt sem mondta, hogy szanaszét perel, vagy szól Igornak, aki mindig kikapcsolja a mobilt, ha dolgozni megy, nehogy meggondolja magát a megrendelője. Két külön per, milliós összegek, szemben egy sztori nélküli sztorival, amiből két képünk van, morzsányi információnk, tudjuk, hogy mikor és hol, de nem tudjuk, kivel, mivel mi történt. Tanúnk, ha lenne, kevés lenne egy perben, ráadásul a sátorban nem voltunk bent, így nem tudjuk, mi történt ott, de ha tudnánk, akkor sem lehetne bizonyítani. Oké, mondtam neki igazán nagylelkűen, jössz eggyel. Helyetteseim nem értették, miért engedtem el a sztorit. Azért, mondtam, mert nincs semmi a kezünkben. Miután ezzel nem tudtam őket meggyőzni, a lehető legegyszerűbb megoldást alkalmaztam: azért, mert így döntöttem. De az az egy, amivel Fábry tartozott, csak nem akart eljönni. A showman szinte betegesen kerülte az újságírókat. Egészen 2013 februárjáig, amikor felbukkant Hada Renáta, aki azt állította, hogy tizenegy éven át volt Fábry szeretője.

Mindent elmondott Fábryról, mi két folytatásban hoztuk. Szombaton, amikor a második cikk megjelent, amiben Hada elmondta, hogy még akkor is együtt voltak, amikor Fábry párja már babát várt, felhívott Fábry. Teljesen kulturált hangnemben beszélt, megkérdezte, folytatjuk-e. Mondtam, hogy sajnos nem, mert egyelőre ennyi volt a történetben, mire azt mondta, hogy rendesen megkapta otthon a büntetését, képzelhetem. Sóhajtott. Majd arról érdeklődött, hogy a sztorit elsőként közlő Hot! magazin folytatja-e, de elmondtam neki, hogy bár őket is a Ringier adja ki, tőlünk teljesen elkülönítve működnek, így erre nem tudok válaszolni. Miután befejeztük, csak akkor jutott az eszembe, hogy végül is itt van az az egy, amivel Fábry tartozott, de ez már nem is olyan fontos.

Mint láttuk, hidegvérrel meg kell ölni egy sztorit, ha kiderül, nincs benne semmi, nem bizonyítható, vagy nem úgy van. Ezért is emlékezetes annak a közszereplőnek az esete, akiről négy független forrásunk állította, hogy szakított a párjával. Csak velük nem sikerült beszélnünk. Már elkészült a címlap, fél hét volt, hétkor nyomdában kell lennie a lapnak, amikor felhívott a közszereplő. Azt mondta: hallotta, hogy meg akarjuk írni a szakítását. Igen, mondtam, lényegében mindenünk megvan hozzá, és egész nap kerestük. A közszereplő vett egy mély lélegzetet, majd azt mondta: nem igaz, hogy szakítottunk. Akkor a sztorinak annyi, mondtam, és elbúcsúztunk. Puff. Informátorok ide vagy oda, meg kellett ölni az anyagot, és lóhalálában találni egy új címlapsztorit. De ez még a kisebbik probléma volt. Internetes kiadásunkban, másnap hajnalban mégis megjelent a cikk. A Blikknél, ahol nincsenek külön online újságírók, hiszen integrált munka folyik, egy anyag csak akkor mehet ki, ha az ügyeletes szerkesztő engedélyt ad rá. Az értekezleten és más megbeszéléseken mindig meghatározzuk, hogy azonnal, vagy késleltetve lőjük ki az anyagot, az egészet vagy csak egy kedvcsináló részletét, esetleg reggelig embargós, tehát csak hat után jelenhet meg. A nagy rohanásban, hogy találjunk egy címlapsztorit, elfelejtettük közölni az online szerkesztőkkel, hogy ez az anyag nincs. De mégis van.

Véletlenül nagyon korán ébredtem, és mint mindig, kávé helyett egy kis forró, gőzölgő internetet fogyasztottam. Kiszúrtam a cikket, csendben megőrültem, hiszen a családom még aludt, riadóztattam a blikk.hu vezető szerkesztőjét,

Komáromi Gergelyt, aki azonnal levette. Nagyjából húsz percig volt fent, szerencsére senki sem vette át. Viszont a Hírkeresőn ott figyelt még délben is az anyag linkje, ami már nem vezetett sehová. Aznap délelőtt felhívtam a közszereplőt, hogy történt egy kis malőr, de szerencsére megúsztuk. Kellemetlen volt, de az még kínosabb lett volna, ha mindenki átveszi azt az anyagot, amire azt mondtam, nem fog megjelenni. Eltelt három hét. Felhívott a közszereplő. Hú, mondtam magamban, már megint mit baltáztunk el. – Murányi úr, a Borsban csütörtökön jelenik meg, hogy valóban szakítottam a párommal. Ma kedd van, holnapra be tudja tenni a Blikkbe, mert korrekt volt. Igen, remek érzés ilyen visszaigazolást kapni, hogy korrekt volnék, ezt ugye addig is sejtettem, de olyan jó volt hallani. A művészvilágban egyébként viszonylag könnyű forrásokat találni, a közérdeklődésre számot tartó közszereplőről szívesen súgnak azok, akik ott vannak a közelükben, cserébe néha bekerülnek egy kisebb-nagyobb sztorival a lapba. Az üzlet az üzlet. Rendkívül ingoványos talaj, hiszen mindenki figyel mindenkit, mindenki tud mindent, és még noszogatni sem kell az informátorokat, hogy segítsenek. Kegyetlen törvények vannak, minden és mindenki árucikk, a publicitás reménye pedig mindent visz.

Sokszor derült ki, akár hosszas nyomozás után, az utolsó pillanatban, hogy egy történet nem vagy nem úgy igaz, ahogyan azt elképzeltük. Az egyik legnagyobb veszély az az önfeledt lelkesedés, amikor már címlapszövegben gondolkodunk, holott az anyag még nincs is meg. Roppant tanulságos volt annak a közszereplőnek az esete, aki néhány éve elmondta a Blikknek, hogy megpróbált igénybe venni egy különleges terápiát, aminek olyan súlyos egészségi következményei lettek, hogy majdnem feldobta a bakancsot. De a történet nem így indult. Kaptunk egy olvasóriporteri képet, másfél hónappal korábban, amin egy nagy, fehér luxusautó látható egy mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyen, naná hogy szlovák rendszámmal, a műszerfalon rokkantkártyával. Az autó mellett egy alak, a közszereplő ismerhető fel.

Felhívtuk, azt mondta, nincs ilyen autója. Az ügy egyre cifrább lett. Másnap az egyik kereskedelmi televízió székházában volt dolgom, alighogy kiszálltam az autómból, az egyik mellékutcában a közszereplő suhant el mellettem, persze ugyanazzal a böhöm luxuskocsival.

Ráálltunk a közszereplőre, készült néhány fotó, ahogy a háza előtt ki-be pakol, majd beszáll ugyanabba a szlovák rendszámú batárba. Megvolt a rokkantkártyájának a száma, próbáltuk megtudni, kihez tartozik, valódi-e, jogosan használja-e. A sztori rém egyszerűnek látszott: rokkantkártyát használ engedély nélkül, és mindezt „adószlovákként”, hogy ne kelljen regisztrációs adót fizetnie. Újra felhívtuk a közszereplőt, aki először azt sem tudta, milyen autóról van szó, a rokkantkártyánál elkezdett terelni, hogy hát az nincs, nem is volt. Azután hirtelen emlékezni kezdett az autóra, nem az övé, egy barátja bérli, akitől néha kölcsönkéri. Majd egyszer csak azt mondta, van rokkantkártyája is. De nem akart róla beszélni, azt mondta, szégyelli, és attól fél, hogy nem tesz jót az üzletnek, ha kitudódik. Végül beküldte e-mailben, beszkennelve a kártya képét. Az igazság rémisztően egyszerű lett, éppen akkor, amikor már egy új Liptaiügyről álmodoztunk: a közszereplőnek van, és jogosan használja a kártyát, aminek az azonosító száma megegyezett azzal, amit a mi olvasóriporterünk lőtt. A sztori kipukkadni látszott, ekkor újra felhívtuk, mi lenne, ha mégis elmesélné, miért tett szert erre a kártyára. Itt jött be a különleges terápia, ami annyira megviselte az egészségét, hogy a rokkantkártya is jogos volt.

Az egyik legfurább esetem Koltai Róbert és Pogány Judit szakításához kötődik. 2006 októberében írtuk meg, hogy a művészkörökben szinte legendás házasságuk harmincöt év után véget ért, mert Koltai félrelépett. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ők éppen egy ilyen ügy miatt kerülnek a címlapra. Mindketten megszólaltak. Pogány elmondta azt is, hogy nem tud megbocsátani, mert szerinte folyamatosan csalta őt a férje. Két évvel később, 2008 novemberében jött a csavar, több

informátorunk is elmondta, nagyon úgy néz ki, hogy kibékülnek. Hiába próbáltuk őket megszólaltatni, semmit sem akartak mondani. Mint később kiderült, hibáztunk, hogy beleszerelmesedtünk az anyagba. Tudjuk, hogy a jó hír nem hír, de nekik lényegében – micsoda amatőr hiba – szinte civilként drukkoltunk, mert olyan jó lett volna, ha visszatalálnak egymáshoz. Igen, az újságíróknak is van szívük. A cikk megjelenése után bepereltek minket, amiért azt írtuk, hogy kibékülnek, és meg is nyerték a pert, le kellett közölnünk a helyreigazítást, tehát hogy eszük ágában sincs békülni. Koltai egyébként nagyon nehezen viselte, hogy később mi is sokat foglalkoztunk a fia büntetőügyével. Egyszer nagyon elszakadhatott nála a cérna, az is lehet, hogy más, folyékony tényező is szerepet játszhatott, de egy éjszaka, úgy fél három felé, kaptam tőle egy sms-t, amit nem idéznék szó szerint, hiszen a levéltitok feloldásához mindkét félre szükség van, de azért a lényegét leírom: legyetek szívesek nemi kapcsolatot létesíteni az alacsony társadalmi elfogadottságú újságotokkal.

Sokan kérdeztek arról, milyen szimbiózisban élünk a kereskedelmi tévékkel, legendák keringtek hatalmas összegekről, amiket azért fizettek nekünk, hogy a lepukkant sztárkezdeményekről írjunk. Hát most itt a pillanat, hogy elmondjam, hogyan is volt: mindig a Blikk kapta meg az első éjszaka jogát. Na, nem úgy… A középkorból ránk maradt kifejezést használtuk egymás között a kereskedelmi tévékkel kötött tartalmi együttműködésekben. A képlet roppant egyszerű: nekik megjelenés kellett, nekünk sztárok és celebek, akiknek a történeteivel megtöltjük a lapot. Amikor 2002-ben elindult a később méltán feledésbe merült Big Brother első sorozata, a Blikk a kisebb késéssel ráindított Való Világ mellé állt. Stratégiai fontosságú lépés volt, hiszen a lap rengeteget tett azért, hogy az RTL Klub showja legyen a győztes. Ez egy igazi nyer-nyer helyzet volt, ami mindenkinek jót tett, nézettségben és eladásban is. A Való Világ egy vesztesnek látszó pozícióból indulva a második szériájában jelentéktelenné tette a Big Brother folytatását. Attól kezdve ez a modell működött az úgynevezett bulvársajtóban, és az egyszeri celeb először nem is értette, hirtelen miért érdekes még az is, hogy új piercingje van, majd néhány héttel később más celeb meséli el szinte ugyanazt a sztorit a saját tetoválásáról.

A celebek, értve ezen azokat, akik jószerivel a puszta létezésüket próbálták többkevesebb sikerrel pénzre váltani, játékszerré lettek, amit nem tudtak elfogadni. Ha megunták őket a képernyő mindenható urai, akkor jöttek az újak, vadabb sztorikkal, több botránnyal, és a régiekkel már senki sem akart igazán foglalkozni. Utóéletük a bulvárnak nevezett lapokban játszódott, hiszen mindenki kíváncsi volt arra, túlélik-e a képernyős halált, esetleg a nyilvánosságból való átmeneti vagy végleges kihullás előtt mi is lenne a híres utolsó mondatuk. Alig néhányan élték túl a saját kommunikációs kivégzésüket, a meghívások egyre ritkultak, néha, csak úgy próbaképpen visszapörgették néhányukat egy-egy villanásra, a képernyőre, de azután annyi. Ezeknek a hirtelen felemelkedéseknek és bukásoknak voltunk a krónikásai. A tanításnak, hogy bárkinek sikerülhet a… Mi is? Egy idő után a virtuális celebtőzsdén mindenkit be tudtunk árazni, napra, hónapra, néha évekre is. Néha azt mondtam magamban, ezek a sztorik fontos üzenetet hordoznak azoknak, akik megpróbálnák, hogy így nem érdemes. De igazából mindenkinek csak a csillogás tűnt fel, az, hogy egy kicsit az átlag fölé lehet emelkedni, és jobban élni, teljesen mindegy, meddig tart, és mi lesz az ára. Ezt a néhány bekezdést szánnám az ismeretlen celeb virtuális sírjára.

Most pedig nézzük meg, hogyan lettem, mondhatni, visszaeső bűnöző! 2006-tól, miután kineveztek főszerkesztőnek, mint már mondtam, törzsvendég lettem a bíróságon, a közszereplők egyre gyakrabban nyúltak a magánvádas eljárás eszközéhez. Ez egy büntetőeljárás rendőrségi és ügyészségi szakasz nélkül, aminek nincs olyan jogkövetkezménye, hogy a vádlott bekerülne a bűnügyi nyilvántartásba. Utóbbi persze de jure igaz, de facto nem. A könyv elején említettem, hogy pályafutásom csúcsaként ötszázezer forint pénzbüntetésre ítéltek egy ügyben. Bár a magánvádas eljárásnak nincs olyan jogkövetkezménye, mint mondjuk, a büntetett előélet, de figyelembe szokták venni. Ebben az esetben Kamarás Iván ellenem indított magánvádas pere volt a precedens, hogy én bizony visszaeső lennék. 2007 és 2008 között jó néhány cikket írtunk Kamarás esetéről, akinek egy futó kalandból kisfia született. A gyerek édesanyját egy darabig támogatta anyagilag, majd egyszer csak nem küldött több pénzt. Az anya hozzánk fordult, és sokat foglalkoztunk az esettel. Felháborító volt, hogy egy híresség nem vállalja tettének a következményeit, és ilyenkor hirtelen elkezdi nem szeretni a nyilvánosságot. Mi alaposan körbejártuk a témát, tehát nem hazugságokat írtunk,

éppen ezért a rágalmazás nem állt meg a bíróság előtt, viszont a becsületét azt bizony megsértettük.

Mégpedig azzal, hogy egy nőt és egy gyereket védtünk a nyilvánosság előtt egy olyan sztárral szemben, akinek volt pénze drága ügyvédre ellenük. Az egyik tárgyaláson a művész szakadt farmerban, pólóban, hegyes orrú csizmában jelent meg, mert így laza és korszerű, ügyvédje nem viselt talárt, mindketten borostásak voltak, és úgy néztek ki, mintha egyenesen egy szakintézményből érkeztek volna a tárgyalóterembe. Nehezen értelmezhető ítélet született: egy évig eltiltottak attól, hogy bármi hasonlót megjelentessek Kamarás Ivánról. A magánvádas eljárás nekem azt jelenti, hogy a sajtószabadságot büntetőjogi eszközökkel korlátozzák. Nem hazugságot terjesztettünk Kamarás Ivánról, nem a nemi beállítottságáról, egészségi vagy elmeállapotáról cikkeztünk, vagy arról, hogy esetleg – feltéve, de nem megengedve – szépészeti műtéten vett rész, hanem megmutattuk azt az oldalát, aminek igenis van társadalmi hatása: egy közszereplő küzdelme azért, hogy ne kelljen fizetnie nem vállalt gyerekéért, igaz, ha el kell játszani a filmsztárt, akkor nagyon készséges bárkivel. A magánvádas ügyeknél a szenvedő alany általában a főszerkesztő – aki az újságban megjelenő tartalomért felel, és megérdemli, hogy bepereljék, mert benne van a fizetésében –, ritkábban maga az újságíró. Az ügy szomorú vége, hogy a kisfiú édesanyja nem sokkal később meghalt. Rákos volt.

Csisztu Zsuzsa is magánvádas eljárással citált a bíróság elé, miután 2007 őszén megírtuk, hogy egymillió-nyolcszázezer forintot vár tőle volt üzlettársa, Kaszala Klaudia. Természetesen minden alaposan alá volt támasztva, sőt, a cikk folytatásában lehoztuk Csisztu közleményét, aki tagadta a tartozást, de nekünk nem volt hajlandó nyilatkozni. A tárgyaláson, amikor igazolnunk kellett magunkat, Csisztu egy A4-es papírt tett le a bírónő elé, és boldogan jelentette ki, hogy elvégezte a jogi egyetemet, így dr. Csisztura változtatja a nevét, ezért a papír, mert az új személyije még nem készült el. A bírónő arcát látni kellett volna, valahogy nem az új kolléga iránti

tiszteletet olvastam le róla, de lehet, hogy csak gonosz vagyok. A per elég gyorsan ért véget: a bírónő elmondta Csisztunak, hogy a Blikk tényszerűen, tárgyilagosan és bizonyítékokkal alátámasztva, még az ő közleményét is lehozva tudósított az ügyről, tehát a rágalmazás nem áll meg, azt pedig nem tiltja és tilthatja semmi, hogy egy közszereplő peres ügyéről egy újság írjon. Csisztu nagyon nehezen viselte az ítéletet. Másodfokon is vesztett. Csisztu egyébként érdekes figura, mindent és mindenkit perrel fenyegetett egy időben, aki olyat írt róla, ami neki nem tetszett. A tárgyalóteremben érzelmileg próbálta meggyőzni a bíróságot, milyen szemetek is az újságírók, még azt is bevetette, hogy közeli hozzátartozójának halálát okozták volna. De ezzel az ügynek nem lett vége.

A Kúria visszadobta a Csisztu-ügyet első fokra, ezúttal már a Budakörnyéki Járásbírósághoz. Vicces volt, amikor a bíró, miután rögzítette személyes adataimat, megkérdezte, volt-e már összetűzésem a törvénnyel. Nemmel válaszoltam. Azt mondta, rosszul emlékszem, és belelapozott a papírjaiba: ott volt a Kamarás-ügy és annak a közszereplőnek az esete, aki miatt ötszázezer forint büntetésre ítéltek. Hiába, a bírósági nyilvántartásokban most már örökre bennmaradok mint rágalmazó, becsületsértő kis genyó. Végül 2014. január 22én, tehát hét évvel a cikkek megjelenése után, és két és fél évvel azt követően, hogy az eljárást befejezték, veszítettünk első fokon, és megrovásban részesítettek vádlott-társaimmal együtt. Csisztu súlyosbításért fellebbezett, mi pedig azért, mert nem követtünk el bűncselekményt. A másodfokú tárgyalás kilenc hónappal később nagy fordulatot hozott: Kaszala Klaudia nem jelent meg. Mint a tárgyalóteremben kiderült, Csisztu ejtette ellene a vádat. Éppen ezért csak a kollégámat és engem ítélt el a bíróság. Helybenhagyták az elsőfokú ítéletet, és megrovást kaptunk. Két furcsaság van ebben az ügyben. Az első, hogy az új eljárásban az első jogerős ítélettel totálisan ellentétes verdikt született a bíróság bölcs döntése nyomán. A második: ha Kaszala Klaudia elsőrendű vádlott ellen ejtették a vádat, aki annak idején felkereste a Blikket, hogy a Csisztuval kapcsolatos sérelmét elmesélje nekünk, akkor, ha józan paraszti ésszel gondolkodom, megszűnt a pert kiváltó ok, hiszen a cikkek alapja az volt, amit Kaszala elmondott nekünk. Mivel nincs

ok, nem lehet okozat sem, tehát így nem lehet bennünket elítélni. De ezek szerint mégis, mert ilyen a jog.

Nem biztos persze, hogy minden problémás cikknek bíróság elé kell kerülnie, itt van két, Havas Henrikkel kapcsolatos példa. Az első ügyünk 2012 júliusában kezdődött: Havas nehezményezte, hogy az unokái sorsával foglalkozunk, akikkel az édesanyjuk halála után Havas fia, az elhunyt nő szülei szerint, nem törődött. Az ügyről nem akkor írtunk először, de ezúttal kiverte nála a biztosítékot. Az külön érdekesség a történetben, hogy Havas tévéműsorában, kisebb-nagyobb rendszerességgel, fel-feltűnök. Kapcsolatunk valamikor 2007-ben indult, amikor a fiának volt valami ügye, felhívott telefonon, és hosszasan, kissé emelkedett hangnemben beszélt újságírásról, etikáról, szakmaiságról és színvonalról. Hosszú levélváltásunk volt személyiségi jogokról, a közszereplők jogairól, és arról, hogy beperel. Én kitartottam az álláspontom mellett, miszerint nem csak pozitív hangvételű cikkek születhetnek egy közszereplővel kapcsolatban, ráadásul az unokáival többször szerepelt magazinokban, de Havas is kitartott amellett, hogy a sorsuk nem tartozik a nyilvánosságra.

Beszéljenek az e-mailek:

„Feladó: Henrik Havas <[email protected]

Tisztelt Főszerkesztő Úr, kedves Marcell, hívtalak telefonon, de nem vetted fel. Próbálok baráti hangon kommunikálni

veled, de ezt az e-mailt tekintsd hivatalosnak. Ma délután egy óra felé felhívott egy munkatársad – ha jól jegyeztem meg a nevét –, Kolontár Krisztián és a fiamról, illetve a két lányáról érdeklődött. Mondtam neki, hogy a fiam már nagyon régen nem fiatalkorú, sem ő, sem a lányai nem közszereplők, ezért nem akarok a nyilvánosság előtt velük foglalkozni. A magyar sajtóban mostanáig nem volt gyakorlat – eltekintve néhány celebtől és kisiklott életű médiamunkástól –, hogy a családi életükkel foglalkozzanak. Nem szeretném, ha éppen az én esetemben törne meg ez a gyakorlat. Mindezekre hivatkoztam, mikor a kollégáddal beszéltem, de ő – bulvárújságírótól nyilván elvárható módon – kötötte az ebet a karóhoz és sokadszorra is megkérdezte, hogy milyen időközönként találkozom az unokáimmal. Én sokadszorra is azt válaszoltam, hogy ehhez semmi köze sem neki, sem a Blikk olvasóinak. Semmiképpen sem szeretném, ha elromolna a köztem és a Blikk közt az utóbbi időben kialakult jó munkakapcsolat, ezért azt kérem, hogy lapod, illetve munkatársaid tartózkodjanak attól, hogy a családtagjaim magánéletével foglalkoznak. Ha ez mégis megtörténne, annak jogi következményei lesznek. Baráti üdvözlettel: Havas Henrik”

„2012. július 11. 15:12 Murányi, Marcell <[email protected]> írta:

Tisztelt Tanár Úr, kedves Henrik, gondoltam, visszahívlak, de az e-mail legalább megmarad. Az eseményekkel eddig két alkalommal foglalkoztunk – a cikkeket a http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/havasdramaja-gyamot-kaptak-felarvaunokai-2074559 és a

http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/havasa-haza-arat-a-lanyokra-kolti-2074646 címeken találod meg. Legjobb tudomásom szerint egyik anyag megjelenése ellen sem tiltakoztál. Kollégám – ahogy ez egy újságírótól elvárható – kíváncsi a folytatásra, tehát arra, mi történt a cikkek megjelenése óta. Ő minden alkalommal felajánlotta, hogy reagáljatok, de ezt egyszer sem tettétek meg. Megítélésem szerint ez egy közszereplővel kapcsolatos, közérdeklődésre számot tartó ügy – ahogy az is, hogy egy könyve megjelenik, egy sorozatban forgat, vagy depressziójáról, láthatatlan feleségéről mesél, esetleg unokáival játszik a kertjében, focimezben. Továbbra is szeretném, ha reagálnál, reagálnátok, hiszen szakmailag és etikailag is korrekten akarunk eljárni. Amennyiben jogi lépéseket tennél, állok/állunk elébe. M.”

„2012. július 11. 15:30 Henrik Havas <[email protected]> írta:

Tisztelt Főszerkesztő Úr, kedves Marcell, amikor kollégáddal befejeztem a beszélgetést, megkérdeztem tőle, hogy hogy van a nagymamája. Egyébként pedig, hogy van a te nagymamád? És hogy van Orbán Viktor nagymamája? És milyen gyakran látogatja Heller Ágnes az unokáit? És visz-e virágot Simándi József sírjára a dédunoka? Tavaly júniusban halt meg a fiam felesége és valamikor október környékén eléggé undorító módon valahol az interneten bukkant fel a hír. Az egy dolog, hogy egy ilyen gusztustalanság után kénytelen voltam a lehető legrövidebben nyilatkozni és ezzel a magam részéről az ügyet lezártnak tekintettem. Ha akarok, megszólalok, de erre engem kényszeríteni nem lehet. Marcell, te komolyan azt hiszed, hogy egy roppant komoly családi ügyet, azaz

két kamasz gyerek nevelésének problémáit a Blikk közvetítésével akarom megbeszélni a gyámmal és a két másik nagyszülővel? Ami azt illeti, hogy állsz a per elé, azzal sokra nem megyünk. Nyilván emlékszel, hogy tavaly októberben a Blikk fizetett két és fél millió forintot egy rágalmazási per befejezéseként. Ezek szerint öt év múlva megint mehetek a kaszszához. Szerinted normális ez? u.i.: Jut eszembe. Kolontár kollégád miért nem csinál összeállítást arról, hogy mi van például Deutsch Tomi összes gyermekével, vagy hogy Fodor Gábor mikor látta utoljára a Czeizel lányt? Üdvözlettel: Havas Henrik”

„2012. július 11. 16:14 Murányi, Marcell <[email protected]> írta:

Tisztelt Tanár Úr, kedves Henrik, apai nagymamám 1973-ban, anyai nagymamám pedig 1998-ban távozott közülünk. Amit írtam, továbbra is fenntartom, ráadásul senki sem akart Téged nyilatkozatra „kényszeríteni”. Az pedig normális – feltéve, de nem megengedve –, hogy egy jogi vita a bíróságon jogerős ítélettel ér véget, amit az elmarasztalt fél tudomásul vesz. M.”

„2012. július 11. 17:23 Henrik Havas <[email protected]> írta:

Tisztelt Főszerkesztő Úr, Kedves Marcell, úgy döntöttem, hogy mégiscsak reagálok a kollégárd által felettet kérdésre. Kérlek, hogy ezt a néhány mondatot tedd közzé: 2012 július 11.-én a Blikk újságírója a családi életemre vonatkozóan lérdéseket tett fel nekem. Közöltem vele, hogy ha ebben a tárgykörben cikkejelenik meg, azt a családi életemben történő beavatkozásnak értékelem és visszautasítom. Én magam közszereplő vagyok, ez nem vitás, de családtagjaim nem azok és mindaz, ami velük történik, nem tartozik a széles nyilvánosságra. A lap főszerkesztőjének küldött üzenetemben kértem, hogy ne foglalkozzanak családi ügyeimmel, azokkal a konfliktusokkal, amelyek megoldását csak gátolj az illetéktelen beavatkozás. A szükséges jogi lépéseket megteszem. Emlékeztetek arra, hogy a Blikket tavaly egy több éves bírósági eljárás lezárásaként egy személyiségi jogi perben a bíróság jogerőesen elmarasztalta és milliós nagyságrendű nem anyagi kártérítésre kötelezte. Ezek után számomra értelmezhetetlen a főszerkesztő azon kijelentése, hogy »állunk egy per elé«. Havas Henrik”

„2012. július 11. 17:51 Murányi, Marcell <[email protected]> írta:

Tisztelt Tanár Úr, kedves Henrik, természetesen közöljük. M.”

„2012.07.11. 19:22 Henrik Havas <[email protected]> írta:

Szia Marcell, csak most olvastam, mit írt a titkárnőm, aki alig két hete dolgozik nálam. A szöveg tele van helyesírási hibával. Remélem, nem éltek vissza ezzel. Ha igen, az… na szia. HH”

„2012. július 11. 19:59 Marcell Murányi <[email protected]> írta:

Szia Henrik, kollégáim 1,5 órával ezelőtt az összes hibát kijavították – többségük szimpla elütés volt, a dátumot még gyakorolnia kell a hölgynek. Remélem, egy sem maradt a szövegben. M.”

De ezzel nincs vége a történetnek. A könyv írásakor az engedélyét kértem levelezésünk közlésére. Öt nap elteltével sms-ben érdeklődtem, hogy hozzájárule vagy sem, mert a kiadó várja az anyagot. Következik a második menet, smsekben.

„Szia H., bocs a zaklatásért, de a kiadó a hm…-ön ugrál. M.”

„Szia, azt hiszem, értem, hogy miért kell a könyvedhez ez az apró, de a pályafutásodat jól jellemző epizód. Hát igen, ilyen a bulvár! Csak azt nem értem, hogy nekem miért kellene hozzájárulnom. Talán elmagyarázod. Személy szerint nincs veled semmi bajom, különben nem engedtelek volna vissza a műsoromba, de ma sem értem, miért kavart be a családom életébe a lapod. Ha megmagyarázod, megköszönöm. Üdv: HH”

„Kedves H., a gyerekeket nevelő nagyszülők fordultak hozzánk, hogy van egy helyzet, amit nem tudnak megoldani. Nem mondhattuk nekik, hogy azért, mert valamilyen szinten érintett vagy, nem érdekel bennünket a történet, de azt sem hagyhattuk ki éppen ezért, hogy nálad lehet a megoldás kulcsa. Mint az átküldött levelezésből kiderül, két cikket írt a kollégám, amire nem érkezett reakció, majd érdekelni kezdte, mi van a történet folytatásával, azután született ez a levelezés. Nem akarlak terhelni ezzel a sztorival, a hozzájárulásodat azért kértem, mert egy nagyon izgalmas szakmai-etikai vita van benne, és az is, hogy hol a határ, meddig lehet elmenni egy történetben, igaz, a megfejtés az olvasó feladata. Az engedélyed nélkül nem közlöm a levelezést, ez természetes, és e részlet nélkül is megáll a lábán a könyv, amiben semmi botrányos nem lesz, hanem bemutat egy arcot, aki huszonkét éve betévedt Bulvárországba, és bemutatja azt a bizonyos országot is. M.”

„Kizárólag kollegialitásból: rendben. Egyébként két gyerek tönkretételében működtetek közre. Azt hitték, hogy amit az újság kinyomtat, az igaz. Van fogalmad arról, hogy mekkora zűrt okoztatok két gyerek életében? Lelked rajta. Sok sikert!”

„Köszönöm. A cikkekkel nem ez volt a szándékunk. De így utólag nem tudom azt mondani, hogy nincs igazad.”

„Egy iskola adta körbe az újságot. Illetve kettő. Több száz gyerek méregette a »Havas unokákat«. Gondoltál erre? Ha van vér a pucádban, ezt a levélváltást is beilleszted a könyvedbe. Tipp: nem lesz.”

„Ha engedélyezed, akkor beteszem.”

„Igen, a Te nagyobb dicsőségedre. Ezt se hagyd ki. Vége!”

Így kerültek be a könyvbe Havas e-mailjei, amiket sms-ben engedélyezett. Az a bizonyos vesztett per, amire hivatkozott, Fejes főszerkesztése alatt indult. De ezért a mostani cikkért nem perelt be. A második történet 2012 decemberében kezdődött, felhívott egy régi informátorom, hogy Havas komoly műtéten esett túl, rákja van, és nem biztos, hogy gyógyítható. Felhívtam egy másik kapcsolatomat is, aki, hogy úgy mondjam, némán bólogatott a telefonba. Ezek után már csak Havast kellett hívnia az egyik kollégámnak, aki a maga sajátos stílusában nem így ugyan, de lényegében azt mondta: nem nyilatkozik, hagyjuk békén. Mivel nem nyilatkozott, nem tudtuk megírni a sztorit, hiszen csak ő beszélhet róla egyes szám első személyben, ha nélküle írjuk meg, egy esetleges pert kapásból bukunk a betegjog miatt, de nem is lett volna etikus. Igen, ahogy írom: e-t-i-k-u-s. Nem lehet megírni mindent, nemcsak egy várható per miatt, hanem az újságírói etika miatt sem. Fura, hogy egy bulvárújságnak besorolt napilap kapcsán etikáról beszélek, de a lehető legkomolyabban vettük az etikai kérdéseket, hiszen nem rövid távon gondolkodtunk a Blikkben. A sztorit csak az után tudtuk megírni, hogy azt Havas a Frizbiben elmesélte.

Ha valamit nagyon el lehet … – most itt Gy. F. politikus egyik elhíresült igéjét írhatnám le, de az maradjon inkább az övé – rontani, durván, csúnyán, érzéketlenül, az a Dobó Kata-ügy volt. 2011 májusában megírtuk, hogy terhes, egy olvasóriporterünk látta, hogy egy budai kórház nőgyógyászatán, ultrahangos vizsgálaton volt. A színésznő, aki nem volt hajlandó nyilatkozni nekünk, másnap egy tévéműsorban tagadta, hogy terhes volna, mi lehoztuk a helyreigazítást, és azt hittük, hogy az ügy ezzel le is zárult. Csakhogy. Három hónappal később a Hot! magazinnak elmondta, hogy terhes.

Nagyon bepipultunk, nemcsak én, hanem a helyetteseim is, hiszen lehoztunk egy helyreigazítást, ezek szerint teljesen feleslegesen, be lettünk húzva a csőbe, át… izé… vertek bennünket, mint… a palánkon. Írtunk is egy dörgedelmes cikket, hogy ez nagyon nem volt szép, és – mivel lehoztuk a helyreigazítást – jogi lépéseket fontolgatunk hitelrontás miatt, mert rajtunk keresztül az olvasóinkat is félrevezette… Nem tudom, hogy mi, a harcedzett, rutinos, iszapszemű ráják, akik láttak már slágerénekest szilveszter másnapján meghalni, hogyan lehettünk ilyen fa… fejűek. Egyrészt a teljes jobb oldali ütegsorral kezdtünk lőni egyetlen emberre. Aki ráadásul nő. Akinek ez az első gyereke, negyvenhez közel. Aki annyira akarta, és végül összejött neki a baba, egy olyan embertől, akit szeret. Mint kiderült, amikor az első cikket írtuk, nem volt még várandós, vagy nem tudhatott róla, és csak elkísért valakit arra a nőgyógyászati osztályra. Összeomlás. Az ügy peren kívüli egyezséggel zárult, és az volt a kérése, nemhogy helyreigazítást, de semmit ne írjunk róla, ha lehet. Másfél évbe telt, amíg mindent félretéve, újra nyilatkozott nekünk, igen, nyilatkozott, mert ilyen a show-biznisz.

Akárhogy van, a legrosszabb az, amikor úgy rontunk el valamit, hogy egy nagyon pici befektetéssel akár rá is jöhetnénk, mi az igazság. A hasra esés hozzátartozik a szakmához, bármennyire komolyan vesszük is. Jó sorozatunk volt 2013-ban, amikor háromszor mentünk helybe azért, amit a paci himbál, igaz, nem vagyok benne biztos, hogy nem egy forrásból kaptuk ezeket az információkat. De legalább kiderült, ereszt a rendszer. 2013. április 19-én jelent meg az a cikk, amely utána komoly fejtörést okozott: azt állítottuk, hogy egy közéleti közszereplő nemcsak fogyasztotta, hanem terjesztette is a kábítószert. Az információ alapja egy igazán megbízhatónak látszó rendőrségi jegyzőkönyv volt, minden olyan ismertetőjeggyel, ami egy ilyen dokumentumnak a sajátja. A kolléga, akihez eljutott a papír, a szórakoztató rovatban dolgozott, és nagyon komolyan vette. Volt még két informátora is, aki megerősítette a jegyzőkönyvben leírtakat. Úgy tudom, valóban volt a nyomozásnak olyan szála, amely az énekes tevékenységét ebből a szempontból is vizsgálta. Csak egyetlen pirinyó probléma volt: a papír az első szótól az utolsóig hamisítvány volt, de kétségkívül jól sikerült darab. Olyan nevű és beosztású rendőrök, akik az ügyön dolgoztak volna, nincsenek. Puff neki. Ez az után derült ki, hogy az anyag megjelent, és az énekes ügyvédje helyreigazítást kért, és beperelt bennünket. Egyetlen módon lehetett volna kivédeni, ha semmit

nem hiszünk el abból, ami a dokumentumban írva volt, ha még a rendőrségi fejlécet is megkérdőjelezzük. De ugye annyira valódinak tűnt. Egyetlen telefonhívással ki lehetett volna deríteni, hogy igaz-e vagy hamis. Ráadásul korábban sosem fordult elő, hogy valaki szándékosan hamisítson valamit, csak azért, hogy egy közszereplőt kínos helyzetbe hozzon, hátha van olyan lap, amelyik nem ellenőrzi rendesen az információt. De hogy az éppen a Blikk volt! Az egyetlen megoldás az volt, hogy elrendeltem, még szigorúbban kell mindent ellenőrizni. Az ügy peren kívüli egyezséggel zárult, nem tudtuk a védhetetlent védeni.

Alig négy hónap múlva kaptuk az újabb tockost: megírtuk, hogy Hujber Ferenc diplomaügyében a Színház- és Filmművészeti Egyetem befejezte a vizsgálatot, ami azzal a megállapítással zárult, hogy nem tudnak mit tenni, az ügy elévült. A színész ugyanis azzal kérkedett, hogy az érettségijét vette, a diplomamunkáját pedig másolta. A cikk alapja egy e-mail volt, mint később kiderült, amely az egyetem doménnevéről érkezett, aminek a vége @szme.hu. Csak éppen az egyetemen a vizsgálat akkor még nem ért véget, az a tanulmányi osztályvezető, aki jegyezte, nem létezett. De ki gondolt arra, hogy egy e-mail címet hamisítani lehet? Pedig, mint kiderült, igazán egyszerű, nem kell hozzá pizzával és energiaitallal működő hacker, bárki meg tudja csinálni. Kollégám, aki az anyagot készítette, nem gondolkodott el azon, hogy egy ellenőrző telefont megér az ügy, hanem gyorsan tálalta a friss, gőzölgő sztorit. Nem akarom védeni sem magamat, sem a kollégáimat, de iszonyatosan nagy nyomás van rajtunk: nekem hoznom kell a számokat, a lehető legkevesebb véráldozattal, már ami az ellenünk indított és megnyert pereket jelenti, nekik pedig mindennap kell produkálniuk három témaajánlatot, amiben ott van a címlapsztori. Van úgy, hogy lapzártában egymás után dőlnek be a történetek, mert van, amiről kiderül, nem igaz, van, amit nem lehet megírni, mert nincs még elég információ hozzá, van, amit megírhatnánk, hiszen alá van támasztva, de biztos, hogy vesztes per lesz belőle, és így kell mindennap végighajtanunk azt a bizonyos új malacot a falu főutcáján.

Az újságírás mindennapos harc az információért, az „új nóvumért”, és minden lehet forrás, egy elcsípett beszélgetés, egy hír egy másik újságban vagy

internetes oldalon, tévében, rádióban, egy váratlanul a postaládánkban landoló dokumentum, de ezeket a forrásokat – ez már olyan, mint egy litánia – kritikával kell kezelni, mindent ellenőrizni kell. Ha nincs forráskritika, akkor jól ráfaraghat az ember. Most jön a harmadik nagy elhasalás. Két forrás alapján megírtuk 2013. szeptember 26-án, hogy a lottónyertes mit csinál: egy megnevezett városban iszik, és nem akar pénzt adni senkinek. A cikket minden valamirevaló internetes hírportál átvette, kritika és ellenőrzés nélkül, hiszen nekik is kell valami színes újrahasznosított anyag, eldugott blikkes utalással, ami sok kattintást hoz. Azután beütött a krach, az egyik informátor zsarolni kezdett bennünket. Azt írta emailben: világgá kürtöli, hogy csak kitalálta a sztorit, ha nem fizetünk neki. Mi rendesen beleszaladtunk ezzel az anyaggal a késbe, rosszul döntöttünk, amikor azt mondtuk: két forrás elég, de a szemünk előtt ott lebegett néhány hívószó: lottó, nyertes, milliárd és még egy, amit nem írunk ki a címlapra, de mindennap elsuttogja a belső hang: példányszám! Érdemes megnézni az interneten, hogyan vették át a sztorinkat, azután hogyan próbáltak kifarolni belőle a többiek, ahelyett hogy feltették volna maguknak a kérdést: ha a Blikk hülye volt, mert nem volt alapos és körültekintő, akkor mi miért jártunk el így? Vagy az is lehet, hogy amit a Blikk ír, azt már nem kell megkérdőjelezni? Mégis referencialappá váltunk? Mi? Ennyire szegényes a hazai sztorifelhozatal, hogy egy ilyen lefitymált, úgynevezett bulvárlaptól kell ellenőrzés nélkül átvenni sztorikat? Ilyenkor nem tudom, örüljek-e vagy sírjak, egyrészt azon, hogy a Blikk iszapszemű rájáit át lehet verni, és a végeredmény – forráshivatkozással vagy anélkül – ezer site-on bukkan fel, majd másnap az írott sajtóban is nyoma van. Ez lenne a magyar újságírás? Ez. És a helyzet ennél már csak rosszabb lesz, ahogy egyre fogy a kiadóknál az élő emberi erőre fordítható összeg.

A Presser-ügybe is belefutottunk. Ha benne lenne a Btk.-ban, úgy neveznék: gondatlanságból elkövetett lelki belegyaloglás. Az LGT 2013 februárjában három koncertet adott egymás után az Arénában, ja, és volt egy nyilvános főpróbájuk, ami szintén telt házas volt. Az a legszebb az egészben, hogy a koncertek médiatámogatója a Blikk volt. Csináltunk egy anyagot, amiben összeszámoltuk, hogy majdnem egymilliárd forint árbevételt hozott az LGT neve, korrekt összesítés volt, megpróbáltuk azt is kiszámítani, mennyi lehetett a koncertszervezők költsége, és mennyit kaphattak ők négyen. Csak azt akartuk megmutatni, milyen az, amikor százmillió forintok mozdulnak meg három bűvös

betű, az LGT miatt, ahogy külföldön mindig lehozzák az éves összesítéseket arról, hogy a legnagyobb sztárok – Madonnától a U2-ig – mennyit zenéltek össze a koncertjeikkel. Nálunk a zenészek nem szeretik ezeket az anyagokat, mert ez egy irigy ország, és leköpdösnek mindenkit, aki egy kicsit is az átlag fölé emelkedik. Az a fajta differenciált gondolkodás, ami a ’90-es évek végét jellemezte, hogy aki sikeres – előre is elnézést kérek –, az vagy buzi, vagy rákos, de leginkább mindkettő, elenyészett. Csak az maradt meg, hogy aki gazdag – tök mindegy, milyen teljesítmény van a sikere mögött –, az dögöljön meg. Az LGTcikkben volt egy félmondat, amiben a Blikk azt állította, hogy Pressert másképpen honorálták, mint zenésztársait. Átsiklottam felette. A címlapon is arra koncentráltunk, milyen hatalmas siker volt a bulisorozat, mind szakmailag, mind emberileg, na és pénzügyileg is. A cikk megjelenése után üzentek, hogy Presser dühös, és fel fog hívni.

Mondtam, jól van, és vártam. Nem hívott, igaz, nekem kellett volna kezdeményeznem, mint néhány hasonló esetben, mert ha elrontunk valamit, akkor azt helyre kell tenni, és ilyenkor nem érdekel a mundér becsülete. De nem azért, mert be lennék rezelve bármilyen pertől. Öt hónappal később e-mailt kaptam Pressertől, aki egy kollégám levelét továbbította nekem, amiben az illető azért a bizonyos félmondatért, mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, elég sután, de jó szándékkal elnézést kér. Presser ezen nagyon felhúzta magát, kegyetlenül ironikus, gyilkosan szarkasztikus módon válaszolt, darabokra szedve a kollégám levelét. Válaszoltam neki, megírtam, hogy ezt bizony elb@sztam, tegyük rendbe, mert ez becsületbeli ügy. De a helyreigazítás hülyeség, mert lényegében megismétli a fals információt, és az olvasó azt gondolja, aha, akkor mégis az ellenkezője igaz, legyen inkább egy interjú. Elfogadta, egy feltétellel: ha én csinálom az anyagot. Megcsináltam, olyan jó volt újra egy kicsit újságot írni, felvenni az anyagot, közben már szerkeszteni, aztán szép kerekre húzni. A kilencvenes évek közepén készítettem el az első interjúmat vele. A 2002-es LGT-fesztivált a Hajógyári-szigeten az új Mai Nap támogatta, csináltunk egy ingyenes Loksi különszámot, amit ott osztogattunk, az alapanyagot egy bizonyos Gellérthegyen található legendás lakásban személyesen gyűjthettem össze. Szóval, volt egy kis közös múltunk. Presser alaposan leteremtette és helyre tette a Blikket a Blikkben, majd azt mondta: legyen béke. A cikk megjelenése után többen gratuláltak, mondván, van

vér a pucánkban akár így is elismerni, hogy hibáztunk. Ez nem puca és vér kérdése, ez csak arról szól, hogy ha helyre lehet tenni valamit békés úton, akkor miért ne.

Andy Vajna a Vasárnapi Blikknek mondta el először, hogy szerelmes Palácsik Tímeába, és ő volt az, aki három évvel később, egy októberi napon felhívott telefonon, hogy most már nagyon unja, hogy állandóan velük foglalkozunk, netán a vécéjébe is be akarunk menni? Kulturáltan, de kicsit méltatlankodva mondta el. A telefonálás előzménye az volt, hogy megírtuk, pornókirálytól bérli a szerelmi fészkét, hiszen annak a szép háznak a tulajdonosa Gattyán György, aki ugye a LiveJasmin nevű pornószolgáltatásból szerezte az első milliárdját. Ráadásul egy a ház felújításán dolgozó munkás remek fotókat hozott a két úszómedencés, jakuzzis ház belsejéről. Gondoltam, hogy a cím kiveri a biztosítékot nála, de ha ez volt az igazság. Természetesen tovább írtunk Vajnáékról, hiszen az emberek, mint a blikk.hu forgalmi adatai is mutatták, nagyon kíváncsiak arra, hogyan működik egy olyan kapcsolat, ahol a korkülönbség évtizedekben mérhető. A publikum természetesen arra vár, hogy kiderüljön, valami nem kóser ebben a kapcsolatban. De, ha már Gattyánnál tartunk, ő komoly kommunikációs hűveletet indított, interjút adott a Népszabadságnak 2013 őszén, abból az alkalomból, hogy cégcsoportja nagy részét Luxemburgba költözteti, illetve hogy megnyitotta szuper luxusáruházát, a Bacio di Stilét.

Ebbe a luxusáruházba nem engedte be a nyitás idején a Blikket, megüzenve nekünk, hogy ez egy teljesen más színvonal, mint a lap. Kemény szavak. Micsoda öntudat! Nem is írtunk róla sehogy, csak én, most. Azt nem tudom, hogyan lehet valaki ilyen finnyás, ha az első milliárdját mégis pornóból szerezte. Vajna legközelebb azért telefonált, mert 2013. november 18-án megírtuk az amerikai adóhivatallal kapcsolatos ügyét, amit azon a bírósági tárgyaláson ismertettek, amelyen ő perelte Farkasházy Tivadart becsületsértésért, két, a Heti Hetesben elhangzott mondat miatt. Miért kell ilyen ügyekről írni, kérdezte, azt miért nem írjuk meg, hogy negyven éve megnősült, annak is legalább annyi a hírértéke, mint annak a réges-régi amerikai balhénak, mi köze a tárgyalásnak, annak, hogy őt Farkasházy megsértette, ahhoz, hogy neki egyszer valamikor volt

egy ügye. Miért kell „influence the audience”, tehát befolyásolni a közvéleményt, mert néha angol kifejezéseket is mondott, gondolom azért, mert annyira fel volt háborodva. Elmondtam neki, hogy ez egy olyan történet, ami nem kapott nyilvánosságot Magyarországon, és az újságíró jól tette, hogy figyelt a tárgyaláson, ráadásul a cikkben Vajna ügyvédje is megszólalt. Vajna azt is elmondta, hogy nem ért engem, mi kaptuk meg először az esküvői fotóit, akkor miért kell ilyen ügyekről írni. Ezután felajánlotta, hogy üljünk le, beszéljük meg a dolgainkat. Erre azóta sem került sor.

Schobert Norbert nyolcmillió forintért akarta megvenni a Blikket. Legalábbis ez az érzésem. Ez érdekes, ugye? Na, nem úgy akarta megvenni ezért az összegért, hogy akkor ő legyen a tulajdonos, mert akkor lényegesen többet kellett volna fizetnie, de lényegében úgy gondolta, hogy ezért a pénzért beleszólhat abba, mi jelenhet meg a lapban. Vagyis inkább mi nem. 2013. május 9-én jelent meg a cikkünk, ami szerint a nyolc legnagyobb magyarországi lemezcég Schobert ellen fenekedik, azt állítván, hogy a fitneszguru sem engedélyt nem kért tőlük arra, hogy felhasználhassa a cuki zsírégetős DVD-in a dalaikat, sem egy fillér jogdíjat nem fizetett. Ez elég komoly vád. Ráadásul úgy vélték, hogy az ügy a 2000-es évek elején kezdődött, a birodalom gründolásának hajnalán. Schobert nagyon megsértődött. De nem perelt, igaz, nem is tudott volna miért. Ennél rafináltabb terve volt: elkezdett hirdetni a Blikkben. Előtte kikérték a véleményemet, azt mondtam: biztos vagyok abban, hogy minden eszközzel meg akarja majd akadályozni, hogy neki kedvezőtlen cikkeket írjunk. Á, nem – hangzott a válasz. 2013. november 15-én jelentettük meg a Norbi hasra hízik című cikkünket, amely egy olvasóriporter anyaga alapján készült: a képeken Schobert látható egy sportcsarnokban, ahogyan egy rakás emberrel égetteti a zsírt, visszafogott, de mégis érzékelhető, kicsit Miche-lin-babás úszógumival. A cikkben még ő is megszólalt, elmondta, hogy a szívműtéte meg a kora miatt már nem tud annyit mozogni, mint régen, ami egy teljesen normális magyarázat. De hát az mégiscsak érdekes, hogy egy ember, aki a zsír ellen küzd, zsíros, még ha egy kicsit is. Másnap a Facebookon posztolt egy képet, jobb kezében a Blikk, a róla szóló címlappal, a pólója felhúzva, és azt üzente a széles nyilvánosságnak, hogy soha többé nem hirdet a Blikkben, igaz a six packnek nevezett kockás hasizomból csak négy darabot tudtam megszámolni.

Ez megnyugtató volt. Viszont az értékesítési osztályon keresztül elkezdett nyomást gyakorolni, hogy tegyük helyre a dolgot, mert különben tényleg nem hirdet. Azt mondtuk, hogy ezt nagyon sajnáljuk, ha megmutatja szálkás pocakját, és látszik is a változás, szívesen lehozzuk, ahogy politikusok is megmutathatták azokat a tragacsokat, amelyekre a vadiúj, ám a választók előtt védhetetlen luxusautóikat cserélték. Ekkor lépett akcióba. Bármilyen cikket akartunk róla írni, miután felhívtuk őt vagy sajtósát az anyaggal kapcsolatban, fura módon nem ő válaszolt, hanem azok a kollégáim, akik hirdetést értékesítenek a lapba. Az egyik értékesítő odáig merészkedett, hogy feljött a nagyterembe érdeklődni, ugyan, jelenik-e meg valami írás Schobertről, mert ha igen, azt jó lenne elfelejteni, ugyanis nyolcmillió forintért hirdet nálunk a fitneszguru. Kellemetlen helyzet, hiszen a Blikk történetében még soha nem fordult elő, hogy belülről támadt volna valaki. A hirdetéses kollégákat akár meg is tudtam volna érteni, mert a nagyon szoros tervet teljesíteni kell, hiszen rengeteg profitot kell letennünk a svájci tulajdonosnak, ráadásul az ő pénzük is függ az eladott hirdetések árától. Ez az eljárás jó néhányszor megtörtént, még az is előfordult, hogy lényegében feljelentettek a vezérigazgatónál, azt állítva, szándékosan akadályozom meg, hogy pénzt keressünk.

Schobert hihetetlen figura, lényegében a teljes családját használja marketingeszközként, hogy az általa megalkotott márkát és a hozzákapcsolódó termékek eladását segítse. Évekkel ezelőtt egyszer a Robinson étteremben találkoztunk, amit ő kezdeményezett. Elmesélte nekem, hogy kiderült, öröklött szívbetegségben szenved, és folyamatos életveszélyben volt az eddigi élete során, de erről nem is tudott. Gondolom, valamifajta ajánlatot várt a sztorijáért, de én kulturáltan végighallgattam, majd befejeztük a beszélgetést. Nem sokkal később egy magazinban felbukkant a sztori, lehet, hogy sikerült nyélbe ütni egy mindkét fél számára előnyös megállapodást. Amikor még felfutóban volt a márka, volt úgy, hogy személyesen jött be a szerkesztőségbe, és adta át legújabb könyvét, amit igazán nem értettem, de előfordultak hasonló dolgok. Egyszer, egy tárgyalásról visszaérve hatalmas plasztiklap várt, ami mögött, a közepén egy 15x20-as barna vonalakból álló, khm… kompozíció volt. Kérdeztem az asszisztensemet, hogy ez micsoda, mire ő mosolyogva azt mondta, ez egy festmény, Benkő Dániel, a lantművészből lett celeb hozta, aki a saját vérével festette. Brrrr… Először nem vérre gondoltam.

Szóval, Schobert korábban kifejezetten szerette, ha írnak róla, de ahogy egyre inkább kiderült, hogy neki is vannak ügyei, megpróbált pénzért előnyöket vásárolni. Egyszer, éppen riportra menet, egy fotós kollégám kiszúrta, hogy a felesége, Rubint Réka a tilosban parkol, bődületes méretű, akár tanknak is beillő autójával. Miközben fényképezett, megérkezett a fitneszguru felesége, és mindennek lehordta. Kollégám még vissza sem ért a szerkesztőségbe, a nő már ki is posztolta a Facebookra, hogy milyen mocskos szemét a Blikk. Hát, ez sajnos egy ilyen játék. Remélem, a másnapi jó eladásba ez a kis reklám is besegített. A sztori akkor lehetett volna ütősebb, ha van fotónk arról, hogy volt valahol arrafelé egy mozgássérült- parkolókártya. Schobert folyamatosan feljelentgetett, ami mondjuk nem változtatott a magatartásunkon: ha volt egy jó sztorink, megírtuk róla, ha volt egy jó infónk, de nem tudtuk bizonyítani, akkor nem írtuk meg. Legutoljára akkor jelentett fel a vezérigazgatónál, amikor 2014 áprilisában megírtuk, hogy zsarolással vádolta egy volt üzlettársát, de jogerősen bukta pert. Azt állította, hogy én személyes bosszúhadjáratot indítottam ellene. Ezen csak röhögni lehet, de nem tudok. Igazából nem értem a magyar fogyni vágyók jótevőjét: miért nem szemtől szemben próbálkozott? Félt, hogy valami következménye lesz? Nem tudta a telefonszámomat? Nem merte nekem megmondani? Vagy annyira magasan van már, hogy ha lenéz, a szerkesztőséget nem is látja, csak a kiadót? Sajnos a kiadó és a szerkesztőség, mint már említettem, elkülönítve működik, én sem mondom meg, hogy adott esetben hogyan kell könyvelni, és a kiadó sem, hogy miről írjunk, miről ne.

– Ne hozzátok már le azt a képet, egyezzünk meg valahogy! – kérlelt Hajdú Péter telefonon, 2013 februárjában, amikor már a harmadik olvasóriporteres fotót kaptuk arról, hogy a tilosban parkol. Mint már írtam, ilyen esetekben mindenáron megpróbáltunk kapcsolatba lépni az eset szenvedő alanyával, aki vagy nyilatkozott, vagy nem. Hajdú azt a módszert választotta, hogy rajtam keresztül próbálja meg letiltani a cikket. Kínos volt neki, hiszen 2009-ben és 2011-ben már megírtuk és megmutattuk, milyen az, ha egy túlméretezett autóval beáll a mozgássérülteknek fenntartott parkolóba. Ezúttal sem járt sikerrel, de most volt a leginkább elszánt, és mivel nem kapta meg, amit szeretett volna, megsértődött, így egy darabig a Borsnál landoltak a remekbe szabott sztorijai. Ő a tipikus példája annak, hogyan építsük fel magunkat úgy, hogy lényegében

teljesen mindegy mit, csak írjanak rólunk. A publikum pedig vevő volt a történeteire. A kapcsolatunk kissé viharos volt, mert mindig talált indokot arra, hogy megsértődjön, a legutóbb azon, hogy részleteket hoztunk egykori kollégája, Dömsödi Gábor könyvéből, amelyben nem túl jó színben tüntette fel Hajdút. A könyv megjelenése előtt felhívott, hogy ugye, mi nem fogunk hozni egy részletet sem, mert Dömsödi csak azért írta meg a könyvet, hogy pénzt csináljon. Na, nem a könyvből, hanem személyesen belőle, a sztárból, aki – ahogy a Blikkben mondtuk – felkarolta, munkát adott neki, és tartotta a hátát a szahar anyagaiért. Hajdú ezt kikérte magának. A könyv megjelent, a részleteit lehoztuk, mert nem lehetett kihagyni. Az ügyből per lett, ami majd a távoli jövőben véget ér.

De nem ez volt az első összeveszésünk: egy hosszú évig ignoráltuk a Blikknél, és itt jön be a személyes szál, most már be kell vallanom, hogy az egész a testvérem miatt történt. Nem vagyok sértődékeny, sőt, azt mondhatom, hogy vannak dolgok, amelyeket el tudok viselni a lap miatt, amelynél dolgozom, ilyen volt például a Mai Nap-os időkben szegény Zámbó Jimmy, amíg még élt. Ki nem állhattam őt, és azt sem, amit csinált, viszont az olvasóink megőrültek érte, tehát volt helye az újságban. De a testvérem az más. Írt egy kritikát a Népszabadságba Hajdú egyik műsoráról, amire az érintett egy nagyon durva emailben válaszolt. Annyira durva volt a levél, hogy én sértődtem meg, és megkértem a munkatársaimat, hogy hanyagoljuk Hajdút. Tudom, ez csúnya, szakmán kívüli dolog, nem nagyon emlékszem arra, hogy bármikor tettem volna ilyesmit, de a testvéremet nem hagytam. Egy hosszú év telt el, már majdnem ezren közvetítettek, hogy béküljünk ki Hajdúval, aztán váratlan dolog történt: Hajdú meghívta ebédre a testvéremet, és elnézést kért tőle, majd megbeszélték az ügyet. Ezek után nem volt más választásom, én is kibékültem vele. A legszomorúbb az volt, hogy amikor az apjával való kapcsolatáról írtunk, hosszú e-maileket küldött arról, hogyan és miért romlott meg a viszonyuk, amit ő megpróbált helyrehozni, de itt nem részletezhető okok miatt ez nem sikerült. A leveleket magánemberi minőségemben kaptam és válaszoltam meg. Egy biztos, Hajdú mélyről indult, és a csúcson – és itt most egy örök igazság következik, még én kérek elnézést – nagyon magányos lett.

Nemcsak a közéleti közszereplők miatt járkálhattam bíróságra, és nemcsak vádlottként vagy alperesként, hanem mint felperes is. Bizony. A közjó érdekében. 2008-ban meg akartuk írni, hogy a legnagyobb állami tulajdonban lévő cégek, tehát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő, a Magyar Posta, a Malév, a MÁV, a Szerencsejáték Rt. vezetői mennyit keresnek, és milyen javadalmazással bírnak. Érzékeny téma volt, hiszen a válság miatt a takarékosság volt az egyik legfontosabb kormányzati lózung, és a cégek nem akarták kiadni az adatokat. Ez csak egyébként a szokásos időhúzó taktika volt az állami cégek részéről, hiszen a mi adóforintjainkból tartják fenn őket, tehát minden magyar állampolgárnak, aki ezáltal kisrészvényes, joga van tudni ezekről az összegekről. Mivel nem adták ki az adatokat, közérdekű adatkérés címén pert indítottunk a Társaság a Szabadságjogokért, röviden TASZ nevű jogvédő szervezet segítségével. Mivel a Blikk nem perelhet be senkit, engem ért az a megtiszteltetés, hogy magánszemélyként elindítsam a pert. Nem a Blikk volt az első, amelyik ilyen pert indított, viszont a mi esetünknek volt a legnagyobb visszhangja. Amikor első fokon nyertünk, hihetetlenül erős szimpátiahullámmal szembesültem, még a tévében is szerepeltem az ügy kapcsán. Kell-e ennél jobb reklám? 2009 tavaszán, amikor megnyertük a pert, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő nyilvánosságra hozta nemcsak ezeknek a cégeknek az adatait, hanem még vagy hetvenét, ami eléggé megmozgatta a közvéleményt. Az ügynek folytatása is lett, hiszen meghúzták az állami vállalatok vezetőinél és politikusoknál a kétmillió forintos értékhatárt, amit nem mindenkinél sikerült betartani. Ezután rendszeressé vált, hogy ha nem kaptunk meg egy kért adatot vagy adatsort, akkor belengettük a közérdekű adatkérést, és erre, láss csodát, hirtelen megnyíltak az addig hétpecséttel őrzött fájlok.

2006-ban kitaláltuk, hogy a Blikk telefon és chat rovatát, amelyben közszereplőket hoztunk be a szerkesztőségbe egy virtuális közönségtalálkozóra, ki kellene terjeszteni a politikusokra is. Az első ilyen alkalommal Demszky Gábort és Tarlós Istvánt hívtuk be, akik akkor éppen a főpolgármesteri székért versengtek. Ezek a látogatások szigorú protokoll szerint zajlottak le. A főszerkesztő, azaz én, csini öltönyben fogadta a vendégeket, majd kis gyárlátogatás a szerkesztőségben, ezután a közszereplő saját kezével kezelve a telefont, és két hívás között a chatet kezelő kolléganőnek válaszokat hadarva egy rémálomszerű, egy-másfél órás szeánszon vett részt, amelynek során arra sem volt ideje, hogy a bekészített szendvicsekből, gyümölcsökből, kávéból, üdítőből fogyasszon (néha felajánlottuk, hogy csomagolunk egy kis útravalót). Ezek az

alkalmak mindkét félnek jót tettek: a politikus, ha csak virtuálisan is, de találkozhatott az utca emberével, vagy a pártja által leszervezett telefonos, chates különítmény tagjaival (Demszkynek sem szólt be senki, pedig addigra már megismerték, Tarlósnak sem szóltak be, igaz, akkor még annyira nem ismerték), a Blikknek viszont – függetlenül a meghívott személyétől – segített abban, hogy komolyabban vegyék.

A csúcs az volt, amikor 2010 márciusában, a választások előtt Orbán Viktor és Bajnai Gordon voltak a vendégeink, ugyanazon a héten. Összekötöttük a kellemest a hasznossal, hiszen március 14-én költöztünk be a frissen elkészült, Futó utcai Ringier-székház negyedik emeletére. Tágas, világos, gyönyörű szerkesztőségi termünk lett hirtelen, ahol jóval szellősebben ülhettük körbe a T asztalt. A régi szerkesztőségben az első dolog, amit 2002 augusztusában kiszúrtam, hogy piros, zizire emlékeztető bogyók voltak leszórva a sarkokban. Egérméreg. A mostanit össze sem lehet hasonlítani azzal a régi lelakott szerkesztőséggel. Orbán népes csapattal jött, az egyik kísérője bakancsban, oldalzsebes nadrágban ácsorgott a chatnek otthont adó konferenciateremben. Ő volt a testőr, a későbbi TEK parancsnoka, Hajdu János. Bajnai Gordon, akkori miniszterelnök látogatása előtt egy héttel megjöttek a köztársasági őrezred szakemberei, és felmérték a terepet, majd egy nappal az érkezése előtt megszállták a házat, bombakereső kutyával, ahogy ez dukál. 2008 áprilisában, amikor Gyurcsány Ferenc először jött a Blikkbe chatelni, már átéltünk hasonlót. Akkor az akció parancsnoka, miután megkért bennünket, hogy tíz percre mindenki hagyja el a szerkesztőséget, magához kéretett: találtak egy sárkányos díszítésű, ám nagyon gagyi fémkardot, amit a Vasárnapi Blikk vett és használt egyszer a Moszkva téri szurkálás illusztrációjaként, valamint egy majdnem teli doboz petárdát, ami egy régóta gazdátlanul álló asztal fiókjában pihent. Mindketten megpróbáltuk megőrizni a komolyságunkat. Különösen akkor, amikor a harmadik veszélyes tárgy került elő: egy sárga munkavédelmi sisak. Ezeket mind el kellett távolítanunk a szerkesztőségből. Ezeknek a látogatásoknak volt hozamuk is: Orbán később nálunk lengette be az ócsai lakóparkot, és azt, hogy a nők negyven év után nyugdíjba mehetnek.

2008 januárjában, hosszas szervezés után megalakítottam a Blikkben az oknyomozó csoportot. Az úgynevezett oknyomozó újságírás régi adóssága a magyar sajtónak, egy olyan műfaj, amire nincs pénz. A Blikkben, mint írtam, napi kilencvenezer karakternyi szöveg jelenik meg, száz darab egység, ha az induló, azaz az A anyagokat és a kis híreket is beleszámolom. Ennek a mennyiségnek a minőségi összerakásához kell az a százhét ember, aki a Blikknél dolgozik. De még egy ilyen nagy létszámú, nyereségesen működő szerkesztőségben is luxus olyan embereket alkalmazni, akik két-három hét alatt csinálnak meg hosszas utánjárással egy leleplező cikket, cikksorozatot. De mi lenne, ha mégis megpróbálnánk? – tettük fel a kérdést Papliczky Pál akkori lapigazgatóval, aki előzőleg a Népszabadság értékesítési igazgatója volt. Mong Attilát és Vajda Évát kértük fel, akik a Manager Magazinban ezt a drága újságírást csinálták, amíg tudták. Mong segített a szervezésben, de a műhelymunkát más elfoglaltságai miatt nem vállalta. Vajda Éva három kollégával kezdett el dolgozni. Ez a több mint fél évig tartó akció sok hasznot hozott, született néhány jó cikk, de az igazi áttörés, amikor megvan a téma, csupa nagybetűvel, nem történt meg. Viszont egy elég rendes szemléletváltást eredményezett nemcsak a műhelymunka résztvevőiben, hanem a többiekben is. Itt tanultuk meg igazán, milyen alapos hírszerzői munkát, forrásokkal való beszélgetéseket, ezek kritikai elemzését, a nyílt, szabadon hozzáférhető adatbázisokban való kutatást igénylő feladat az újságírás.

A kilencvenes években, a rendszerváltás utáni sajtó hőskorában elég volt elcsípni egy mondatot, hogy Klapka György Hagyományos Mosópor névvel dob piacra mosószert – hiszen akkor még folyamatosan mentek a tévében az összehasonlító reklámok, amelyekben a pocsék konkurens mosóporokat hagyományosnak nevezték –, és már kész is volt a címlapsztori, ez konkrétan az enyém volt még a régi Mai Napnál. Nem, egy jó történethez ma már sokkal több kell. Az oknyomozó csoportot lényegében a válság söpörte el. A Blikk profitja a felére csökkent, és olyan arányú megszorítást kellett végrehajtanunk a lap büdzséjében, amilyenre addig nem volt példa. Több mint tizenkét embertől

kellett búcsút vennem. Akárhogy farigcsáltuk a költségvetést, és dobtunk ki mindent, amit csak tudtunk, legyen az utazási költség, külsős honorkeret, minden olyan létező kiadás, amelyről le lehet mondani, nem tudtuk megoldani emberáldozat nélkül. Ez azért kegyetlen, mert nincs sem szakmai, sem emberi indok, csak gazdasági. Azt mérlegeltem, elegendő-e három korrektor a meglévő hat helyett, kik a leggyengébb láncszemek, tehát akiknek a legkisebb a teljesítményük, vagy a legkevesebb címlapot hozzák, ki lehet a megfelelő alany, aki lehetőleg férfi, negyven alatti, nincs családja, és még sorolhatnám. De hát miért kell spórolni egy olyan stabil terméknél, mint a Blikk, miért nem lehet megmagyarázni a tulajdonosnak, hogy ez egy pocsék év, jövőre jobb lesz? Azért, mert a tulajdonost igazából egyáltalán nem érdekli, hogyan teljesítjük a tervet, csak az, hogy minél közelebb legyünk ahhoz a számhoz, ami a büdzsében le van fektetve.

Nemcsak rólunk volt szó, hanem az egész Ringier-ről, amit a válság éppen úgy fejbe vágott, mint a különböző országokban lévő leányvállalatait, vagy a globális sajtópiacot. Akkor és ott, gyorsan kellett lépnünk, meg kellett akadályoznunk, hogy a válság földre taszítsa a céget, egyúttal fel kellett készülnünk arra, hogyan stabilizáljuk a helyzetünket, hogy vissza tudjunk térni a régi profitszinthez, ha elmúlik a válság, ha nem. Nem tudom, hányan voltak, akiktől pályám során el kellett búcsúznom. A legelső 1996-ban történt, Kőszegi Ferenc éppen kinevezett rovatvezetőnek a Mai Napnál augusztus 25-én, miután előző este azt mondtam Sasának, a feleségemnek, hogy négy éve vagyok a lapnál újságíró, ha nem történik gyorsan valami, akkor máshol fogok körülnézni. Egy héttel a kinevezésem után Kőszegi elindult ebédelni, és csak úgy odavetette, hogy az egyik lányt, aki a rovatomban volt, rúgjam ki, mert régóta látja rajta, hogy nem alkalmas. Meghívtam a kantinba egy kólára, és elmondtam, hogy meg kell válnunk egymástól. Teljesen nyugodtan fogadta, hiszen, mint mondta, tudta, hogy ez így nem neki való. Azt is hozzátette, nem haragszik rám, mert mégiscsak parancsra tettem.

Nem teljesen igaz persze, hogy a tulajdonost minden esetben csak a profit maximalizálása érdekli. 2011 őszén Michael Ringier tulajdonos és Christian

Unger, a cég akkori vezérigazgatója érkezett Budapestre, a székházunkba, éppen a 2012-es büdzsénk tervezésének hajrájában. A feladat egyszerű volt: meg kellett értetnünk velük a magyarországi helyzetet. Mihók Attila, a cég ügyvezetője engem kért meg arra, hogy meséljem el Ringier-nek és Ungernek, milyen is a magyar politikai és gazdasági helyzet. Ringier mindent tudott és értett, és valahogy az volt az érzésem, hogy a beszámolóm végén feláll, biccent, és azt mondja: köszönöm az eddigi munkájukat, kivonulunk a magyar piacról. Szerencsére a válság éve után, amikor masszív profitot termelt a lap, csak éppen a büdzsében meghatározottnak valamivel több mint a felét, talpra álltunk, és vissza tudtunk kapaszkodni hatmilliárd forint árbevétel mellett a milliárdos profit fölé, ami euróban vagy svájci frankban számolva is szabad szemmel látható. A tulajdonos úgy 2008 körül szokott le arról, hogy fetisizálja a példányszámot. Pallagit még azzal szekálták, hogy miért lassult le a Blikk emelkedése, Fejest azzal, hogy csökkenni kezdett a példányszám. Viszont a Blikk elérése, azaz a napi egymillió olvasó megmaradt, a profit kiszámítható szintre került. Ebben az is benne volt, hogy csökkent a példányszám, hiszen kevesebbet kellett papírra, nyomdára, terjesztésre költeni. Szörnyű kimondani, de igaz, egy újság annál nyereségesebb, minél alacsonyabb példányszámban nyomják ki, minél több hirdetéssel. És akkor még nem is beszéltünk arról a közkeletű vélekedésről, hogy az újsághoz nem kell újságíró, hiszen az élő erő túl drága, azon is rengeteget lehet spórolni, van olyan kiadó, amely szerint betanított postagalambok is össze tudnak rakni egy terméket. Szerencsére a Ringier-ben a 2008-as vérfürdő után konszolidálódott a helyzet, nem volt szükség újabb létszámcsökkentésre, igaz, bevezették a létszámstopot.

Egy kis közjáték. 2008-ban kerestek meg először a Népszabadságtól, a lap tervezett vasárnapi kiadásának főszerkesztői posztjára kértek fel. Kovács Tibor, kedves ellenségem volt akkor a Népszabadság vezérigazgatója, és szerette volna, ha csinálok egy sikeres vasárnapi Népszabit. Igen, a lap be akart törni a vasárnapi piacra, elkészült a lapterv is, amit nem tartottam kiforrottnak, politikailag korrekten mondva. Elmondtam neki, hogy nagyon köszönöm a megtiszteltetést, de egyelőre nem akarok bevonulni a munkásmozgalmi panteonba.

2011 tavaszán Mihók Attila, a Ringier és egyben a Népszabadság Zrt. vezérigazgatója elkezdte újra pedzegetni, hogy mi lenne, ha én lennék a Népszabadság főszerkesztője. Mondtam, hogy még sok dolgom van a Blikknél, nem lenne most jó. Nagyjából meghatároztuk, milyen profilú fazon kellene főszerkesztőnek: harmincöt fölött, de ötven alatt, legyen napilapos főszerkesztői gyakorlata, ne parkolópályáról érkezzen, és ne akarjon azonnal mindenkit fenékbe rúgni. Ez a nem túl szofisztikált kritériumrendszer kemény dió volt a kiadónak, hiszen se közel, se távol nem volt senki, aki megfelelt volna ennek, és akit a szocik is elfogadtak volna, mivel ők a Szabad Sajtó Alapítványon keresztül blokkolni tudták a folyamatot. Így jött el 2012 decembere, amikor Mihók megint leült velem, hogy akkor itt volna a veszteséges, akkor még ötvenezer feletti példányszámmal bíró Népszabadság, meg kellene csinálni. Fura időszak volt. Tudtam, hogy a Ringier és az Axel Springer már nagyon gyúrnak a fúzióra, ami egész Kelet-Európában sikerült, csak Magyarországon nem. Azt is tudtam, hogy nem a Ringier a legerősebb kutya ebben a leosztásban. A Blikket akkor már hatodik éve csináltam, tíz éve voltam a cégnél. Ráadásul a Népszabi addigra vezetetlenné vált, hiszen Tóth Levente megbízott főszerkesztőnek nagyjából annyi joga volt, hogy vágta a büdzsét, ha vágni kellett, de se mission, se vision, mert nem arra szólt a megbízatása.

Levente egy hős volt, két tulajdonosi kör erőterében lebegve próbálta szinten tartani a lapot úgy, hogy lényegében három hónapra vállalta a feladatot, és lett belőle három év, ami egy sajnálatos és egyedülálló rekord, nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sajtótörténetben is. Bekapcsolt a szakmai hiúságom, és egy feltételes igent mondtam. 2013. február 12-én találkoztam a Hemingway étteremben Soltész Mihállyal, az Axel Springer fejlesztési igazgatójával – ő volt az, aki nyolc évvel korábban arra kért, hogy próbáljak meg valamit csinálni a később tragikus véget ért Reggel című lappal, de nemet mondtam –, és elmeséltem neki, hogy most a Népszabadság érdekel, bármit mond is, nem tud ennél jobb ajánlatot. Azt mondta, hogy szolgálati VW Sharanomat megtarthatnám, bár náluk a flottában olcsóbb autók vannak, és nem akar mézesmadzagot huzigálni az orrom előtt, de a Blikk főszerkesztőjét a fúzió után fél évre kiküldenék Németországba, tanulmányútra (ez azért fájt…). 2013. március 5-én, a Robinson étteremben találkoztam Kránitz Lászlóval, a

Szabad Sajtó Alapítvány vezetőjével, akinek elmondtam, érdekel a Népszabadság, hiszen ha a Nemzeti Sport nagyjából akkora csapattal és példányszámmal masszívan nyereséges, akkor erre a Népszabi is képes. Kránitz azt mondta, hogy a találkozót meg kell ismételni Mesterházy Attilával. Nem sokkal ezután leültem Kolossváry Balázzsal, aki az egyik helyettesem volt. Elmondtam neki, hogy nehéz időszak jön, mert át kell vennie a Blikket. Ezt előzőleg már egyeztettem Mihók Attilával és Papp Gábor lapigazgatóval. Balázs nagyot nézett, miért, te hova mész? A Népszabadsághoz. De nem most, hanem akkor, amikor megválasztanak. Ha ez nem történne meg, akkor is elmondhatod magadról, hogy felkértek a Blikk főszerkesztőjének. Kolossváry tizenhét éve volt akkor a lapnál, végigjárta a szamárlétrát, elszánt szerkesztő volt, akivel nagyon jól lehetett vitatkozni, keményebben bánt az emberekkel, mint én, de hát nem vagyunk egyformák.

Eltelt néhány hónap, de valahogy csak nem jött létre a találkozó Mesterházyval. Már mindent tudtam a Népszabiról „facts and figures”, meg ami emögött van, és Mihók néhányszor azt mondta, hogy akkor reggel tízkor közgyűlés, tizenhárom órakor bejelentjük a Blikkben, hogy elmész, tizennégy órakor a Népszabadságban, hogy te vagy az új főszerkesztő… Sztoikus nyugalommal viseltem a helyzetet. Tudtam, hogy hiába van a Ringier-nek hetven százalék körüli részesedése, a főszerkesztő megválasztásához még öt százalék kellene. Június közepén a hagyományoknak megfelelően elmentem szabadságra, miután össz-szerkesztőségi értekezletet tartottam, és elmondtam a kollégáimnak, hogy amit szinte minden újságban vagy hírportálon látnak, igaz, van egy olyan lehetőség, hogy én legyek a Népszabadság főszerkesztője, de egyelőre a Blikknél vagyok, és a szabimról is ide térek vissza. Miután elmentem szabadságra, kiderült, hogy június 18-án, kedden kellene találkoznom Mesterházyval és Kránitzcal Budaörsön, egy panzióban. Mihók foglalta a helyet, küldte a meghívókat, aztán a találkozó előtti hétfőn felhívott, hogy mégsem kell mennem. Ok! Sasával, a feleségemmel elmentünk Szárszóra, a Farkasházy Tivadar-féle dzsemborira, amit Teddy tíz év után rendezett meg újra. Az első kettőn nem voltam ott, de azután minden nyáron. Eljött a szombat, Balatonszárszó, Farkasházy kertje, ott volt Mesterházy is, odamentem hozzá, hogy úgy tudom, beszélnünk kellene. Mire ő azt mondta, hogy bizony. Erre én: lett volna egy találkozónk a héten. Mire ő elmagyarázta, hogy akkor éppen

Moszkvában volt, nem is érti, miért szerveztek neki aznapra programot.

Azt a bizonyos találkozót végül július 11-én háromnegyed egyre, a Szabadság Kávéházba szervezték meg. Mesterházy negyvenöt percet késett – én betegesen ragaszkodom ahhoz, hogy ne késsem el sehonnan, van úgy, hogy negyedórán át sétálgatok, mert túl korán érek oda, ezért megőrülök azoktól, akik késnek. Kránitz László idejében ott volt, és elmondta, hogy a főnökének rengeteg dolga van, egy kicsit késni fog. Nagy nehezen megérkezett Mesterházy is, aki túrógombócot rendelt dupla adag porcukorral, ahogy Kránitz is. Speciális. Mesterházyval nem beszélgettünk, ehelyett több mint egy órán át beszélt nekem. A szemelvények: utálja a diktátumokat, és én egy diktátum vagyok, a Ringier diktátuma, mondjam meg Mihóknak, hogy ezentúl minden másképpen lesz, majd ők fogják összehívni a közgyűlést, és akkor, amikor szeretnék, és különben is, semmit sem hozott le a Blikk az ő washingtoni látogatásáról (hiába, sztori nem volt, a képek meg szaharok voltak). Mesterházy a lehető legjobb megoldást választotta: amíg a Ringier finanszírozza a Népszabadság veszteségeit, és minden hónap elsején kifizeti a szerkesztőség dolgozóit, akkor 2014-ben, amikor majd kétharmaddal megnyeri a választást (megismétlem: 2013 júliusában volt ez a találkozó), majd ő megmondja, ki lesz a főszerkesztő. Csak az addig tartó időszakot kell a Népszabadságnak emberileg és szakmailag túlélnie. Na, ebből nem kértem. Megmondtam Mihóknak, hogy amíg a szocik bármilyen módon bele tudnak és akarnak szólni a Népszabadság életébe, nem akarok ott főszerkesztő lenni.

Nem akartam annál a Blikknél sem dolgozni, amit – ahogy ez sokszor elhangzott – az Axel Springer magyar menedzserei működtetnek majd, mert nem értettem egyet a fúzióval. Mit is jelentett a fúzió? Hát csak azt, hogy a magyar Axel Springer átadja a gazdasági lapját, a vidéki újságait, meg néhány más kiadványát egy harmadik cégnek, ami mögött a Vienna Capital Partners áll, cserébe megkapja a Blikk-csoportot. A V cége pedig átveszi a Ringier-től annak összes termékét, és a svájci cég névben egyesül a német céggel. 2013 márciusában Marc Walder, a Ringier vezérigazgatója és Florian Fells, aki akkor a Ringier Axel Springer közös vállalat vezérigazgatója volt, Magyarországra jött, hogy hivatalosan is bejelentse a magyar menedzsmentnek, újraindítják a

fúziós eljárást. Mihók felhívott közös vacsorájuk előtt, felhatalmazom-e arra, hogy közölje velük, én nem akarok a Springerhez menni. Naná, válaszoltam igazán heroikusan. A magyar Axel Springerről nehezen tudnék úgy beszélni, hogy ne kapjak a nyakamba bizonyos pereket, meg hát nem is lenne elegáns. Inkább így azt mondom, hogy az újságírókról, újságírásról, lapkiadásról, termékekről és azok szerepéről, a vállalati folyamatok optimalizálásáról és a szinergiák kihasználásáról homlokegyenest ellenkező felfogásunk van. De nemcsak emiatt mondtam nemet, hanem azért is, mert nem akartam – hú, ez most igazán nagyzolósnak tűnik – leépíteni azt, amit felépítettem.

A fúziós eljárás szép lassan haladt, több határidőt kitűztek, majd elfelejtettek. A harmadik vagy negyedik, 2014. január 1. lett volna. A döntést a Médiatanács jóváhagyása után a GVH-nak kellett volna meghoznia. Az nyilvánvalóvá vált, hogy fúzió mindenképpen lesz, olyan, mint a mosogatás, nem lehet megúszni, hiszen a politika egyértelmű jelzéseket küldött erről a három résztvevő cégnek, másrészt az is megfogalmazódott, hogy ha decemberig nincs döntés, akkor a 2014-es választás előtt nem akarják megbontani a status quót. Amikor Orbán Viktor 2013 szeptemberében ismét bejött a Blikk szerkesztőségébe telefonálni és chatelni, mondtam neki, hogy nézze meg jól ezt mi szép szerkesztőségünket, amit 2010-ben a beköltözésünk utáni héten látogatott meg először, ezt kell itthagynunk a fúzió miatt. Mire azt mondta titokzatos mosollyal, hogy sok víz folyik le addig még a Dunán, majd két órán át állta a betelefonálók rohamát. A sokadik végső fúziós időpont után, 2014 márciusában megérkezett Mark Dekan, aki a Ringier Axel Springer vezetője volt, tehát azé a cégé, amelynek magyar leányvállalatánál a Blikk fogja folytatni, nélkülem. Egyszer rákérdezett, hogy akkor végleges-e az elhatározásom, valóban eldöntöttem-e, hogy nem tartok velük, majd megkérdezte, ki lehetne az utódom. Kolossváry Balázst neveztem meg, most már nem is tudom, hányadszor. Dekan bekarikázta a nevét egy kinyomtatott táblázatban. Utána egyórás prezentációt tartott a szerkesztőségben, ami nekem azokat az időket idézte, tizenhárom évvel korábban, amikor a megszüntetés előtt álló Mai Napnál megtudtuk, hogy mostantól nagyon jó lesz nekünk, mert egy nagy nemzetközi vállalat

munkakultúráját ismerhetjük meg.

Nem sokkal később két régi ismerős bukkant fel a szerkesztőségben. Az egyik Peter Prior volt, a Blikk valamikori tanácsadója, akinek tizenhárom éve még dacos Mai Nap-osként azt mondtam, hogy a Garfield a legjobb a Blikkben. A másik pedig Pascal Zemp, aki a Ringier-ben az integrált szerkesztőségi koncepciókat tervezte és valósította meg Zürichtől Belgrádig, a 10x3 méteres videofallal. A feladatuk az volt, hogy átvilágítsák a szerkesztőséget, a létszámot, a munkafolyamatokat, a napi munkarendet, a technikai hátteret. Prior széles mosollyal üdvözölt, mintha nem is hat éve láttuk volna utoljára egymást. Többször rákérdezett, miért nem akarok maradni. Az előző egy hét Blikkjeit és Borsait is bekérte magának, amiket a maga szokásos alaposságával, tolmács segítségével elemzett. Pascal pedig dobott néhány darab hátast, miután megtudta, hogy a szerkesztőségi gépeken még mindig Windows XP fut, ami ugye 2014 tavaszától már nem kap terméktámogatást a Microsofttól, és hogy ugyanazt az elaggott Woodwing rendszert használjuk, aminek a rendszerbe állítását és betanítását az ő segítségével vezényeltem le 2008 nyarán. Hiába, a négy éven át tartó fúziós folyamat miatt nem volt semmiféle igazi fejlesztés.

Közben a fúzió lelassult, így hát a Blikket is megmozdíthattuk egy kicsit: elővettük azoknak a mellékleteknek a terveit, amiket le kellett állítanunk, újra kiszámoltuk, mennyibe kerülhetnek. A mellékleteknek ugyanis el kell tartaniuk magukat. De elindítani nem tudtuk őket, mert a fúzió miatt minden forintra lényegében három oldalról kérdeztek rá, hogy ezt most miért. Hiába, az üzleti tervet nem szabad bolygatni a termék fejlesztése miatt, mert akkor még valami nagy borulás is lehet. Mindenesetre átszerveztük az ügyeleti rendet, a napi száz online anyagot feltornáztuk a másfélszeresére, ezzel lényegében az online szerkesztőinket hoztuk nehéz helyzetbe, hiszen megfáradt szerkesztőségi rendszerünk alig tudta kezelni a megnövekedett anyagmennyiséget. De azért több, csak a budapesti kiadásban megjelenő anyagot rendeltünk a printbe. Május végén Szauer Péter, a HVG vezérigazgatója keresett meg. Vass Péter, aki két hároméves cikluson át irányította a hetilapot, nem akart újra pályázni a főszerkesztői posztért. Szauerrel nagyon óvatosan beszélgettünk, hiszen csak azt akarta tudni teoretikusan, hogy egyáltalán érdekelne-e az ügy. Két nap

gondolkodási időt kértem, majd megköszöntem a lehetőséget, és nemet mondtam.

Már-már abban a hitben ringattam magamat, hogy a fúzióból 2014-ben sem lesz semmi, és az év ugyanúgy fog eltelni, mint az előző, fejleszteni akarunk, de nem lehet, és bánatos mosollyal nézzük az eladásokat mutató Excel-táblázatokat. De váratlanul, legalábbis nekem váratlan volt, az NMHH megadta az elvi engedélyt a fúzióra, attól kezdve a GVH-nál volt a labda, amely gőzerővel munkához látott. A versenyhivatalnak július 31-ig kellett meghoznia a döntést, hiszen utána automatikusan lejárt volna a három résztvevő cég közötti szerződés, és lehetett volna elölről kezdeni az egész szerencsétlen folyamatot. De, most nem tudom, szerencsére vagy mégsem, a GVH megadta az engedélyt július 23-án. Mihók elkapott június 11-én, hogy akkor készüljek, mert két hét múlva lesz a Népszabadság közgyűlése, és a szociknak már semmi bajuk nincs velem. Kiléptem a diktátumi státusból. Hiába, a helyzet a parlamenti és az EP-választás után gyökeresen megváltozott. Június 18-án, majdnem egy évvel az előző találkozásunk után, reggel kilenckor ismét Kránitz Lászlóval, a Szabad Sajtó Alapítvány elnökével kellett találkoznom, és egy új belépővel: Tóbiás Józseffel. Jót nevettek, amikor megmutattam nekik az öngyújtómat, amit egy volt népszabis kollégától kaptam, piros alapon fehér betűkkel az állt rajta: Simon Gábor, 26. v. k., az ön képviselőjelöltje. Igen, egy öngyújtó, amit a sajnálatos események miatt nem tudtak használni a kampányban. Azt mondták, hogy semmibe nem akarnak beleszólni – ez nagyon megtisztelő volt, különös tekintettel az április 6-a óta eltelt időszakra –, és a Népszabadságra ráfér, hogy legyen jövője, valamint, hogy nincsenek neveik. Ez azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor közös platformra kerültünk. Hát, az egy év türelmi időszak valóban meghozta a gyümölcsét, mert én sem készítettem semmilyen listát az ott dolgozó kollégákról.

Éppen jól megérdemelt szabadságomat töltöttem, amikor június 27-én délelőtt tizenegykor kiment a közlemény a megválasztásomról, majd egy végeláthatatlan e-mail- és sms-cunami indult be, amit alig tudtam kis iPhone-ommal kezelni. Azt nem is számoltam, hány internetes oldalon bukkant fel a hír, az én hírem. Nem szeretek hír lenni. Június 30-án a Népszabadság szerkesztőségében kellett

megjelennem, hogy bemutatkozzam, és meglengessem, hogy bő egy hónap múlva átveszem a lapot. Tornacipő, rövidnadrág, vászoning kombóban álltam eléjük, ritkán viszek szép ruhát a szabadságomra. Tóth Levente, aki három éven át kormányozta a lapot, tapsot kapott a búcsúbeszéde után. Miután nagy vonalakban elmondtam, mit szeretnék csinálni a Népszabadsággal, kijelentettem: amíg nem áll fel egy ütőképes alternatíva a politikában, addig ez a lap lesz az ellenzék. Hangsúlyoztam azt is, hogy mindenkivel egyenként le fogok ülni, beszélgetni. Azt is elmondtam, hogy meztelen nős képet nem hoztam magammal, legfeljebb Goyától A Meztelen Maját rakhatjuk ki a címlapra, egy jó Pilinszky-idézettel. Végül csak egyetlen kérdést kaptam: hozok-e magammal blikkeseket. Nem, mondtam, egyedül jövök. Mint az a bizonyos Rambo – tettem hozzá gondolatban. Ezután még egy hétig voltam szabadságon, majd kéthetes búcsúturnét tartottam a Blikkben, hogy lezárjak minden ügyet. A Blikk, amikor átvettem, kétszázharminckilencezres éves átlageladással bírt, amikor elbúcsúztam tőle, száznegyvenezer körül volt, tehát a vezetésem nyolc éve alatt nagyjából százezer példányt vesztett el, ami körülbelül negyven százalék. Viszont folyamatosan hozta egy év kivételével az egymilliárd forint feletti profitot, és a legnagyobb magyar napilap maradt úgy, hogy a második helyen álló Bors példányszáma feleakkora volt. Két hétig tehát még, mint Hamlet atyjának szelleme bolyongtam a szerkesztőségben, nehezen viselve, hogy az a világ, amiben tizenkét éven át éltem, szép lassan elenyészik.

Még mielőtt könnyes szemmel búcsút vennénk tőlem, beszéljünk egy kicsit a hatalomról. Egyszer egy interjúban azt kérdezték tőlem, milyen érzés a legnagyobb magyar napilap főszerkesztőjeként ekkora hatalmat birtokolni. A kérdésen jót mosolyogtam, hatalma annak van, akinek a szeme csippantására stadionok nőnek ki a földből, esetleg száguldani kezd a forint, vagy a földbe áll. Az újságnak semmi köze nincs a hatalomhoz, a készítői információkkal dolgoznak, amiket kivesznek egy nagy zsákból, és emészthető formában tálalják az olvasóknak. Az újságírónak hatalmában áll igazat írni, és tévedni is, de amikor meglegyinti a hatalom szele, és úgy érzi, az átlagembernél sokkal jobban tudja formálni a valóságot, akkor baj van. Az újság úgy sem lehet hatalmas, hogy a hatalmasokkal van, úgy sem, hogy félreértelmezve a szerepét,

hatalmasnak tartja magát. Egy újság lehet fontos, véleményformáló, szórakoztató, elitista és populista, de nem lehet a hatalom. A Blikk különben sem én vagyok, hanem mindenki, akik ott dolgozik. A Blikk közösségi munka. A struktúra rendkívül egyszerű: három helyettesemmel négyhetes forgóban heti két ügyeletet adva dolgoztam, aki éppen pénteken és vasárnap felelt a lapért az adott héten, a következőn fél ötkor már hazamehetett – hú, emberek, autók, házak, napfény, itt mindenki rövid hetes? –, és a következő pénteket megkapta szabadnapnak, míg a többiek este hétig, a két kereskedelmi híradó végéig, illetve az aznapi ügyeletes este tízig volt bent. A napi munkaidőnk normál esetben is… bocsánat, innen ki kellett húznom, hogy pontosan mennyi… nagyon hosszú volt. A helyettesi karban 2012-re alakult ki a távozásomig végleges felállás. Kolossváry Balázs 2006-ban lett főszerkesztő-helyettes, 2008-ban egy sokak számára váratlan személycserét követően Gedei Norbertet, a Vasárnapi Blikk felelős szerkesztőjét is kineveztem a helyettesemmé. Már 2006-ban is megpróbáltam a napi kiadáshoz csábítani, de akkor határozott nemet mondott, végül pedig nem volt más választása. Tibay Gábor lett a harmadik helyettesem 2012-ben, egy szintén nem tervezett személycserét követően. Tibay 2008-ban jött a céghez, és olyan hamar beilleszkedett, mintha mindig a Blikknél dolgozott volna, és a politika rovatot vezette két évig. Lényegében mindennap szállított egy remek ügyet a kollégáival. Ezután az aktuális rovatot vette át, majd megkapta jól megérdemelt jutalmát, a biztos idegbajt jelentő helyettesi posztot.

Helyetteseim az eladás szempontjából a három legfontosabb rovatot, a politikát, az aktuálist, valamint a sztárok és sztorikat felügyelték, míg a sport, a szolgáltatás és a fotó önállóan működött. A címlapok mindig konszenzussal készültek, tehát a fél kettes értekezlet a helyetteseimmel, a művészeti vezetővel és azzal a rovatvezetővel, akinek a csapata a címlapsztorit szállította. Addig vitatkoztunk, gegeltünk, facsartuk a szavakat, amíg összeállt a címlapsztori címe, a hozzá való illusztráció, amit Svarc, a művészeti vezető a saját ízlésének megfelelően formált meg a címlapon, majd az ügyeletes szerkesztő az összes többi címlapos sztorival készre szerkesztett. A konszenzus miatt a felelősség is közös, így nem tudunk egymásra mutogatni, hogy ezt most miért baltáztad el. Ez azért is jó, mert a Blikk-receptet mindenki

tudja, ha bárkivel bármi történik, nem áll meg az élet. A kész levonatokon is sokat vitatkoztunk, de mindig azért, hogy megtaláljuk a lehető legjobb megoldást. Így készült a lap. A nagy fehér felhőn ücsörgő, égi jelenségekkel és földi örömökkel foglalkozó, néha villámot szóró, Zeusz típusú főszerkesztők kora már régen lejárt. Egyébként is, hogyan felelhetnék a termékért másként, mint hogy minden sorát elolvasom megjelenés előtt, hiszen a végén mindig engem perelnek be. A Blikknél az összes ügynél az volt az első kérdésünk, hogyan tudjuk úgy lefordítani magyarról magyarra, hogy mindenki megértse. Ilyen volt például az Alkotmánybíróság jogköreiről szóló hercehurca. Amikor 2010 októberében az Alkotmánybíróság elkaszálta a kilencvennyolc százalékos adót, amit visszamenőleg vetettek ki a végkielégítésekre, és mielőtt bejelentették volna, hogy akkor emiatt az Alkotmánybíróság jogköreit megnyirbálják, felhívott egy fideszes politikus, aki azt mondta, tudja, hogy megírjuk, ebben igazat adtam neki, de azt szeretné kérni, ekkor éppen autóban ültem, és nagyon kellett koncentrálnom –, hogy a kormány álláspontját is mutassuk be. Hiába, az volt az első kis lépésük a kreatív törvényalkotásban, amit követett a „giant leap for the mankind”, ahogy ezt Armstrong mondta a Holdra lépve. Igazából nem is értettem ezt a dolgot, hiszen ilyen kérést még nem hallottam, ráadásul betegesen kerültük, hogy bármit is egyoldalúan mutassunk be. De túl ezen, azt kellett elmagyaráznunk egyszerűen és közérthetően, hogy mire jó az Alkotmánybíróság, és mit is tettek vele, és ez miért rossz. Nem volt egyszerű.

Így, a vége felé hadd áruljak el egy nagyon fontos szakmai titkot is: tudom, hogy Gerhard Schröder volt német kancellár miért tartott olyan gyújtó hangulatú beszédet 2008 áprilisában, Budapesten, azon a bizonyos XIII. kerületi antirasszista tüntetésen. Az úgy volt, 1833-ban Michael Ringier egyik őse megalapította a cég elődjét, egy kis nyomdát, amiből hatalmas cég nőtt ki; az alapítás 175. évfordulóját kiállításokkal és nagy bulikkal ünnepelték cégszerte. Luzernben tartották a központi ünnepséget a csodálatos tó partján álló hangversenyteremben, Sasát is meghívták, aki velem jött, és ez annyira jólesett nekem. Schröder, miután kancellárként befejezte, a Ringier felügyelőbizottsági tagja lett – a Gazpromé mellett. 2008. április 10-én a Corinthia Grand Hotelban rendezte meg a cégünk a magyarországi díszebédet, amit úgy intéztek, hogy Michael

Ringier és Schröder egy asztalnál foglalt helyet olyan illusztris személyiségek társaságában, mint Vörös T. Károly, a Népszabadság akkori főszerkesztője és jómagam. Egészen vidáman elbeszélgettünk a politikai helyzetről, a szélsőségesekről, amikor megkérdeztem Schrödert, hogy elégedett-e a díszebéd proccos menüsorával, nem akar-e valami jó magyarosat enni. Azt mondta, egy fischsuppét szívesen megenne, mert az mindig nagyon ízlett neki. Mikor megkérdeztem, hogyan szeretné, erősen vagy sem, azt mondta, hogy natürlich mit Erősz Piszta. Szóltam a pincéreknek, akik villámgyorsan szervírozták a halászlét, amibe Schröder három kiskanálnyi Erős Pistát tett. Én, bár bírom az erőset, egy kanál leveshez csak egyet szoktam tenni, de hát ő mégiscsak egy kemény német, egy igazi Altkanzler. Ezután ment ki arra nagygyűlésre, és tartott dörgedelmes beszédet, még a testőreit is meglepve.

Váratlanul jött egy lehetőség 2007 július elején: Szetey Gábornak, a Gyurcsánykormány személyzeti ügyekért felelős államtitkárának a sajtósa telefonált, hogy lenne egy kényes ügy. Az államtitkár a meleg büszkeség napján coming outolna, azaz bevallaná, hogy meleg, és erről csak nekünk adna interjút. Miért éppen nekünk, kérdeztem vissza. Mert a Blikk a legnagyobb, és mindkét oldalt eléri, hangzott a helyes válasz. Ha nem akarok foglalkozni az üggyel, akkor is teljes diszkréciót kérnek július 5-ig. Nem kellett sokat tűnődnöm, hiszen ilyen szinten nem volt még példa arra, hogy bárki is vállalta volna. Hatalmon lévő kormány államtitkárától ez egy öngyilkosan bátor lépés. Ráadásul az ügy illett ahhoz az imidzskampányunkhoz is, amelynek az volt az üzenete, hogy vége a képmutatásnak. De hogyan is jutottunk el idáig? 2006 nyarán, tehát akkor, amikor átvettem a Blikket, a márka és a lap minden dimenziójára kiterjedt kutatást indított a Ringier, amelynek egyik legfontosabb, kutatás nélkül is látható eredménye az volt: hiába magas a példányszám, hiába olvasnak bennünket több mint egymillióan, a lapot nem tartják hitelesnek, illetve a lapot a közmegegyezés szerint nem illik megbízhatónak tartani. Még akkor sem, ha lényegében mindenki tudja, hogy mi van benne. A kutatás során megalkottuk a Blikk személyiségét, aminek leginkább Piedone figurája felelt meg: keresi az igazságot, a szegényeket és a gyengéket védi, a gazdagokat és a gonoszokat jól elveri, szereti az életet, mindenki ismeri és elfogadja, becsüli, vagy ha nem, akkor is előbb-utóbb megtanulja tisztelni. Ebből a kutatásból állt össze a lap történetének első megvalósult imidzskampánya, amiben mindenféle promóció és nyeremény nélkül azt próbáltuk elmondani, hogy a Blikk jó.

Bulvárújságoknál viszonylag ritka az ilyen kampány, hiszen mindig a direkt eladásösztönzés az akciók célja: ha megveszed a terméket, nyerhetsz vagy ajándékot kapsz.

Egy imidzskampányt 2006 tavaszán már lefújtak, még Fejes főszerkesztősége alatt: az összes reklámspot, kreatív elkészült, a reklámpercek, a plakáthelyek le voltak foglalva, amikor Silvia Lepiarczyk, az akkori kelet-európai régióért felelős Ringier-igazgató két héttel az indulás előtt azt mondta: stop, promóció kell egy bulvárlapnak, nem imidzs. Őrületes rohangálás kezdődött a házban, hogy a már lefoglalt időpontokat és helyeket ne kelljen lemondani, hiszen a gatyánk ráment volna a kötbérre, és lóhalálában összeraktunk egy promóciós kampányt, ami nem igazán sikerült jól. Most viszont ki tudtuk próbálni, hogyan működik az imidzskampány és bulvárlap kombináció. Mindenki beszélt róla, egy-két címlap után az orrunk alá dörgölték néhányan, hogy itt hazudoztok összevissza, még az a szlogen sem igaz, hogy vége a képmutatásnak, de szerintem bejött, mert szokatlan volt. 2007. március 26-án indítottuk el, majd nagyon bátran és következetesen 2008 tavaszán és őszén már újra a szokásos promóciós nyereményjátékokkal dübörögtünk, hiszen azért a példányszámmal is kellett törődnünk, nem csak az imi-dzsünkkel. Szóval Szeteynél viszonylag kevés ideig gondolkodtam, igazából egyetlen kérdést kellett feltennem: ha a Blikk lefedi Magyarország demográfiai térképét, és köztudomásúlag homofób országban élünk, akkor megveszik-e azért a Blikket, mert egy államtitkár coming outol? Nem lesz ez nekünk rossz? Nem! Ez egy olyan esemény, amiben részt kell venni, és vállalni kell a következményeit, hiszen egymillió olvasónak fel tudunk mutatni egy sorsot, egy történetet, amiben van tanítás. Igent mondtam. Az interjú lett az induló anyag a címlapon, ezzel a címmel: Gyurcsány személyzeti főnöke: Meleg vagyok! Az anyagban Szetey elmesélte, hogyan jött rá, kivel él, és még a C típusú átvilágítás előtt jelezte a kormányfőnek, hogy mi a helyzet. Az anyag mellett pedig ott volt a Vége a képmutatásnak!-pecsét. Kemény! A legpesszimistább realisták közé tartozom, mert mindig a legrosszabból indulok ki, lelki szemem előtt azt láttam, hogy a példányszám a Szetey-anyag megjelenésének napján úgy húsz-harmincezerrel bezuhan, tömegek gyűlnek össze a székház előtt azt skandálva, hogy húzzunk el melegebb éghajlatra. De nem, ugyanúgy adtunk el vele, mintha valami igazán

kemény celebsztorit jelentettünk volna meg.

2008. november 26-án indítottuk el az Oldjuk meg együtt!-kampányt, ez volt az első, ahol megmutattuk az oroszlánkörmeinket. Abból indultunk ki, hogy ha a Blikk a legnagyobb napilap, akkor tennie is kell valamit a közjóért, ami tudom, fellengzősen hangzik, de valóban az ország sorsáért felelősséget érző emberek csinálják a lapot. Arra gondoltunk, hogy elég a nyervogásból meg a szerencsétlenkedésből, mutassuk meg szakértőkkel, hogyan lehet jobbá tenni Magyarországot, különösen úgy, hogy eközben tombolt a válság. Az alapvető problémát abban láttuk, hogy a kormány és az ellenzék semmilyen módon nem volt hajlandó együttműködni a válság ellenére sem. Ezért úgy gondoltuk, hogy az akciót arra kell kifuttatnunk, fogjanak össze, és együtt húzzák ki a szaharból szeretett hazánkat. Kerestünk hét témakört – adósság, lakhatás, nyugdíj, egészségügy, munkavállalás, iskolarendszer, adózás –, és mindegyiket helyes pici gyerekekkel ábrázolva arról írtunk, hogy ha ezeket a problémákat nem tudjuk megoldani, nekik sokkal rosszabb lesz, mint nekünk, de legalább mi leszünk ezért a felelősök. Mit mondjak, azért volt benne egy kis demagógia, legalábbis a megvalósításban, de azt akartuk, hogy ez legyen a közbeszéd része, ahhoz pedig a lehető legegyszerűbb eszközök kellenek. Az akciót pontról pontra, cikkről cikkre terveztük meg. De hogy ne csak a hasunkra ütve próbáljuk megoldani a problémákat, olyan szakértőket kerestünk, akik segítségével mindenhova el tudjuk juttatni az üzenetet, hogy van itt egy rakás probléma, amit együtt kell megoldanunk. Ezért olyan szakembereket kértünk fel az akcióhoz, az adott problémakörök képviseletére, akiknek a Blikkben való szereplése bizony felkelti az érdeklődést. A névsorra büszke vagyok: dr. Bod Péter Ákos, dr. Rácz Jenő, dr. Chikán Attila, dr. Vértes András, dr. Ferge Zsuzsa, dr. Pálinkás József, dr. Hankiss Elemér első szóra vállalták, hogy részt vesznek az akcióban. Természetesen az olvasóink fényképeit és kommentárjait is ömlesztve hoztuk, megmutatva, hogy itt egy tömeglap komoly akciójáról van szó.

Végigmenve szakértőinkkel a témakörökön, december 5-én eljutottunk oda,

hogy a politikai elitnek ki kell egyeznie az ország jövője érdekében, egy nappal később azt is megmutattuk, hogy Szlovákiában, Írországban, Spanyolországban ez sikerült, sőt, még felmérést is csináltunk, ami nem volt reprezentatív ugyan, de ezerhatszázhatvanhat szavazó hatvannégy százaléka kormánypárti-ellenzéki összefogást akart. Mint egy tündérmese, csak egy igazi Gyurcsány–Orbánösszeborulás hiányzott a végére. Az akció utolsó napjára, december 9-re az akkori parlamenti pártok – MSZP, Fidesz, SZDSZ, MDF, KDNP – vezetőit kérdeztük meg, mit tesznek azért, hogy ne bokázzák el a gyermekeink jövőjét. Sok egyeztetés után a Fidesz végül döntött: Orbán helyett Varga Mihályt jelölték ki válaszadónak. Mint megtudtam, el akarták kerülni, hogy Orbán egy lapon, lapban szerepeljen Gyurcsánnyal. De Orbán bekapcsolódott az akcióba: interjút adott az Oldjuk meg együtt!-höz kapcsolódva két nappal később, amiben elmondta, képes az összefogásra, de Gyurcsány nevét egyszer sem ejtette ki a száján. Egy nappal később az MSZP összefogásra buzdított, majd december 19-én Gyurcsány találkozóra hívta Orbánt, aki nemet mondott. Ezt mind-mind mi hoztuk össze, a legjobb az lett volna, ha a két öreg harcos egymás nyakába borul, és azt mondja, ez a találkozás nem jött volna létre, ha nincs a Blikk – de hát más az élet és az elmélet. Az akciónak két tanulsága volt: szakmailag sikerült kidolgozni a pontos kampányalgoritmust, tehát milyen eszközökkel valósíthatunk meg egy ilyen akciót, ami teljesen közérdekű, és meg tudtuk mutatni, hogy a Blikknek, túl az úgynevezett bulvársztorikon, igenis van ereje és hatása a magyar valóságra – de ettől nem szabad elszállni.

2009 februárjában írtuk meg Molnár Csaba akkori közlekedési, hírközlési és energiaügyi miniszter esetét a vadonatúj Audi A6-ossal, mégpedig a címlapon. A sztori egyetlen kép alapján született: fotósunk, Veres Viktor lekapta Molnárt, amint kiszáll vadonatúj autójából a Parlament előtt. Még ő jött oda szólni, hogy gyerekek, nézzétek már meg, ez az autó zsír új. Hm, Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök nem sokkal korábban rendelt el beszerzési stopot. A képet alaposan elemeztük, hiszen a képek beszélnek, ha hagyják őket: a rendszám alapján valóban új volt, most már csak egy mozgósító címlapszöveg kellett, hogy ha válság van, meg beszerzési stop, akkor miért van ilyen drága új autója a miniszternek. Ez a sztori nagyon sokat megmutatott az

akkori kormányzati magatartásból, hiszen alig egy hónap telt el az óta, hogy a Magyar Nemzet cikkére rácsatlakozva megírtuk, Veres János pénzügyminiszter is új Audi A6-ost kapott. És itt jött a mi információnk, hogy az autót a központosított beszerzési procedúrát kikerülve, az akkori vám- és pénzügyőrségen keresztül rendelte meg. A Molnár autójáról szóló cikk megjelenése után, este hét körül egy ismeretlen mobilról hívott valaki, majd sms-t is küldött: Molnár miniszter volt, aki visszahívást kért. Hát, kandi kamera ide vagy oda, azért visszahívtam. Politikai zöldfülűségére fogta a helyzetet. Megkérdezte, ha lecseréli az autót, azt is megírjuk-e, természetesen igennel feleltem. Így is lett. Azon nevettünk bent a T asztalnál, micsoda fejvesztett rohangálás lehet most, hogy találjanak egy legalább háromszor megpuffolt, kétszázezer kilométert futott, de még működőképes Audit, amin már a bőrülés is kikopott. De a vicc nem is ez volt a sztoriban, hanem az, ahogy a kormányzati kommunikáció megpróbálta fényezni a dolgot, hogy ez az igazi önzetlenség, lemondani egy új autóról, és beleülni valami használt tragacsba. Pedig a lófüttyöt volt ez önzetlenség. Ez reálpolitika.

2011 januárjában mintha ugyanez a sztori ismétlődött volna meg, csak egy kategóriával feljebb, Lázár János Audi S8-asával, amit hatszázezer forintért bérelt közösen a Fidesz frakció és az akkoriban az egyik leginkább eladósodott magyar város, Hódmezővásárhely önkormányzata. Lázár felhívott, és kicsit zabosan megkérdezte, hogy majd azt is megírjuk-e, ha a saját pénzén vesz egy új autót, aminek a specifikációit is el akarja mondani. Természetesen, feleltem, hiszen ha a problémát megírtuk, akkor a megoldást is illik. Szinte hihetetlen, de így lett. 2009 februárjában az egyik fotósunknak feltűnt, hogy szinte minden parlamenti képviselő autóján ott van a CD matrica, ami arra utal, mintha a benne ülő személy a diplomáciai testülethez tartozna. Holott a KRESZ ezt csak azoknál az autóknál engedi, amelyek valóban a diplomáciai testülethez tartoznak, és DT-vel vagy CK-val kezdődik a rendszámuk. Pont egy olyan szép nagy Audival illusztráltuk az anyagot, amelyből Mandur László, a parlament akkori szocialista alelnöke szállt ki. A megjelenés napján felhívott Mandur, aki kimért hangon arról tájékoztatott, hogy utánanéztek, igazunk van, leszedetik a matricákat. 2009 márciusában megírtuk, hogy az akkori munkaügyi miniszter, Szücs Erika –

jó néhány más akkori kollégájával együtt –, a nagy spórolás ellenére hárommillió-nyolcszáznyolcvanezer forint jutalmat kapott. Az eset felháborító volt, különösen a magyarázat, hogy az akkori köztisztviselői törvény alapján kaphat jutalmat, merthogy harminc évet lehúzott. Csakhogy a miniszter 1981– 1989 között pártalkalmazott volt, 1993-tól 2002-ig a saját hivatalos életrajza szerint a magánszférában dolgozott, tehát akkor hogy is van azzal a harminc évvel? Ez egy igazi kemény címlapsztori volt, aminek nem lett semmilyen következménye, minthogy annak sem, hogy néhai Kiss Péter kancelláriaminiszter jubileumi juttatásába is beleszámították a rendszerváltás előtti párt-alkalmazotti éveit. A minisztériumok arra hivatkoztak, hogy az 1992es közalkalmazotti törvény alapján ez jár, tehát huszonegy állami vezető megérdemli az összesen ötvennyolcmillió forint jutalmat. Szerencsére azt is megtudtam, mi volt ez az ügy. Szücs sajtófőnöke, Nothoff Ingrid, a hajdani újságíró az egyik televízióban mondta ki a megoldást: nemtelen támadás.

A politikusok közül Orbán Viktoron és Gyurcsány Ferencen kívül talán Rogán Antal ismerte fel, hogy a személyes márkaépítésben milyen fontos szerepe van a sajtónak, és elkezdtek sztorikat gyártani, illetve kialakult körülöttük az a csapat, amely csak ezzel foglalatoskodott. Rogán későbbi felesége, Cecília kezét is lényegében a Blikken keresztül kérte meg. Rogán nagyon tudatosan újrapozicionálta magát a Fidesz gumiarcú megmondóemberéből polgármesterré, aki nem átall szappanoperában is szerepelni a feleségével és a kutyájával. Igen, a Blikk-felirat felkerült 2012-ben egy szoborra, ami egy rikkancsot ábrázol. Sokan a legvadabb összeesküvés-elméleteket gyártották ebből, a legegyszerűbb az volt, hogy a Blikk meg van véve kilóra, ha nem is aranyáron, akkor bronzáron, de semmi gond. Az ügy úgy kezdődött, hogy Rogán felhívott, mit szólna ahhoz a kiadó, illetve van-e ellene bármilyen, akár jogi kifogása is, hogy a szobor kezében lévő újságon a Blikk logója legyen. A kiadónak nem volt ez ellen kifogása, az én véleményem az volt, hogy biztosan lesz egy kis vihar, ha átadják az alkotást, de az is csak azt jelenti, hogy a Blikkről fognak beszélni. Egy rádióinterjúban egyszer elmondtam, hogy ha a legközelebbi önkormányzati választáson a másik oldal győzne, egy flexszel és egy ügyes munkással pillanatok alatt le lehet csiszolni a szoborról a logónkat. Bár akkor ismét beszélni fognak a Blikkről.

A politikusok civil és magánéleti sztorijainak helyük van a sajtóban, de nem csak azért, mert az embereket érdekli, hogy vajh’ a politikus is ember volna. Hanem azért is, mert ezek a cikkek mindig egy adott pillanatnyi állapotot tükröznek, ami bármikor felhasználható, ha kiderül, a bemutatott sztori nem is úgy volt, vagy valami végletesen megváltozott a megjelenés óta. Ha például egy boldog házasság romba dől, akkor már ott is van az anyag, hogy pedig jaj, mennyire szerették egymást. Ezeket a cikkeket azok is elolvassák, akik az adott személyiséggel vagy a pártjával nem azonosulnak. Nekik is beszédtémát szolgáltat, de akár egy politikai támadás, vagy enyhébb esetben egy parlamenti interpelláció alapjait is jelenthetik.

2009 májusa. Ismeretlen számról hívnak értekezlet közben. Nem veszem fel. Nyomban utána bepottyan egy sms: Bajnai Gordon titkárnője, hívjam vissza, mert szeretnének meghívni ebédre. Azonnal Jáksó Lászlót láttam magam előtt, ahogy mikrofonfrizurával, kezében egy üveg pezsgővel, no meg legalább három operatőrrel vár a Parlament VI. kapuja előtt. De nem, tényleg onnan hívtak. A megadott időpontban szépen kulturáltan felöltözve elbattyogtam a miniszterelnöki titkárságig. Bajnai éppen akkor lépett ki, bemutatkoztunk egymásnak – én például azonnal felismertem, hogy ő az –, majd azt javasolta, hogy máris menjünk ebédelni. Néhány kanyarral arrébb volt egy kis szeparé, talán hat négyzetméter, fehér abrosz az asztalon. Majd jött egy pincér is. Kicsit száraz fazonnak tűnt, biztos a nyomás, de azért kiderült, hogy van humora. Bajnai azt mondta, hogy ez az év nagyon nehéz lesz, de ő semmit nem akar kérni, mert tudja, hogy ehhez sem formálisan, sem informálisan nincs joga, hiszen nem ő a cég tulajdonosa. A Blikk a legnagyobb napilap, amit és ahogy ír, az fontos. Csak egyet szeretne kérni: ne kapjon méltatlan, ezt a szót megnyomta, méltatlan támadást. Mire én elmondtam, hogy a méltatlan támadást ki kell érdemelni, de én még továbbra is pártok fölötti és független napilapnak tartom a lapot, és ha bármi kiderül, és bizonyítható, azt meg fogjuk írni, mert ez a dolgunk. Azt mondta, hogy ebben nincs közöttünk vita, biztosan elkövetnek majd hibákat, hiszen ez egy csődközeli helyzet, egy hatalmas rendszer, és ha lesznek ügyek, azokat természetesen meg kell írni. Nem tudom, mi lehetett az igazi célja, hírei lehettek arról, hogy tovább akarják karaktergyilkolni, és a hirtelen újra előkerült libás ügyön túl még lehet valami az akkori ellenzék tarsolyában. De még az is lehet, hogy legendásan varázslatos személyiségemre volt kíváncsi. Elmondtam neki, egyrészt nagyon sajnálom,

hogy a miniszterelnöki reprezentációs keret terhére eszünk, mert engem a vállalati direktívák szerint nem lehet ebédre meghívni. Ezért megígértem neki, hogy ha majd nem lesz miniszterelnök, akkor viszonozom az ebédmeghívást, mert úgy illik.

Találkozgattam néha politikusokkal. Volt úgy, hogy egy-két baráti, kicsit aggódó megjegyzést is kaptam, olyanokat, hogy egyoldalú lenne az újság, mert vehemensen támogatja az ellenzéket, a kormány eredményeiről meg keveset ír. Ezt lényegében mindkét oldalról megkaptam, és ez megnyugtatott. Ilyenkor mindig kedvesen elmondtam, hogy az ellenzék éppen nincs abban a helyzetben, hogy hangosan tudjon kiabálni, a Blikk például erre is jó. Megpróbáltuk komolyan venni, hogy azt kell ellenőrizni, aki hatalmon van, mert ez a normális. Egy másik találkozón, az egyik étteremben már várt beszélgetőpartnerem, a tányérom helyén egy iPad feküdt, amin a blikk.hu-nak az az oldala volt nyitva, amelyen Simicska földügyeiről írtunk. Egy nappal a találkozó előtt üzenetet kaptam, hogy Simicskát is meg kellett volna kérdezni a földjeiről szóló cikkekkel kapcsolatban. 2013 októberében egy hosszú közérdekű adatkérési per elsőfokú határozata után a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet nem fellebbezett, így nyilvánosságra kellett hozniuk, mely cégek kaptak pályázat nélkül földet. A Simicska érdekeltségébe tartozók ötvenkilenc földdarabot kaptak, igaz, ezek területét nem közölték, így azt nem tudtuk megmondani, hogy az általunk tizennyolcezer hektárra becsült, azaz száznyolcvan Margitszigetet kitevő földnek mekkora részét jelentik a pályázat nélkül odaítéltek, viszont azt megtudtuk, hogy összesen egymilliárd-hatszázezer forint támogatás jár a földek után. Kerestük Simicskát, ezt bele is írtuk a cikkbe, egy hétig vártam a válaszra, de az csak nem jött meg, és így élesítettük az anyagot. Az étteremben visszaadtam gazdájának az iPadet, mondván, a cikk rendben volt, kár, hogy Simicska nem akart megszólalni. A válasz kétértelmű somolygás volt.

Egy-két ilyen találkozón kívül, amit nem én kezdeményeztem, egyáltalán nem kerestem az alkalmat, hogy jót beszélgessek politikusokkal, megismerve a bennük rejtező mélyen emberit. Kezdő újságíróként az ember azt hiszi, hogy a közszereplő a két szép szeméért akar vele jóban lenni, pedig – ugye milyen hihetetlen – valójában nem, ez a kapcsolat is igazából vészhelyzet esetére kell,

hogy ha beüt a ménkű, akkor ne bánjanak el vele olyan nagyon, vagy inkább sehogy. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor megpróbálták megakadályozni egy-egy cikk megjelenését, de ezt a feladatot vagy inkább konfrontációt a közszereplők a lehető legritkábban vállalják, azért tartanak sajtóst, kommunikációs főnököt, hogy ezeket a kellemetlen helyzeteket megpróbálja kezelni. De valahogy úgy érzem, a politikai életben résztvevők jobban ismerik a játékszabályokat, elfogadták, hogy az újságírókat már nem a sajttáj, a pogi és az üdcsi érdekli, hanem az, amit ott nem mondanak el. Legalábbis azokat, akik függetlenek próbálnak maradni. A politika és a celebvilág határvidékén persze, az is előfordul, hogy tálcán kapjuk a sztorit, amit boldogan írunk meg. Íme, egy ilyen eset. 2012 novemberében csörgött a telefonom. Habony Árpád vagyok, mondta egy férfihang, akarsz egy címlapsztorit? Hát, erre egyáltalán nem számítottam. Egyszer találkoztunk csak, 2010-ben bemutattak bennünket egymásnak, kezet fogtunk, és annyi.

– Szakítottam Zsókával. Ez címlap? – kérdezte. Hú, mondtam magamban, ez bizony az. Az egyik kollégámmal felhívattam, és elmesélte a sztorit. Megcsináltuk, jó nagy címlap lett belőle, mint ahogy 2011 márciusában abból, hogy összejöttek, amit szintén mi tudtunk meg először. Többen úgy gondolták, ez egy kétségbeesett kísérlet volt, hogy szakítson Kapóccsal, akivel se veled, se nélküled kapcsolatban élt. Hoztuk azt az ügyét is, ami egy bizonyos utcai összetűzésről szólt, és a Magyar Narancs ásta elő. Miután a cikk megjelent, és más médiumoktól is elkezdték keresni, Habony ügyvédi felszólítást küldetett szét, megakadályozandó, hogy másutt is nyilvánosságot kapjon a történet. De ezt nem sikerült elérnie. Vele azóta sem beszéltem, de egy kollégám igen. Izgalmas lehetett. Elég sok forrásból jött össze az anyag, hogy szűk körben elvette Kapócsot feleségül, majd amikor a kollégám felhívta, hogy erősítse meg, dühösen rámordult: – Melyik újságtól? Ki a maga főnöke? Majd az fog magával beszélni. A sztori kijött, Kapócs a Facebook-profilján erősítette meg, de azt is megírta, hogy kár gratulálni, mert most már válnak. Jaj, de jó, mondtam magamban, még egy címlap, és még ki tudja, mennyi lesz, még az utódaimnak is marad.

Igen, egy jó címlap. De nem csak ez kell. Írtam már egyszer következetesség nélkül kipróbált imidzskampányunkról, amellyel nyereményjáték helyett próbáltuk elvinni a Blikk jó hírét mindenhová. De nemcsak így próbáltuk növelni – vigyázat, durva kifejezés következik – a lap társadalmi elfogadottságát, hanem egy napilaptól szokatlan megoldással is. Kitaláltuk a Blikk – Az év embere díjat. Még Willy Reith, a tanácsadóm kezdte mondogatni, hogy kell egy díj, amely segít a lap és a márkanév újrapozicionálásában. Egyébként nem csak ezt mondta: große Optik, schöne Busen, azaz nagy látvány, szép mell, ez lényegében a kvintesszenciája volt azoknak az éveknek, amiket a Bildnél töltött. Az úgynevezett „angol tudósokkal” kapcsolatos anyagokat sem szerette, tudják, amikor a legnagyobb hülyeségeket próbálják Angliában tudományos kutatás fedőnévvel eladni. Ezek a sztorik Willyből mindig a Blödsinn der Tommys, azaz az „angolok hülyesége” összetételt és egy legyintést váltottak ki. Ha pedig valamivel nem volt elégedett, végső érvként azt mondta: meine Meinung, aber deine Entscheidung, azaz az én véleményem, de a te döntésed. Willy is nyakig benne volt, hogy kitaláltuk a díjat, igaz, amikor először hirdettük meg a Blikk – Az év embere szavazást, addigra a megbízatását visszavonta a svájci központ. Úgy gondoltuk, hogy egymillió olvasónk segítségével meg tudjuk találni azokat a személyiségeket, akikre mindannyian büszkék lehetünk a teljesítményük alapján. Több száz fős listákat, amelyeket a Ringier kutatási osztálya állított össze, szűkítettünk le tizenkét-tizenkét főre, majd a zsűri kiválasztott öt kategóriában öt-öt személyiséget, akikre az olvasóink szavazhattak. A zsűri tagjai, Halász Judit, Bárdos András, Gerendai Károly és Rudolf Péter az első szóra vállalták a munkát, és sokszor késhegyig menő küzdelmet folytattunk egyegy jelöltért vagy ellen a díjért, ami egy Leonardo da Vinci híres Vitruviustanulmányán alapuló üveg kisplasztika.

2011-ben, amikor először adtuk át a díjat, húszezer szavazatot kaptunk az interneten és levélben, egy év múlva ötvenezret, 2013-ban pedig kétszázezret, ami megdöbbentő volt, hiszen a szavazók között nem sorsoltunk ki mindent vágó késkészletet, benzinmágnest, illetve zsírleszívó robotot. Minden egyes jelöltre átlagosan nyolcszavazat jutott. A 2011-es díjazottak között volt Törőcsik Mari, akinek a díjátadó időpontja nem volt megfelelő, ezért egy budai

szállodában találkoztunk két héttel később. Átvette a díjat, kedves és udvarias volt, majd azt mondta: – Azért fogadtam el maguktól, mert soha nem bántottak, és ezt is köszönöm. Eszenyi Enikő, aki a következő évben kapta meg a díjat, megígértette velem, hogy felkérem a 2013-as gála megrendezésére, mert az a szűk körű díjátadó, amit a Szépművészeti Múzeumban tartottunk, szerinte csapnivaló volt és amatőr, bár voltak benne jó ötletek, de akkor is. Természetesen nem kértem fel, mert a 2013-as gálát a Ringier exkluzív igazgatósági szintjén tartottuk meg. Eredetileg egy hatalmas gálát terveztünk a Budapesti Operettszínházba, de amikor már majdnem összeállt az egész, lefújtam Papp Gábor lapigazgatóval vállvetve. Azt a pénzt, amit ott költöttünk volna el, a Ringier Kapocs-programjára fordítottuk. A kiadónk minden évben száz rászoruló családot ajándékoz meg karácsony előtt ötven-ötvenezer forintnyi tartós élelmiszerrel, a lapok közlik a felhívásokat az olvasóinkkal, hogy ajánljanak családokat, és az előzsűrizés után Fazekas Kira, a Blikk Nők főszerkesztője és én osztályozzuk a leveleket. Az összesítés után a száz ajánlót és nyertest a kiadó munkatársai értesítik, leszervezik az időpontokat, a kiadó munkatársai csomagolják az ajándékokat, amit kiszállítunk karácsony előtt. Ebben az akcióban sokkal nagyobb szükség volt a pénzre.

2013-ban az év embere Alföldi Róbert lett, a Nemzeti Színház távozó igazgatója. Egyetlen aprócska gond volt ezzel, hogy Alföldi visszautasított mindent, ami a bulvár (érdekes módon hajdan az RTL Klub Reggelijének műsorvezetőjeként tett szert országos ismertségre, de az X-Faktor zsűritagjaként sem a szeriőz műfajt képviseli). Végül a sajtófőnöke nagy nehezen meggyőzte arról, hogy ez most egy kicsit más, azt is mondhatnánk bizonyos szempontból, hogy ez a bulvár emberi arca. Most tessék mosolyogni. Alföldi a Nemzetiben, az igazgatói szobájában vette át a díjat, videó-üzenetet is fogalmazott a díjátadóra, és kicsit meghatódott, amikor elmondtam neki, hogy ez egyfajta szimpátiatüntetés volt mellette, mint ahogy az is, hogy elkapkodták a Nemzeti jegyeit az igazgatóváltás előtt. A díjat 2014-ben nem osztottuk ki. A szavazás megvolt, a döntés is, hogy a Blikk, ebben a felállásban utolsó ügyfélpartiján adjuk át a díjakat, amit március 20-án rendeztünk volna meg, de az esemény csak csúszott, végül május 22-e lett az időpont. Már arra is gondoltam, személyesen megyek el a nyertesekhez, hogy

átadjam a díjat, de az már nagyon snassz lett volna. Bebuktuk. Május végén átadni 2013-as díjat, ez nem ment.

Most pedig következzenek a Blikk rekordjai. Az első egy igazi katasztrófa: tudomásom szerint ez az egyetlen újság, amelynek a címlapsztorija kimaradt a lapból. 2009. július 2. Gyanútlanul jövök be a szerkesztőségbe, fél kilenc körül. Az első ember, akit látok, Szabadi Klaudia, a Sztárok és sztorik rovat egyik akkori szerkesztője. Köszönök, fájdalmasan rám néz, felzokog, és az asztalra borul. Ennek még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Odamegyek a T asztalhoz, még csak Gedei Norbert, az egyik helyettesem van bent. Meglát, grimaszol, majd visszafogott hangon így szól: – Az a legegyszerűbb, ha felajánlom a lemondásomat. Hinnye, a teringettét, de hát mi a fülönvágott, gőzzel hajtott főúri kripta van? – fut át az agyamon. – Kimaradt Pestről a címlapsztori – mondja Norbert, visszaül a helyére, és maga elé mered. Megfordult körülöttem a világ. Boldogan, önfeledten építgetjük a Blikket, egyre komolyabban vesznek bennünket, és erre tessék! A Blikknek két kiadása van, az egyik a vidéki, amit este hétkor zárunk, és a fővárosi, amelyet tízkor. A vidéki kiadásban általában kevesebb oldal van, mert kevesebb a hirdetés, ezért gyakran oldalszámot ugrunk, négyoldalanként tudjuk bővíteni az újságot. Ez azt jelenti, hogy az oldalak többségének csak az oldalszáma változik, míg néhány oldalt az eltérő hirdetési méretek miatt újra kell tördelni, illetve be kell tördelni az új, csak Budapesten és Pest megyében megjelenő oldalakat.

Ez néha elég nagy kataklizmával jár, de hatlépcsős ellenőrzési rendszerünk van: minden új levonatot elolvas az ügyeletes újságíró, az ügyeletes rovatvezető, az ügyeletes művészeti vezető, az ügyeletes szerkesztő, a korrektor és a végén ott van a gyártási vezető, aki azt ellenőrzi, hogy a betördelt, nyomdakész oldalon a dátum, az oldalszám, a rovatnév, a címek rendben vannak-e, illetve hogy jól lette levilágítva. Azaz tudja-e fogadni a nyomda. Ezek a levonatok ott vannak a

falon, ahol pontosan látjuk, mivel milyen állapotban vagyunk, a tervszinten létező oldalt fekete-fehérben rakjuk ki, a kész oldalakat színesben. Hát így. Minden rendszer olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. A címlapsztori az volt, hogy Vágó Istvánt a felesége űzte a TV2-höz, a vidéki kiadásban, rendben benne is volt, ám a fővárosiban egy MédiaMarkt hirdetés volt a helyén. Durva. Bementem Papp Gábor lapigazgatóhoz. Elmondtam neki, hogy a kollégáim hibáztak, mindenki bűnös, viszont senkitől sem akarok elbúcsúzni. Lelkiismeretes, jó szakemberek, akiknél egyszerre tört ki az őrület, robbant a varázsgomba, eszkalálódott a tömegpszichózis, vagy mit tudom én. De nem szabotázs volt, amit egyébként egyikükről sem tételeztem volna fel. Írásbeli figyelmeztetést javasoltam. Papp azt mondta, megbeszéli Mihókkal. Nem sokkal később megszületett a verdikt: írásbeli figyelmeztetést kap mindenki. Én is kaptam. Hiába nem voltam bent, a végső felelősség az enyém. Rettegve vártam a reakciókat, hogyan szed szét bennünket apró cafatokra a magyar sajtó. Csak a comment:com foglalkozott vele, jó pikírten megírták, hogy milyen kreatív hirdetési ötlet volt.

A Blikk második rekordja: 2011. október 13.: 253 ezer eladott példány! Ez a 2004-es átlageladásunk. Igaz, egy napig. Csak összehasonlításképpen: a 2011-es éves átlageladásunk 180 ezer volt. Mi volt a titok? A háromdimenziós Blikk. Egy héten keresztül minden képet úgy csináltunk meg, hogy csak az első napon a laphoz mellékelt piros-kék lencsés szemüveggel volt igazán élvezhető. Az akció komoly előkészítést igényelt, láttunk hasonlót a Bildben és szlovák testvérlapunkban, a Novy Casban is. Hozzájuk még ki is utaztunk, hogy a helyszínen tanulmányozzuk, miként készültek fel az akcióra. Az előkészítés majdnem fél évig tartott, mert szükségünk volt egy olyan támogatóra, amely a 3D-s szemüveg tízmilliós gyártási költségébe beszáll. Ki kellett kísérleteznünk, hogyan csináljunk kétdimenziós képekből háromdimenziósakat, ezt Séra Tamás grafikusra osztottam ki. Láttunk olyan külföldi megoldást is, ahol sztereokamerákat vettek a 3D-s kiadáshoz, de ez egyrészt túlságosan drága volt, másrészt egy akció miatt felesleges kiadás, harmadrészt, lehetetlennek látszott a Blikk napi száz képét így elkészíteni, különösen azért, mert a fotóügynökségek kínálatában nem volt ilyen ajánlat. Csináltunk próbanyomást is, hiszen anélkül nem lehet belevágni egy ilyen gigantikus vállalkozásba. Ez volt az első magyar napilap, amely teljesen 3D-ben jelent meg. 253 ezer példány! Remek érzés volt, ha csak egyetlen napig is, de a felhők fölé repülni.

Végül a Blikk harmadik rekordja: 2011. december 6-án a legnagyobb magyar napilap a legnagyobb kinyomtatható méretben jelent meg. Az akciót a Bildben láttam 2011 augusztusában, az újságot az egyébként is impozáns eredeti mérete helyett dupla akkorában nyomták a németek, csak hogy megmutassák, az övék valóban a legnagyobb. Legalábbis napilapban, ugye. Nem kellett sokat gondolkodni ezen, Papp Gáborral megbeszéltük, mi is megcsináljuk. Az előkészítés itt is nagyon fontos volt: megegyeztünk, hogy a Blikk aznap nyolc oldalon jelenik meg – ami normál méretben tizenhat oldalt jelent, és megpróbáltuk megbeszélni Hazai Péterrel, aki a reklámértékesítésért felelt, hogy próbáljon különleges hirdetőket szerezni. Fura volt az óriási Blikkre készülni, egyeztetni a nyomdával, hogy minden rendben lesz-e, milyen problémák merülhetnek fel. Egy napra a tördelők gépét is át kellett programozni, hogy kezelni tudják ezt a formátumot. December 5-én, jól előkészítve a másnapi lapot, csúszás nélkül végeztünk, és kíváncsian vártuk a folytatást. Nyomdatechnikailag egyetlen problémánk volt, amivel a Bild is küszködött: az újság nyolc óriási, ám különálló oldalból állt, mint nyolc bébitakaró.

Elég sok telefont kaptam, hogy ügyesek vagyunk, nagy dobás, remek marketingötlet, de ezek a szakmai visszajelzések voltak. Az olvasóink megtiszteltek azzal, hogy hangot adtak a véleményüknek, ami kicsit sommásan így hangzott: jó, jó, de ugye nem marad így az újság? Az eredménnyel elégedettek voltunk, hiszen december 5-én 162 ezret adtunk el, míg másnap, az óriási Blikk-kel 176 ezret, ami nyolcszázalékos növekedés volt, igaz, csak egyetlen napig. De most már papírunk van róla, hogy fizikailag is mi vagyunk a legnagyobbak. Ez majdnem annyira jó volt, mint amikor 2009. március 2-án a 15. születésnapját ünneplő Blikk minden egyes példányába behúztuk a legelső, 1994 márciusában megjelent szám reprint kiadását. A Blikkét, amit egykor annyira utáltam, hogy el nem tudtam volna képzelni, valaha ott dolgozzam. Ahol végül tizenkét évet húztam le, és amelynek én voltam az ötödik, és a leghosszabb ideig hivatalban lévő főszerkesztője, nyolc hosszú éven át. 3000 őrült napot töltöttem abban a székben, a Blikknél, amelynek az első oldalán a híres meztelen nős képaláírásokat… de nem, ezt

talán majd a következő könyvben.

Kiadónknál megjelent

Kordos Szabolcs

Turista from Hungary

Hogyan mulatunk Dubaiban, Zanzibáron fillérekért és miként szórjuk a pénzt egy last minute tunéziai nyaraláson? A hajnali nyugágyfoglalóktól, a botcsinálta bazártolvajokon át, a notórius műtárgytapogatókig a Turista from Hungary hasábjain találkozhatunk a legújabb kori magyar portyázók színe-javával. Hány ezer kilométert utazik egy téliszalámis szendvics? Hogyan jutunk be mi leleményes magyarok a WC-n keresztül a híres párizsi múzeumba? Hogyan rabolunk, fosztogatunk, csenünk, kölcsönzünk turistaként külföldön? Milyen különleges kívánságainkkal, hóbortjainkkal megyünk utastársaink vagy éppen vendéglátóink idegeire? Hogyan flörtölünk, mivel hódítunk egy nyaraláson? Hogy viselkednek hírességeink, színészeink, tévésztárjaink, politikusaink ott, ahol azt hiszik, senki nem ismeri fel őket?

A Turista from Hungaryban idegenvezetők mesélnek a szerzőnek arról, hogy mivé válunk mi magyarok, amikor minden értelemben átlépjük a határokat…

Kordos Szabolcs

Eszem-iszom, Hungary

A budapesti luxushotelek, a taxisok és a külföldön portyázó magyar turisták világa után Kordos Szabolcs ezúttal a budapesti vendéglők, étkezdék, búfelejtők, romkocsmák és büfék életébe enged betekintést az olvasóknak. A fáradt olajjal operáló zsírpapíros lángossütőktől a külvárosi kínai vendéglők rejtélyes konyháján át a Michelin-csillagos sztáréttermek degusztációs menüjéig az Eszem-iszom, Hungary! feltárja a leggyakoribb trükköket, az ügyeskedő fogásokat, a piti stikliket és a nagymenő szélhámosságokat. Hogy lesz a disznóhúsból egy éjszaka alatt borjú? Miért éri meg a vendéglősnek az „all you can eat” rendszer? Mit fizetünk meg, amikor a számla összege csillagászati? Mi a borravaló sorsa? Hogyan viselkedik a vacsoraasztalnál a miniszter, hogyan aljasodik le a kocsmapultnál az idősödő Kossuth-díjas művész, vagy mit kér a kifőzdében a hollywoodi filmcsillag? És milyen vendégek vagyunk mi, magyarok, amikor szerelmesen vagy üzletfélként, osztálytalálkozóra érkezve vagy egy családi ebéden felcsapjuk az étlapot? Az Eszem-iszom, Hungary!-ben vendéglősök, kocsmárosok, pincérek, csaposok, séfek és gasztronómusok segítségével a szerző azt is megmutatja, hogy mennyire igaz a mondás: „Az vagy, amit megeszel (és amit megiszol)…”