A Gaz Mocsolay 362u62

SÁNDOR GYÖRGY

A GAZ MOCSOLAY!

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-370-4

©Fapadoskonyv.hu Kft.

ÖNPARÓDIA 1991. XII. 18.

Magamat kigúnyolom ha kell, de mástól is csak ezt tűröm el!

Rokonszenves fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben, ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van – szakállán kívül –, a nagyobbikból egy nagyapánk-korabeli esernyő cizellált fogantyúja kandikál ki. (És nem „Kandi-kamera.”) Csak áll esetlenül, körötte rohangálunk, napi penzumunkat le-leróva határidős robotunkkal. Szerényen tudomásul veszi, majd még szerényebben elővesz másik táskájából egy sámlit. Színpadi kellék – magyarázkodik, bár ügyet sem vetünk rá saját fontosságunk biztos tudatában. A fiatalember csak áll, áll – lassan megöregszik, visszafiatalodik –, majd félszegen leül egy háromnegyed szögre, székre. A következő másodpercben, korát meghazudtolva, hirtelen a székkel együtt hanyatt vágódik. Színpadi jelenet – suttogja bocsánatkérő, mutáló hangon, de nincs időnk, hogy erre reagáljunk, első a munka, az esemény, a szenzáció, holnapra lapot kell összeeszkábálni. Ez a rendkívül rokonszenves fiatalember persze mindezt érzi – már ezért érdemes volt a szerkesztőségbe bejönnie, hogy itt őt, a megállapodott, komoly, megfontolt családapát és nagyapát fiatalembernek nézik –, ezért sámlijára ülve egy papírost tesz maga elé a székre, és leírja nekünk mindezt idáig. Újságcikk – indokolja furcsának tűnő, de voltaképpen legeszköztelenebb újabb eseményét, megnyilvánulását ez adott szituációnkban. Ezalatt mi csak tovább lótunk-futunk, a leendő megjelenő saját irományunk gyorsolvasása közben minduntalan belebotlunk, de még elnézést se kérünk emiatt tőle. Pedig, mint téma, már a földön hever. (Csak le kellene hajolni érte.) A fiatalember pedig pontot téve cikke végére, átnyújtja nekünk, amit mi a

gyorsnál is gyorsabb gyorsolvasással épphogy csak átfutunk: Rokonszenves fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben, ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van – szakállán kívül –, a nagyobbikból egy nagyapánk-korabeli cizellált esernyő fogantyúja kandikál ki. (És nem „kandi-kamera.”) Csak áll esetlenül, körötte rohangálunk, napi penzumunkat le-leróva határidős robotunkkal. (…) (…) Újságcikk – indokolja (…), pontot téve a végére átnyújtja nekünk, amit mi (…) épphogy csak átfutunk: Rokonszenves fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben, ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van (…) – szakállán kívül (…) újságcikk (…), amit mi gyorsabbnál gyorsabban (…) átfutunk: Rokonszenves fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben, stb. Ez a végtelenül szimpatikus, szerény, önismétlésmentes fiatalember búcsúzásképpen még elővesz táskájából egy aznapi újságszámunkba csomagolt rózsaszálat. Lehántja róla napi sajtónkat, s alatta látjuk, amint a rózsaszálat egy bokszkesztyű szorongatja. Eközben megérkezik a másnapi újság kefelevonata, melybe a fiatalember bokszkesztyűjét a rózsával visszacsomagolja. Saját, imént megírt cikkét – a gyors nyomdai átfutás miatt – máris olvashatja: Rokonszenves fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben… Idáig ér, amikor elmegy. (Folytatjuk.) Rokonszenves fiatale…

Feleségemnek, aki nélkül nem ezt és nem így írtam volna

DURVULÓ JÖVŐ

DURVULÓ JÖVŐ 1991. V. 8.

Ha ez így megy tovább, a GYORSULÓ IDŐ sorozat után megjelentetem a DURVULÓ JÖVŐ című – talán még időben figyelmeztető – sorozatot. Első hamisgyöngyszemem egy szörnyű vízió: hogyan lehetne többpárti világunkon belül megteremteni megint az egypártrendszert. Erre még a sajtótörvény előtt rendeletet lehetne hozni, az alábbi szempontok szerint. A jövőben minden párt hivatalból üldözheti más pártok tagjait. (Követhetik őket az utcán, de csak a hivatalukig. Tehát csak hivataltól hivatalig.) Lehallgathatják egymást, házkutatásokat tarthatnak egymásnál. Minden pártnak lehet a jövőben politikai foglya. Börtönök illetik meg a pártokat. Minden pártnak külön, saját börtöne lehet. (Maga a párt. Ahonnan már egy párttag sem szabadulhat.) Ha mégis sikerül kiszabadulni – a pártfegyelemből; egy más párt ejtheti foglyául. (Demagógiájával például.) Külön bírósági épületeik, tárgyalótermeik lehetnek a pártoknak, ahol elítélhetik a más pártúakat. Egyik párt ügyésze vádat emelhet a másik párt ügyésze ellen is, de ki kell rendelni ehhez egy harmadik pártú pártatlan ügyvédet. Kirakatperekhez is joguk van a joggyakorlóknak, megrendezett koncepciós pert folytathat a jövőben – ha így folytatódik – egyik párttag a másik párttag ellen. Több évet is lehet majd ülni egyik párt tagjának a másik párt börtönében. A vallatásoknak azonosaknak kell lenniük. (Hogy: te kire szavaztál? És kész, vége.) És csak ugyanazzal a kínzóeszközzel és módszerrel vallathatja egyik párttag a másik párt tagját. A kicsikart vallomásnak azonosnak kell lennie, de minden párttag – vagy szimpatizáns – megvallhatja továbbra is saját pártállását. Ezt végső soron – ha a vádlott alkatilag hősies – egyik párt kínzása sem törheti meg. Halálra is ítélheti akár egyik párttag a másik párttagot, egyik párt a másikat is.

(De a többi pártok is hivatalosak legyenek egy-egy ilyen kora hajnali kivégzésen.) Minden pártnak külön hóhérjának kell lennie és külön áldozatának. (Ez utóbbi a másik pártból szerencsésebb. De egy párt akár magát is teljesen megsemmisítheti.) A kora hajnali kivégzést ne csak a NAP-kelte közvetítse, hanem egyenlő arányú percekben – pár(t)percekben – az Eurovízió is átveheti. (Persze az már a sajtótörvényre tartozik, hogy mennyit mutatnak be a balkáni állapotokból. És hogyan. És hogy azok valóban azok-e.) S ha már itt tartunk, a sajtótörvény mondja végre ki: objektív operatőri munka szükségeltetik. Egyik párt bitófájának árnyéka nem vetülhet a jövőben a másikéra. (A zsámolyt viszont egyelőre egymásnak kölcsönözhetik.)

FEHÉREN – FEKETÉN 1991. V. 15.

Az egyet nem értésnél csak egy a borzasztóbb: az egyetértés. Elképzelek egy ilyen, halálosan unalmas kerekasztal-beszélgetést. – Kedves nézőink! Ma a fehérről fogunk vitatkozni, élesben, fehéren-feketén. Ön itt a nézők előtt is változatlanul azt állítja, hogy fehér? – Bocsánat, ezt ön állította. Természetesen én is. De az elsőbbség az öné. – Tehát ön is fehéret mond akkor? – Fehéret. És törtfehéret. Ha nem sértem meg: pontosan azt a színárnyalatot, amelyet ön. – Elnézést, annak ellenére, hogy itt vagyok, mint vitapartner, én is bekapcsolódok. Nem kötözködésképpen, csak hogy a kákán is csomót keressek, de magam részéről, az előbb említett törtfehér mellett lennék. – Ha már így egy részre szakadtunk, negyedik hozzászólóként, az első három véleménnyel értenék egyet. Azzal a megkötéssel, hogy szó szerint osztom az előbbi véleményeket. Talán ha visszakérdeznék mégis: mi is volt a kérdés? – Bocsánat, nem tudom fokozható-e egyáltalán ez az érdektelenség, de én még nem szólaltam meg ebben a vitában és így a nézők valamiféle manipulációra gyanakodhatnak, jól ismerve minden kérdésben az egyéni, karakán, különvéleményemet. Engem már a műsorvezető kérdésfeltevése is enyhén szólva irritált a fehérrel kapcsolatban, és a válaszok is átlátszóan azonosak, még a színárnyalatot illetően is. Nos, én – nem ellenkezésből –, hanem mélységes meggyőződésemből mondom ugyanazt, amit eddig önök. – Elnézést, itt sajnos ellentmondás helyett egyet kell értenem, megint csak. Remélem ezen nem fogunk kibékülni. Nem ezen fogunk. Annak ellenére, hogy én az egyetértőknél jobban értek egyet. – Kedves nézőink! Következő érdektelen, azonos véleményű műsorunkban a

színek után a kövekről fogunk vitatkozni. Leszűkítve, csak egy kőről. És még a mainál is parázsabb vitában fogunk – enyhítésként – egy követ: fújni.

HA EGYSZER A SZERELEM… 1991. V. 26.

Ha egyszer a szerelem végigsöpörne a Parlamenten! Összeérnének bizalmasan a lábak, takarásban, a pad alatti részen. Kéz a kézben, andalogva kísérné egyik frakciós a másikat a korábbi, megszokott, ültetéses-veteményes helyére. Ugyanabból a – szónoklás közben kapott – pohár vízből, egymás után, mit két galamb vagy csóka, cuppogva szürcsölgetnének, rég elfelejtve már az első, tétova-botladozó szűzbeszédeket. Szerelemittasan, mámorban, szívritmusban nyomogatnák, hangsúlyosan, sokat sejtetően, kéjesen a szavazatjelző gombokat. Titkos jeleket, üzeneteket küldve így az eredményjelző táblán egymásnak. Magánügyek válnának egy csapásra országos ügyekké, országos ügyek kopnának hirtelen jelentéktelenné a magánügyek mellett. A leghevesebb, legádázabb, legordenárébb bicskanyitogató viták alatt is romantikus, múlt század eleji szerelmesleveleket irkálnának, a padsorok között lágyan szökellő, virágsormintás képviselők. Egymásnak küldött kis papírrepülőkéjük cikázása a parlamenti erőtérben keresztülhúzná a korábban kitervelt, majd módosított, végigsakkozott leghatásosabb pártstratégiákat is. A legélesebben, legnyilvánvalóbban egymásnak ellentmondó akták se nyomnák többé egymást, jó pozíciókba, hanem egymást átölelve, egymásnak simulva, meghitten, csöndben, a világtól elrejtőzve, az akták örök természete szerint elintézetlenül, hímporosodnának. Ha egyszer a szerelem végigsöpörne a Parlamenten, a képviselők már nem a nyilvánosságnak, egymásnak beszélnének. Egymásnak illegetnék magukat, egymásnak szépítkeznének. Egymás ruháit-kosztümjeit elirigyelve, ugyanott készíttetnék, ugyanannál a szabónál. Ugyanabban a kétsoros öltönyben jelennének meg fellebbezéskor is az Alkotmánybíróságon. A zömében férfi képviselők is, uniszexben. Eltűnnének a karakterisztikus megkülönböztető jegyek, címkézések, rásütött aligtapadó bélyegek. A korábbi, más egyéniségére szabott zakók-kosztümök egymáson felemásosan lötyögnének vagy feszülnének, észrevehetően még a feszült nemzetközi és belső helyzetben is. Az uniformisok megtévesztenék az Alkotmánybírákat, nem tudnák, kinek adjanak igazat, azt a benyomást keltenék az egyenruhák, mintha egymást kísérnék a képviselők a

tárgyalásra, lebilincselően. Azt se tudnák már, fiúk é avagy leánykák, és kire mondják végül is ki a boldogító igent. Mi lenne a világgal, világunkkal, mily jövő várna reánk, ha egyszer a szerelem végigsöpörne a Parlament zegzugos, gigantomániákus, törökfürdőre emlékeztető nagymedencéjében? Mi lenne, ha a jövőben a Parlamentben nemcsak újabb frakciók, haragok, kezelhetetlennek tűnő ellenérdek szövődmények keletkeznének, nemcsak csel és egyéb szövődményes kibogozhatatlan szövétnekek, hanem, az anti-pátiák után szim-pátiák is alakulnának, gyengéd és ferde vonzalmak. A sok agyonülésezés nemcsak SZDSZ-en belül hozna cserepartnerséget, hanem egy-egy frakcióból, Bé-középből, szemezgetnének a drukkerek az ellendrukkerekkel. Ferdeszemmelnézés helyett félrekacsintgatnának. Mi lenne – ha mondjuk – Solt Ottilia beleszeretne Csurkába. És a közös gyerekük Deutsch Tamás lenne. (Akit a Kisgazdák örökbe fogadnának.) (De függetlennek nevelnének.)

DURVULÓ MÚLT

KI VISZI ÁT A PARTOT A TÚLSÓ PARTRA? 1989. X. 10. VAGYIS MUK (MAJD UGYIS KIDERÜL). VAGY, TÁN: (MEGINT UGRATÁS KEZDŐDIK?) TALÁLKOZUNK MINDEN 42 ÉVBEN

SZENZÁCIÓ! AZ ÚJ PÁRTNAK AZ MSZMP LETT A JOGELŐDJE. Nyers Rezső ismét Nyers Rezső lett. Két választás Magyarországon. (Még csak az egyik volt meg!)

Megkísérlek egy-egy sajnálatosan el-nem-hangzott interview-t, hozzászólást utólag rekonstruálni a kongresszusról, (méltányosan kis ká-val), mindenfajta további szemét(sz)tárolás nélkül, és megpróbálok szóra bírni, az utcán, egy-egy hallgatag többséget. Kezdem a negatív elő (és utó) jelűekkel.

AZ ÖNLELEPLEZŐ aki hirtelen „reformer” lett, de jaj, ha a kezébe megint hatalmat adsz, mert:

– Én kérem egy előítélettel terhes világban élek, ahol eleve beskatulyázzák az embereket, és ezért már senki sem hiszi el rólam, hogy én egy kifejezetten rosszindulatú ember vagyok, aki minden idegszálammal, minden eszközt felhasználva, mindig csak rosszat akarok. Most és majd mindig. Persze azt előre be kell kalkulálni, hogy esetleg valakinek talán még öröme is lehet, amit már én sem tudok majd megakadályozni. Én belátom, hogy az emberek ösztön- és indulatlények, van bennük egy egészséges jóindulat, életigenlés, és ezért egyszerűen még ezek után is, képtelenek elhinni – mivel annyit hazudtak nekik –, hogy most tényleg –

biztosíthatom –; tehát higgyék el végre, hogy most már maradéktalanul, még az eredeti elképzelést is felülmúlóan, csakugyan, megnyugtatóan: nagyon rossz lesz.

AZ EDDIG IS ÖN, de főleg MÁST SANYARGATÓ

Én kérem, szemben az előttem felszólalóval, már egy ellentmondásosabb, nehezebben kiismerhető jellem(telen) vagyok. Mert nálam nyugodtan elképzelhető, hogy például egyik oldalon egy gyilkosság áll, a másik oldalon viszont: az áldozatom. Nálam az aljas indokból való elkövetés békésen megfér a különös kegyetlenséggel. Én kérem az egyik pillanatban még ártatlanul kifosztok és ugyanakkor a másik pillanatban már becsületesen lőfegyverrel élek vissza. Én kérem önmagam számára is talány vagyok és őszintén keresem magamban az indokokat, és a rendőrség se rajtam keresi. Mert nálam remekül megférnek – a pajtában –, egy időben a bűncselekmények és utána már a talált aranytárgyak. Engem kérem a munkatársaim is egy kifejezetten agyafúrt, hidegvérű gyilkosnak tartanak, ugyanakkor az áldozataim szerény, jó megjelenésű, családszerető emberek voltak.

A GÖMBÖLYDEDEN HÁRMONIKUS

Már bocsánat, hogy a csapos közbeszól – nem tudom, a jobb kezemmel felfelé, jó helyen kopogtatok? – az utca embere vagyok.

Nekem kérem, hiába ragozzák ezt a randa, grízhaluskás más-állapotot, csakazértis a szép, gyöngyöző körtócsákra áhítozom. Jómagamban is egy szép, harmonikus, gömbölyű embert hordozokNekem kérem mindenem gömbölyű. Gömbölyű a szemem, a szám, a mozdulatom, még a fejemből is gömbölyű gondolatok jönnek ki és nem háromszögletűek, mint egy reménytelen kerekasztal-konferencia. Gömbölyűek a vágyaim is – itt vannak kérem… direkt eltettem – a legszívesebben mindent gömbölyűvé tennék magam körül. Nálam például az adósságainkból a hosszú „ó” visszacsücsörödne; a milliárdból, mégsem billiárd lenne, mint a golyó; mert az már nem elgurulna, hanem begurulna; mint egy népharag; és kiütné az összes bábut, valamint egy-két főmozgatót. A súlyaink is, amik ránk nehezednek, hogy megszépüljenek, csak gömbölyűek lehetnének, és úgy szabadulnánk meg tőlük a legrövidebb úton, ha kötelezővé tennénk – tőlünk a KGST-országok felé –, a súlylökést. Valamint a szakítást. És nem az emelést. Mármint a súlyemelésben. Vagyis a súlyok egyenlőbb elosztását a közteherbeesésben.

A TÚLÉLŐ

Elnézést, szintén az utcáról jelentkezem. Talán emlékeznek még az imént arra a

szép Gömbölyű emberre. Nahát, én meg: még gömbölyűbb lennék! Ha nem fogyókúráztatnának. Így viszont csak egy szikár, száraz, rágós. Nyákos, petyhüdt, tikkadt, aszott. Mert nálam túlságosan mélyre hullott – az emésztőgödörbe – ami pedig megemészthetetlen. Én kérem egy túlélő stratéga vagyok, akire majd hivatkozni lehet; hogy mindennek ellenére, életben maradtam, tehát életre-való, valló, amit megint a rovásunkra kigondoltak, mert az élet és az én életem ezt majd igazolja, hogy kicsi piros szeg már nincs, amire felakaszthatnánk magunkat, csak nagy zöld mélabú-bánat. Engem kérem legjobb lógva hagyni. És nem levágni. Azokat a nagy dumákat. Hanem cselekedni! Hagyni amíg elzöldülök. Mert akkor lehet csak velem mindent megtenni – ha már – de még-inkább még – zöldfülű vagyok. Különben nem türelmetlenkedem, mert azt azért érezni lehet, hogy kitartásunk egykor majd eredménnyé puhítja akaraterőnket.

AZ UTCA HANGJA SOROZATBÓL MOST KÖZZÉTESZEM AZ ALÁBBI KÉPZELET(EM)BELI, DE ELKÉPZELHETŐ MONOLÓGOT 1989. XI. 6.

Mottó: „A halottkémnek meg kell állapítania a család beálltát.” (TÉVÉBAKI)

Na most már aztán elég legyen a képletes példálódzásokból, a lila rímelő ködből és a mélylélektelen mellébeszélésből. Nekünk egyszerű, világos, közérthető dolgokat mondjanak, amiben benne van a KÖZÉRT és hogy ehető. És biztosítsák, legalább hetente, az egy váltás nyálunkat. A nyál-váltásunkat. Mielőtt végleg megkeseredne.

Nézze, jópofáskodni még egy nagyon rövid ideig talán lehet, de azért nem adnak semmit a KÖZÉRT-ben. Még 5 deka jól átsült, héllyas, lyukacsos szőlőt se. Csak egy falat falat és egy szelet szelet. Tudja, én éppen ezért, a maga helyében sem műsorokat adnék, amíg szépen beszélek! Mert az most van bőven. És nem kell a műsor! De ha azt mondja, magának is meg kell élnie valamiből, munka nélkül, akkor legyen TÚRÓ. Ebben a nyilatkozatomban a központi mondanivaló. De csak azoknak szóljon, akik szeretik a túrót. Nevén nevezni. Mer’ minket már nem érdekelnek a túró részletszépségei. A savó meg a acskó. – Amit most jól megragadnak. – Minket csak a túró érdekel. A ganaj. De még azért is többet kell már dolgozni, mint eddig. (Túrórában.) Azér’ gondoltam, hogy túró legyen, amiről beszélek, mer’ az még egyelőre egy és oszthatatlan. Úgy túró az egész, ahogy van. Lássa a körözött, már többértelmű. Mer’ nemcsak túró kell hozzá, hanem

bátorság is. A gyülekezési törvény-szegéshez.

LEHET PERSZE FINOMKODÓBBAN IS BESZÉLNI, de az már SZÉPREKEDÉS.

De, hogy az értelmiségnek is kedvezzen, elmondhatja, hogy a SZÉP megREKEDT valahol. „Európában”. Az ülepnél. És nem jön ki. Csak egy rekedt hang. Hogy: „Valami bűzlik”. „Dániában”. Norvégiában. És „Az édentől Keletre”. Éden-titás-zavar van.

Azon tűnődöm, ha Kafka magyar lett volna, ma is németnek érezné-e magát a csehek között?!

KARÁCSONYI VÁSÁR – tévéműsorajánlat –

1989. XII. 4.

Mottó 1.: „Hol járunk már az éden fáitól!” (PILINSZKY)

Mottó 2.:

„Nincs Karácsony Corvin nélkül.”

avagy: „Nincs Carácsony Korvin nélkül.”

Mottó 3.: „Gazdasági alapon Sose lesz itt népvagyon.” (SAJÁT)

Ezúttal közzéteszem a Karácsony szellemétől már igencsak messze került, belekényszerített és évről évre túlontúlhajszolt különkiadásainkat. Illetve azoknak az ő forrását.

A fokozott Nyugat-szürcsölés helyett Keleti áruházaink is magukat Kel(l)et-ik. Csapra verjük legfrissebb vevő-bolondítóinkat. Vásároljon mindent egy helyen! Egy polcon, egy pultnál. És a nagyobb tumultus miatt: egy pénztárnál. Az egész országból! Nálunk! Itt! Az EZER FELESLEG BOLTJA önt is palira veszi. Még ma behúzzuk a csődbe. Csak győzzön rúgkapálni. Csak csorogjon a nyála, mert még nem tudja mi a vágya. Épp ezért füleljen, mert ma már nélkülözhetetlen… – Hogy, mi? Azt ne nálunk tudakolja. Maga kis tocsogó bóha. Ni, hogy kapdossa. Majd még a sárba tapossa. Addig ha figyel, látja maga alá vizel, kezet mos és eltünteti minden megspórolt pénzét, az állami vécés bácsi. Ha van W.C. számlája. Beváltja. Nem az ígéretet! Miért, ki ígért magának, zölden kék egeret?! A macska-egér harcban. Dolgozzon

öntudatosabban! Schwartzban! – Na, hát ez már sok a jóból! Tessék kihúzni a gyereket az ingyen kóstolóból! – REKLÁMMŰSORUNKAT ÚJABB REKLÁM-MŰSORRAL SZAKÍTJUK MEG. Ha csügged felrázza, feleségét magázza, álmában is, az éjszakai sütésű „GALIBA” SORSÁPOLÓKRÉM. Ha beválik, a szomszéd is majd az Önét használja. A tehetős veheti A Tahiti teheti.

Szintén időigényes, időrabló, valamint egyéniség feldarabló a már előre felvásárolt „MADÁRLÁTTA” ÉTELLIFT PÓTLÓ.

Nem is hallott még róla? Mert ilyen nincs. És nem is lesz. Másnak. Csak a fél SZABÓCSALÁDNAK.

Az Ön rémálma is teljesül és szép lassan heggesül, ha ágyában – lábtól – működteti a „BAMBIKA” ZSIVÁNYBECSÜLETÍRTÓT.

Engedik az egyleteket A kormány csak egyet tehet Mutassam a fenekemet?

Reszket? Tombolni is fog! Ha használja. És használat után felrázza. Korszerű táplálkozás, egésznapos huzat, ezt nyújtja az összes adón, műsor alatt, helyett, a „MAFFIA” REKLÁMSZÖVETKEZET. Ha éber, meglátja sebtiben a pult alatt, mert most érkezett a „BOGLÁRKA” PRÜSZKÖLT VAJDAGANAT. – Olyan babaarca lesz, mint egy honvédlónak. – Ha üszkös a hája és volt nagymamája, aki a gyerekét vigyázta, ládafiája, Ladája és trombitája, ez majd meglóbálja.

– Viszi vagy felpróbálja? –

Mottó 4.: (Újsághírmontázs) „Tovább fokozódik a lakásprobléma.” „Éjjelre ideiglenesen bezárják a nagyobb budapesti pályaudvarokat” – (év)végkiárusítás – 1989. XII. 18.

– (ÉV)VÉGKIÁRUSÍTÁS 1989. XII. 18.

Ne politizáljon, de ne is lazsáljon, ha „MOGÜRT” MAJMOT lát vagy PÁRTPUSZTAIT, a „GOLYVAIDOMÁR” CSALÁDBÓL. Pokolian mulat? Ugrasson nyulat. A „BOKOR” KISSZÖVETKEZETBŐL. És íme egy világszabadalom! Amit nem árulunk el. Na, jó. Nem bánjuk. Amíg a készlet tart, öné. A felelősség. És a „TELEVÍZIÓ” TALPSZURKÁLÓ. Ráhelyezi a talpát otthon a képernyőre, és a stúdióból szurkálják.

Maga fakír, hát nem ez nyugtázza, hogy az állam magát is alázza. Lassúsága elcsigázza. – Ha akarja, még cifrázza. – Áruházunk átruházza. Délelőtti napozását délutánra puhítja. Nem a puliszka. Se a güri pulimunka, hanem a KÖRNYEZETVÉDELEMKÍMÉLŐ „KÁRISTYOM” TÓBELÉGZŐ. Vadnyugat és szelídkelet Várjuk már a seriffeket.

Csettints Ha kedv nincs.

Kizárólag lebukott vezetőknek ajánljuk kiskertjükbe – kertelés nélkül – a NYOMGYOMTALANÍTÓT. Mit bámulsz, mulya

A borjúnak is lehet új kapuja.

Nem bízik a jövőben? Szorongjon a jelenben. De „ÉJJELI” AJAKRÚZSGÁTLÓVAL. Jóbornak cégér A népnek éhbér.

Legmegbízhatóbb partner a „TÓBIÁS” FOGVINNYOGTATÓ. Ijesszen rá! Nem bánja meg, mert kamatmentesen maga alá szervírozza a „TEMETHETNÉK” BOLGÁR MÁRVÁNYBROSSÚRA.

Szereti a történelmet? Nem ezt? A régit? Akkor is kárpótolja, mint a 48-as zászlók visszaszolgáltatója: a MOSZKVARCÓRA. Azaztán Kazahsztán. Érted elepedek, a munkától meggebedek, mégis fáradt vagyok. Mi az? Hétfő.

Szabad a hétvége? És az évvége? Az: sebaj! Még mindig van egy dobása: a „ROMÁN” PÓTSZILVESZTER. Röhögés nélkül pótolja Romániát.

Hiába van kereseted

Joghézag van keresheted.

Nem kell legyen kistestvére Beteheti OTPébe.

Kezdő lényegfeltáróknak minden mennyiségben az „ÉBRESZTŐ” ÉBRESZTŐT. Még időben! A 24-ik órában! Egyik ébresztő ébreszti a másikat. Addig is alukálhat. Nem hallja meg a munkanélküli segélykiáltozást.

Ha nem megy jobban fel a bér Elsülhet a kapanyél!

KÉZFOGÁS 1990. II. 1.

Újsághír: A Krasznaja Zvezda szakíróját, Vaszilij Pusztovot „nagyon zavarja a türelmetlenség és sietség”, amit Magyarországon tapasztal a hazánkban 45 éve ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok kivonásának ügyében.

Hátha valakinek elkerülte a figyelmét a következő bagatell: OKTÓBER 23-IG TÁVOZNAK A SZOVJET CSAPATOK HAZÁNKBÓL. Ehhez járul még egy kérdőjel. Nem az enyém, az újsághíré. (De az enyém is, mert hiszem, ha látom. Mármint ha nem látom őket. Csak Záhony után a hátuk közepét.) (Bár az újságnak hiszek. Illetve jobban hiszek nekik, mint az oroszoknak.) De ne politizáljunk, maradjunk a száraz tényéknél. Vagyishát azért kilábalunk. A Vörös-tengerből. Épp elég volt, hogy bevezették a pusztát. És a pusztába kiáltó… ellentéteket. Bevezették 1917-től 2020-ig a hét szűk esztendőt. Bár igaz, ma már az orosz orto-doxa órák se úgy járnak, el – mint 45-ben –, mint a minden oroszok pátriárkája. (Párthierarchiája.) Az újságcikkből kiderül – szó szerint idézem –, hogy KIVONULÁSUKRÓL – mármint a szovjet csapatokéról – HAMAROSAN MEGKEZDŐDNEK A TÁRGYALÁSOK. Na, hát ezzel kapcsolatban tenném fel árszerény kérdésemet: MIT KELL EZEN TÁRGYALNI? Egyszerűen el kell indulni, kifelé, nagyság szerint és szépen fegyelmezetten – a kézenfogásról majd még szó lesz –, libasorban elhagyni 44 évvel a háború után kis hazánkat. (És a többiekét is.) De nem úgy ám, mint a Ciccolina által nemrég búcsúztatott szovjet egységek, akiknél a megye-e? csupán egy másik magyar megyét jelentett. (Lásd ennek fordítottját 56-ban. Mármint Szuez.) (És ez nem távirati stílus: Szuez teüreüleüt.) Tényleg, miről kell itt a kivonulással kapcsolatban tárgyalni? A búcsúztatásról? (A búcsú legyen fájdalmas és rövid. Lásd még: „Akármilyen kedves vendég, 3 napig untig elég.”) (Az „untig”-on van a hangsúly.) A búcsúra még térjünk vissza. – Nem a falusira, mert az valódi védő-szentekkel kapcsolatos. – Ez, ha jól emlékszem, szovjet részről, 56-ban egy határozott kérés

volt. (Szemben a törökökkel Mohácsi-vész ügyben.) Hogy ünnepélyesen és virágcsokorral. (Lásd még Tököl-i szovjet-szovjet őrségváltás, Maléter.) De azért most más a „helyszín”. Illetve a Jelcin. Szóval, nem tudom, hogy beszéd lesz-e, de, hogy ünnep lesz… Ezt nem lehet elvenni tőlünk. (Lásd még, amit elvettek. Lásd még, amit itthagytak. És ahogyan. Maguk után. Az MSZMPt és az esztergomi paplovardát.) (Neveldét, de lovardának használták.) De nem szeretnék oroszellenes hangulatot szítni. Úgyis megvan. „Szítva”. A külügyminisztériumi aggályoskodás ellenére a választások előtt, alatt és után is. Bár nekem speciel az orosz néppel semmi bajom. Csak az orosz néphadsereggel, a szovjet csapatokkal, az „ideiglenes” szóval és 68-cal, amikor Prága után hazamentek az oroszok, már akik, Szekesfehervá-rra. Hát kérem, Önök most történelmet látnak egyenesben. A remélhető egyenesközvetítés mellé akkor egyenes beszédet. MIÉRT NEM MENTEK EDDIG KI? Illetve, ha ki kellett nekik menni, itt mentek ki is. (Lásd még, adtunk a szarnak egy digitális pofont.) Szóval azért nem mentek ki, mert akkor „megbukik a kizsákmányolás”, „börtönről, gyárról lehull a lakat”, és az elvtársak még mindig „segít”-enék „a lebukottakat”. (Testvériesen.) Hogy ez végképp ne ismétlődhessen és végre a beígért „kézenfogás”-ról is szó legyen, egy január 22-i újságból egy korábbi hírt is szereztem. (Mint hírszerző.) Az MSZMP békéscsabai választási nagygyűléséről való. Itt arra szólították föl a jórészt idős jelenlevőket, hogy FOGJANAK KÉZEN EGY-EGY FIATALT és HOZZÁK A PÁRTBA. (Az MSZMP-be.) Dorogije, drága, szovjet kivonulók! Hosszú vonulásotokban fogjátok kézen az összes MSZMP-tagbaszakadtat is, egy-egy KISZ–DEMISZ karrierből átöregedett angyalarcú MSZP-ssel karöltve, hiszen a Szovjetunióban is szükség lesz a demokráciához baloldalra, és ha már kommunizmus nem lesz, a beilleszkedéskor, gyermekbetegségre. Egyesítsétek soraitokat, fogjatok össze, „ez a harc lesz a végsőőő, csaak összefogni hááát!”, a nacionalista, függetlenségéért, önrendelkezéséért, egyenjogúságáért harcoló, konzulátust, autonómiát, szappant, anyanyelvű óvodát követelő újrevizionista, felelőtlen, szélsőséges, grúz–szlovén–satöbbi kivonuló, elszórt, jelentéktelen, kishatárátkelős, szuvenírfaldarabos-szögesdrótos,

sztálinszobor-csizma-repesz-egész-kiárulós, felheccelt, vandál, randalírozó, hajléktalan, blokádalávett, elszigetelt, halomralőtt, kiirtott, letörölt, megalázott, nemzetiségiminisztériumtalanított, polgárság nélküli polgárháborúba sodorható, sárral ide-oda-fröccsöntött, el és kiárusított, ki és átjátszott, Bős-csal(l)óködösített és mégis, mégis mindezek ellenére túlélő, csőcselék, huligán többszázmillióval szemben, hogy végre a saját eredeti határai közé visszamederterelt orosz nép is visszanyerje azt az egészséges önazonosságtudatát, amit a gaz, leigázott, kisnemzetei vettek el tőle, amikor kollaborálatlanul csatlakozva hozzájuk, irányíthatatlan, ellenőrizhetetlen, fejlődésgátló, periférikus, végleg leszakadt világbirodalommá züllesztették őket.

A GAZ MOCSOLAY 1990. II. 12.

Független képviselőjelölt – választási szórólap-tervezet –

Megjött az önbizalmam, indulok a választásokon. Könnyű a helyzetem, vetélytársaim mind szépek, okosak, jóságosak.

Tisztelt választópolgárok! Dr. Mocsolay Barna vagyok, a légynek is ártok. Jó tulajdonságom nincsen, fogyatékosságaimat hosszan sorolhatom. Családomban egy üresfejű, megbízhatatlan, bosszúálló gyermekgondozónak számítok. Felelőtlenségemnél csak cinizmusom nagyobb. Szerencsére időben jól megszedtem magam, de látva a növekvő gazdasági problémát, reggelenként azért – für alle fälle – munkábaindulás előtt, jól bezabálok. Mindenütt mindig jól szeretek járni, fogamhoz verem a garast, szarrágok. Beutaztam a fél világot, de csak a cuccok után kajtattam. Előnytelen külsejű, pitiáner, simulékony, állandóan izzadt tenyerű, levakarhatatlan vagyok. Munkahelyemen egy slampos, okleveles, féregirtónak tartanak. Bírom az italt, a jó vékony könyveket, de leginkább csak magam elé bámulok, minden marhaságon bambán vigyorgok. Ha megválasztanak napsugaras, tiszta, korszerű szociális védőhálóba gabalyítok minden rá és beleszorulót. Égető problémaként minden dundi, matrózgalléros, bérlakásból és lelkesedésből élő gyereknek, a poroló fölött a gangon, különszolfézs esetén, rézsút átsuhanó fekete macskát garantálok. Vagy pályinkás kenyeret nekijük, a büdös kölkeinek, hogy ne nyőjenek, mint tudva – levőleg – a dudva. Szűkebb családomról is egy-két szót. Feleségem, mint a deszka, két nagyon csúnya gyerekünk van, testvéreimmel nem tartom a kapcsolatot, édesanyámat

szégyenlem, édesapámat autóstoppolás esetén se veszem fel, az összes pártnak a tagja vagyok, hogy függetlenségemet így megőrizhessem. Megválasztásom esetén a káoszt az elviselhetetlenségig növelem, az ellentéteket a végletekig kiélezem, mindenkit belső elválasztású iriggyé teszek, fütyülök a havi és bokafikszekre, a nyugdíjakat (f)elemelem, a munkanélkülieknek kötelezővé teszem a franciát, a diplomácia nyelvét. Programom nincsen, nem is tervezek, ha bejutok a Parlamentbe, a büffében keressenek.

TE KIRE SZAVAZOL? 1990. II. 30.

– Kabos Gyula modorában –

Hát kéremszépen, akárhogyan van, én megmondom kerek-perec, hebehurgyán, hogy te kire szavazol. Csak most már, ugyebár, lassan nekem is tudni illene, magamról. Mer’ ugye te is azonnal tudod, hogy én kire szavazok, csak magadról nem tudod. Na, hát ez az esélyegyenlőség. Hogy mi legtöbben nem tudjuk maga magunkról, hogy kire, de minálunk tudják. Nem lenne egyszerűbb akkor, ha mindenki a másik helyett szavazna, és a másik meg az egyik helyett? Ugyanannyi szavazat jönne össze. Mer’ énrólam biztos mindenki feltételezi, hogy csakis az SZDSZ-re szavazhatok, mer’ végre kibújt belőlem a, nem tagadhatom meg magam. Na már most, ha a másik, mondjuk MDF-es, ezt ilyen jól tudja, akkor ő, helyettem, MDF-esként szavazhatna az SZDSZ-re, én meg, amennyire dolgozik bennem az a fránya-kutya előítélet, juszt is, a nevében az MDF-re szavazok, még ha ő nem is arra szavazna, mer’ ő, papírforma szerint csak olyan beállítottságú lehet. (Az én papírformám szerint, amilyen papírformám, a szavazócédulkával, ugyebár lett nekem.) A Kabos Gyula tehát végre kimutatta a foga fehérjét ezzel az SZDSZ-el, még ha az MDF-re szavaz is, a Darvas Iván nevében – mert’ ő csak az lehet –, a Darvas Iván viszont nem mutatta ki a foga fehérjét SZDSZ-esként sem, még ha az SZDSZ-re is szavaz, nemcsak a maga, hanem immár a Kabos Gyula nevében is. (Hát akkor még sincs esélyegyenlőség, csak előítélet.) Na már most, hallom, hogy ez a Darvas Iván egy nagyon jó színész volt, és velem kapcsolatban is említik, hogy én is az voltam. Azér’ mondom, hogy volt jó színész ez a Darvas Sziszi gyerek, mer’ most visszamenőleg egy KISGAZDA szemével – a jelenlegi szavazása miatt –, már ugyanaz a Liliomfi jóval gyengébb lett. Én meg a Hyppolitban bárhogy pötyögtem, csücsörítettem és csurgott tőlem a könnye a SZOCIÁLDEMOKRATÁJÁNAK – akkor még MSZMP-ésének –, utólag nem lehetek olyan, amilyen valóban voltam, mert kimutatták a fogam

fehérjét előre, hogy én biztos nem szavazhatok majd egyik SZOCDEMPÁRTRA sem. Mer’ lehetne úgyis szavazni, hogy nyíltan kimutatnánk a fogunk fehérjét és utána akkor már titkosan nem is kellene szavazni. Mindenki nyíltan tudná a másikról – és a másik is az egyikről –, hogy fogas vagy fogatlan oroszlán-e, mer’ maga magának a fogát, az ember szabad szemmel nem láthatja, még a szabadválasztások után sem, csak tükör által. De elmondhatja a másiknak, hogy milyennek látszik, a pillanatnyi tetszési index, még ha az néha csal is, de ha ez után ítélünk akkor megint ott vagyunk ahol a mádi Szabad Magyar Demokrata. (Vagy ahol ez az üdvösen elképzelhető koalíció megint két pártra szakad.) Akkor már én, Gyula bácsi, azt mondom, amit akkor szóltam, amikor megkérdezett engem az első álmomból tapintatosan felkopogtató-cédulás, jó öreg FIDESZ–KERESZTÉNYDEMOKRATA, hogy mármost Gyulabátyám melyik pártot látná döntő fölényben az új parlamentben? – Én bizony egyiket sem, édes öcséim, hanem: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.

HÚSVÉT ELŐTT 1990. IV. 9. – ÉS UTÁN – (SUTÁN)

Avagy: Ki hozza vissza a szerelmet a túlsó partról? (Akinek kétszer annyi esze van, mint a másiknak.) (És szíve is.) Avagy: minden jóban van valami szalonnásvirsli. Vagyis: Vissza a természetünkhöz.

Most, hogy az MDF ilyen szép nagyarányban győzött és a televízió mégis a veszteseket mutatta még mindig hosszabban, egy kis kitérőt tennék. (Mely ezen írásom végéig tartana.) Jeleníts István barátom-példaképem írja édesapjára emlékezve, hogy szívesen beszélgetett versekről, költészetről Nadányi Zoltánnal. Ismerte és nagyra értékelte Sinkát, s a népi ízekre kevésbé fogékony költőbarát sokszor faggatta, miben látja értékeit. De én most nem erről szeretnék beszélni. De nem is fifti-fifti alapon összemosni, nivellálni. Inkább kiugrasztani az ellentéteket és aztán, a cím szerint, kinekkinek segíteni kicsit a természetéhez félelem nélkül visszatalálni. Mert lehet nagyokosán, sokat sejtetően eltörpíteni utólag a hitünketlelkesedésünket, és bizonyos fölénytoronyból kijelenteni, hogy mi tulajdonképpen marionett-bábuk voltunk csupán, előre megtervezett volt voksunk, valakik ugyanis valahol a nagyvilágban megsaccolták jó előre, hogy kire tesznek itten a Kárpát-medencében, és tulajdonképpen a japán–német tőke ütközött itt össze az amerikai–izraelivel. Aztán lehet ilyen pro-kontra konyhafilozófiákat – szimpátiákat is gyártani, hogy: Láttad a tévében? Az MDF-nek olyan szép hullámos nagy haja volt, az SZDSZnek meg csak az a kis, gyér. Az MDF három protézist is ígért. Egyet a

jobbközépre. Az SZDSZ meg, hogy a liftet lefelé járatja csak. Most amikor már minden lejáratódott. Képzeld azt a sok MDF-piacról jövőt, gazdaság nélkül, a cekkerrel… felfelé a lejtőn. Az MDF a nyugdíjak azonnali felemelését ígérte, az SZDSZ meg csak a temetőket bővítené. Azért az SZDSZ is elmegy, azok is jót akarnak azért, de az MDF cuki. Mutatták, ahogy ez a, na, a Tetcserrel, hogy milyen nemzetközi kapcsolatok. Az SZDSZnek is van kapcsolata, de csak a Demszkynek a Pető Ivánnal. Elég! Béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen. Képzeljünk el egy lakatlan szigetet és költöztessünk oda két „prototípust”. (Vehetjük ezt az egész leegyszerűsítést stílusparódiának is.) Legyen az egyik, az MDF részéről, a Lezsák, az SZDSZ oldaláról meg, Tölgyessy. (Anélkül, hogy személyeskednék.) És ahogyan egy ilyen lakhatatlan, bocsánat lakatlan, szigeten a berendezkedéskor már lenni szokott, biztos, hogy a Tölgyessy egy szép napon csak átmegy Lezsákhoz egy harapófogóért. Azonnal észreveszi a könyvespolcon Lezsáknál a teljes Nyírő-sorozatot, halinakötésben. Lezsák is átmegy egy csavarhúzóért. (Vigyázok, kinek hányszor írom le a nevét.) Szóval ő is észreveszi a polcon a nem-halinás Ginsberget. És mivel annyira azért nem lakatlan a sziget – egy komppal át lehet jutni a Kompországra, föld-részre, részre-hajlás nélkül, komp-promisszummal, ahol hetente négyszer működik egy táncház és egy jazzklub is, külön-külön, más és más helyen. Ezek ugye a lakatlanon egymásra volnának azért utalva, már a népesség szempontjából is, (gyerekek), és az asszonyok vállalják is, hogy felváltva vigyáznak, amíg a férjek a pártokban sakkozzák ki a stratégiákat egymással szemben. Aztán jön a szabadidő és az asszonyok elviszik a gyerekek mellett a Lezsákot, illetve a Tölgyessyt a jazzklubba, illetve a táncházba. Újabb barbár leegyszerűsítés: Tölgyessy – feltételezhetően – a táncház második összejövetelének közepe tájékán, apró lila szederjes foltokat kap az allergiától, míglen ugyanez játszódik le Lezsákkal is – feltételezhetően – a jazzklubban.

A két szervezet kölcsönösen kiveti magából az idegen –nek vélt – anyagot. De mind a kettő mégis ráerőltetné a másikra a sajátját. Megindulnak a győzködések. Mondhatnám: ízlésterror. Először szépen – már-már úgy tűnik megegyeznek az etikai kódex szerint –, majd jönnek a „bizonyítékok”. A ki kit győz le. Kinek van igaza? Hogyan gazdaságosabb? Hasznosabb, korszerűbb, hitelesebb, európaibb, satöbbib? Ki oldja meg a problémákat? Egyedül. Üdvözítően. Egyedül üdvözítően. Na, hát ilyen nincs. Én legalábbis ilyenben nem hiszek. Én is hiszek, de másban. Hogy nem lehet megváltani a világot. Illetve már nem kell. Mert egyszer már megtörtént. Tehát nem újra kellene, hanem inkább a korábbira emlékeztetni. (Megtörtént. Lásd: cím. A Babits-i. Plusz BOCKPECEHNE. Lev Nyikolájevics.) De mit tudjuk mi, ilyen Lezsák–Tölgyessy relációban is, meg egyáltalán, hogy kinek, mire, mi ugrik be, mit vált ki egy halina vagy jazz, hova hullik, kinek mi a piros, ami vadítja, bőszíti, és az ilyen indulat már, mint tapasztaljuk, vakít. És nem a tapasztalat vakít. Persze nem zárja ki, hogy Tölgyessy a táncházat is szereti és Lezsák mért ne szeretné a jazzt is – a kettő egymást, ugye, végkép nem zárja ki, sőt! csak – esetleg – az arányok. És persze – példa csak –, hogy Tölgyessy is gyarapodna arányában a havi félóra táncházzal és Lezsáknak is beépülne a kultúrájába, hasonló arányban, a jazz. (Ki-ki helyettesítse be mással, saját érzékenysége, neveltetése szerint.) Tehát ha az egyik elviseli a másikat, a másik is fogadja el úgy az egyiket, ahogyan van. Mert – magasabb szempontból – mindkettőre esőt bocsátanak. (Félreértések elkerülése végett, nem járok jazzklubba és féltve őrzöm a polcomon Nyírő összesét halinakötésben.) (De sajnos alig olvastam belőle valamit, és ha csak tehetem, örömmel hallgatok jazzt.) És ha már végre kikecmeregtünk a gyarló aktualitásból, egy debreceni egyetemi Pilinszky estre emlékeztetek. Ott volt a teljes professzori kar és az egyházi kérdésekben akkor még nagy szigorúság volt. Nehezen indult az egész. Egyszerre felállt egy diák és megkérdezte, mi a véleménye a költőnek az elkötelezett költészetről? Erre csend. Azt mondja Pilinszky: nekem kedvencem Van Gogh-tól a Bakkancsok és nem tudom ki volt akkor a miniszterelnök.

(Tudom stilisztikailag bizony ügyetlen háromszor is leírni Pilinszkyt, de olyan jólesik.)

MIVEL VAN TELE A HÓ … M? 1990. IV. 25.

avagy megzenésítik-e a Ceausescu házaspár kivégzését?

Félreértések elkerülése végett, nem járok jazzklubba és féltve őrzöm a polcomon Nyírő összesét halinakötésben. De sajnos alig olvastam belőle valamit, és ha csak tehetem, örömmel hallgatok jazzt. Nem káprázik a rendszerváltozás után is rendszeresen olvasóm szeme, ez a részlet múltkétheti cikkemben már megjelent. Még egy kis idézet, mert egy variációt biztos, hogy kifelejtettem az alábbi szövegben. Ből. „Persze nem zárja ki, hogy Tölgyessy a táncházat is szereti és Lezsák mért ne szeretné a jazzt is.” Ez itt a kérdés. Illetve ott, volt. Mert – és ez az újabb variáció –, hogy milyen táncházat szeret Tölgyessy, (ami ezúttal nem miatta érdekes), és milyen jazzt – a nevet most már nem írom ki –, Lezsák. Mert – elfogultság ide-oda –, lehet abszolút színvonalas táncház, (gyakran szerepelhettem ott önálló műsoraimmal, még a régi Kassák-klubban), és lehet csapnivalóan gyenge jazz, (mert jazzklubban még nem szerepelhettem. Csak Woody Allen. De ő is csak szaxofonon és a Greenwich Village-ben. Ban.) (Elöljáróban: A MINŐSÉG FORRADALMA). Akkor ezzel kapcsolatban talán nem túlzás kijelenteni, hogy Miles Davis összességében nagyobb érték, a maga műfajában, mint a Nyírő-összes, a magáéban. (De Miles Davis még ronthat.) De szerencsésebb a műfajon belül rangsorolni, (azon belül se az), és akkor talán – biztos! – az Ábel – főleg a Rengetegben –, origináltabb, mint például a Madéfalvi veszedelem. És itt érkeztünk el a közös Európai Házhoz, ahová már esernyő sem kell. Csak amíg beázik. (Lásd iszonyatos erdélyi fenyegetettség.) (Az irány azt hiszem

világos.) Vagy sorakozzunk fel mi is a közös Balkáni Házhoz? Ott is elorozták már előlünk a vezető szerepet. (Lásd nagyrománia. Csupa kis betűvel. Ne félj NEMECSEK!) És akkor már csak Csajkovszkij és Muszorgszkij. (Mielőtt a mi közös házunkat is aláaknáznák. A Magyar Naplóé után. Mármint a lakótelepet.) (1974 óta lakott őshonosok vagyunk, előtte társbérlet.) (Egyelőre még magyarul hagytuk kiírva a nevünket.) És most még, kioktatás nélkül, az egyre jobban mérgezett román társbérlő „értelmiségiek” felé, egy adalék. És az Európai Házhoz. Adva volt egy Csajkovszkij – lehet, hogy részmegállapításaim egyike-másika sántít –, és ez a Csajkovszkij Európára kacsintgatva, mint orosz, franciánál franciább szalonzenét alkotott. De ez csak másodlagos lett, mert a franciát valahogy a franciák tudják eredetibben. (És a baszkok és a katalánok.) Muszorgszkij pedig beállított, Tiborcként, csizmásan-sárosan, önmagát adva így, a finom francia szalonba. „Én József Attila itt vagyok!” „Anyám kun volt –, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.” „1919-et követően irredenta-stratégiai okokból a székelyeket magyaroknak nyilvánították, pedig mind történelmileg, mind tudatilag a magyar és a székely két külön fajta.” (Dr. Ion Coja egyetemi tanár nyilatkozata, a Magyar Nemzet 1990. április 18-i számából.) Szóval Muszorgszkij éppen az önmaga vállalásával, mélyorosz és nem hígmagyar lelkével lett – nem francia –, (lásd hagyományos francia–román rokonszenvedélyes eredet-szimpátia), hanem: európai. (Ami egy orosznak ma nehezebb, mint egy temesvári magyarrománnémetszerbzsidócigány nak.) Szóval, éppen a vállalt – let(t) légyen az litván–moldáviai –, éppen a másságával tett egy plusz színt, az amúgyis sokszínű Európa palettájára. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” (Ne lásd még Húsvétvasárnap-hétfőn a magyarlakta területek fölött a román közlekedésirendőr-helikoptereket.) Hát ilyenekkel vagyok most már tényleg tele.

(És mindez még az RMDSZ kongresszusa előtt. Ki tudja, milyen újabb félelmet, menekült-hullámot, indulatokat hoznak majd az újabb provokációk. A Domb-ra gondoljunk – az angol könyvre-filmre – mai magyarok. És az idegeinkre. „Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza.” Ha ez sikerül, előbb-utóbb, valamikor, egyszer s majdmég, úgyis: mindez visszaüt.

42 ÉVÜNK ELSZELELT 1990. V. 7.

A Magyar Televízió egyes csatornáján, főműsoridőben, 8 óra előtt pár perccel a Híradóból értesülhettünk az utóbbi hetek egyik legközérdekűbb híréről: könyv készül az ufóról! Ez az antropológiailag is – könyvvel – alátámasztott lény, írója szerint, 120 centiméter magas, ezüstruhás, nagyon is létező valaki, illetve valakik. Eredeti (?) felvételről láthattuk óriáspupilla szemét fehérje nélkül, orrlukát orr nélkül, és egészen keskeny szájaszegletét fül nélkül. Ellentmondást nem tűrő röntgenfelvétel mutatta növényevő gyomrát savas esernyő nélkül, és megnyugtató kommentár biztosított bennünket, hogy csak a primőr, fóliás és melegházas eperfagylaltot szereti. Felbuzdulva mindezeken, elhatároztam, én is regényt készülök írni. A sok ufó után egy emberről szólna, aki egyszercsak, váratlanul – persze nagy riadalmat keltve – feltűnik. Öltözetére nézve arról lehet majd megismerni, hogy nem ezüstruhás, magasságára nézve, hogy nem alacsony; 120 centiméteres, hanem normális. (Ahogy például azt, hogy ma, mondjuk, péntek van, úgy lehet a legpontosabban megállapítani, hogy holnapután vasárnap lesz.) (Vagy tegnapelőtt szerda volt.) Pupillájára nézve: van neki. De nemcsak azzal néz, hanem az egész szemével. És bizakodóan, a jövőbe. Még milye van neki? Jaj, füle az van neki. (Van Goghnak is volt.) És végül orrluka körül nem híd van, mint a hortobágyi kilenclukúnak. Mit mondjak még róla? Egy egybeesés lesz a valódi ufó és az ál-ember között – illetve az ál-ufó és a valódi ember között –, hogy mind a kettő szereti az eperfagyit. (Pedig az egyik nem az igazi. Vagyis az eperfagylalt.) Ez az emberszabású ember váratlan, eleddig is ismert tetteket hajtana végre, melyek csak az utóbbi 42 év uralkodó közízlésében és kiválasztódási rendszerében kerültek a háttérbe. Például észrevétlen lenne. (Egynémely jócselekedete.) Feltűnés nélkül követne. (Bizonyos egyezményes, többezeréves elveket.) Nem tolakodna. (Az állandóan tolakodó jelenlétével.) (Csak

munkanapokon a villamoson, metrón, vonatpótló-autóbuszon.) Nagykorú lenne végre, emberszámba vennék, egész estét betöltő – bocsánat, egész testét betöltő – fejlett ér(v) rendszere lenne, nem lenne anyagias, inkább szellemes, egyszóval: (sz)ivarérett. Milyen lenne még ez az ember? Amilyen volt. Már. Amundsen idejében. És előtte és azóta is. (Csak az Amundsenek csillogása miatt mindig feledésbe mennek, háttérbe szorulnak.) Dsida így ír róla:

Felesége kéri: – Beteg vagy, fiam, ne menj ma hivatalba! – Két fia kéri: – Láza van, apám, ne menjen ma hivatalba! – (…) Ő pedig felel (…) – Nem lehet, (…) be kell fejeznem a zárszámadást. –

És fölkel az ágyból, Míg dideregve mosdik régi latin szavak jutnak eszébe: Officium, officii = munka, tisztség,

hivatal. Debitum, debiti = adósság, kötelesség. (…) Nem lelkesedik, nem rajong, nem hajtja feszülő féktelenség, nem fűti forró fanatizmus.

Hírnév, dicsőség, győzelem (…) Egyszerű, józan és kérlelhetetlen, mint a kenyér, (…) mint a kötelesség. (…) Kishivatalnok. (…) Amundsen kortársa. (…)

KÖNNYŰ, SZÍNES NYÁRI ELŐZETES 1990. V. 21.

– útikalauz aggódó új újgazdag anyukáknak és iskolai-táborba induló kis kisdedeiknek –

Jaj mi lesz ott a táborban?! Most már húzd fel a vonatablakot, másfélóra múlva indultok. Vigyázz, hogy a tízórais csomag elég legyen a táborban arra az egy hétre. Ne adjál senkinek az ennivalódból, tedd a vonatülésen magad alá, nem baj, ha alultáplált leszel. Amint a Déli pályaudvarról a Kelenföldi pályaudvarra értek azonnal írjál, hogy szerencsésen megérkeztetek. Vigyázz, hogy hirtelen fékezésnél ne essen ki az orrodból a vattacsomag. Az orvosi mentőláda a kucsmádba van bevarrva, a varrókészletet hozzávarrtam a varrótűhöz. Németből ismételd át az úton a der, die, ADIDAS-t. Egy ágyas szobát követelj, ne közösködj senkivel. Érdek nélkül. Az első dolgod, hogy bejárónőt keresel magad mellé a környéken. Vigyázz, mert mindegyik lop, ne fizess nekik semmit előre. És utólag se. Adjál számlát. A vámosnak Gárdonynál, add át a rosszabbik három skót whiskit. Vigyázz, nehogy megemeld magad, a kőzetmintákat cipeltesd a lepkegyűjteményeddel.

Az aklimatizálódás miatt, minden lépcsőfok után vonulj karanténba. Videót nem adtam, mert előre felvettük, terepasztalon, Legó-makettel, az egész táborozást. Mi már láttuk, ha úgy döntesz, hogy mégis hazajössz, és továbbra is, mint kiskorú, nálunk telepedel le, majd levetítjük neked is, meg fogsz döbbenni utólag, hogy mi minden történik majd veled. Amint megérkezel a táborba a biztonsági zárat vidd el a kulcsmásolóhoz, a kulcsmásolót meg a rendőrségre. A „Munkácsi-riasztót” cseréld el egy riasztó Munkácsira. A fogmosópoharadat hozzáláncoltam a hordozható, színes tévémacihoz; a színtelen fogkefédet ne keresd, mert terepszínű. Vietnámi kenőccsel többször kend be Kambodzsát. Ha forszírozzák, mindent kenjél rá. A táborban azonnal tisztázd a telekviszonyokat, csak ingatlanba fektess be. A hitelkártyádat bármikor lehívhatod. Játszani. A homokozó rugdalózód és a Balaton Intéző Bizottság mellé csomagoltam az építési engedélyeket. Ne tőzsdézz állandóan a csendes-pihenőben. A rulettben ne te akarjál lenni mindig a krupié. Ne szórd magad körül szét a minigolfpályádat. Takarodó után engedd a tanárokat is nézni, amikor a kis Hondáddal száguldozol. Ha tócsába hajtasz vele, legyen nálad a vízijártassági. Az egy hét alatt, kedd, csütörtök, szombat, hétfő és vasárnap délelőtt apáddal leutazunk hozzád, én délutánonként kétszer is, a Kaucsug Ottó bácsival, akit majd megismersz,

annyi év után, személyesen. Lehet, hogy édesapád is lemegy Hermann Jutka nénivel. És Hermann bácsi is a papával. Mi, Jutka nénivel, szakítottunk. Amikor Ottó bácsit, Hermann bácsit és a papát hármasban rajtakaptuk. A Jutkanénin. Helikopteren vagyunk kénytelenek lemenni, csak nehogy összeütközzünk egymással. Az anyagiak miatt. Mert apád a Mercedes ékszíját rátette a hátizsákodra már 989-ben, Vörös vállpántnak, hogy ne nyomjon annyira, az adó. E miatt már eleve falból házasodtunk össze, falból is váltunk el, te is csak falból vagy. És ha majd önálló üzletet élsz, neked is falazunk.

SZÓ-ZAT? 1990. VI. 18.

A Mozgó Világ ez évi májusi számában tanulmány jelent meg, melyben az utolsó két és az első két HÉT című televízióműsor összehasonlítását végezték el, kilenc és fél oldalon keresztül, a legkülönbözőbb szempontokból, a mennyiségi elemzéstől a minőségi elemzés felé haladva. Fantáziámat a tanulmány legelején lévő Szó, szó, szó… fejezetcím – valamint a fejezet – már tökéletesen kielégítette, melyben megszámolják és közlik, hányszor fordultak elő a régi illetve az új szerkesztőség műsoraiban az alábbi széles jelentéstartományú kulcsszavak: állam, béke, biztonság, család, demokrácia, Európa, falu, haza, Isten, lakosság, magyar, Magyarország, nemzet, nép, ország, társadalom, törvény, város, vidék. Mivel nem hasonló tanulmányt készültem írni, még csak stílusparódiáját sem nevezett írásnak, ezért a tanulmány egészét nagyjából átfutva, legvégén, az előfordulás számbavételénél, a „magyar”, „nemzet”, „Erdély” hívószavak elolvasása után, azonnal tollat ragadtam. Megkaptam a végső formai és indulati lökést, hogy a tanulmány szellemében én is leleplezően elemezzek, főleg „nemzet–haza–Isten–magyar–Erdély–falu” túlsúlykifogás viszonylatban, – mármint az „új” HÉT-ben, és így elemzésem tárgyainál a kicsit régebbi TALPRA MAGYAR vers szerzőjére, rímére és első sorára esett választásom. (Nem a „talpra” miatt.) Kis dolgozatomban, egyéb szempontok mellőzésével, mindössze az előforduló szavak számszerűségét veszem figyelembe, függetlenül az olvasóra gyakorolt összhatásától, mintha egy katartikus Chagall-i háztetőn, a hegedűst, játéka alatt, lentről, egyfolytában csak a gravitációra figyelmeztetném. Ha elemzésünkben, az elején, még nemcsak áltudományosságunkba rejtjük fanyalgásunkat, hanem látszólag tárgyilagosak is vagyunk, szemünkbe ötlik, hogy a Nemzeti dal cím fölött mindjárt a Petőfi Sándor – és ezt el kell ismerni –, arányosan, egyszer-egyszer fordul elő. Egyszer a Petőfi, egyszer a Sándor. (Míg a régebbi „Befordultam a konyhába”.ban: is.)

Es a sorrendben sincs még érzelmi elfogultság, először: Petőfi, másodszor: Sándor. (Ez idegen nyelven természetesen fordítva.) De ha a sorrendiségtől eltekintünk és a szavakban előforduló betűket vizsgáljuk – felolvasásuk esetén hangzókat –, egészen más sorrendet kaphatunk. Mert míg a Petőfi szóban a Petőfi – egyelőre talán szándékától függetlenül –, de azért önleleplezően, csak egyszer szerepel, úgy a Sándorban – nagyon is jellemzően –, már egyszer sem. (Igaz, a Petőfiben viszont a Sándor nem szerepel, annak ellenére, hogy mindkettő égbekiáltóan 6 betűs.) Megint más lenne viszont a sorrend, ha a mássalhangzók és magánhangzók viszonyát vizsgáljuk, valamint Petőfi egészségi állapotát. Mert amíg az egyikben is félreinformáltan, döntő befolyásolással szerepelnek mássalhangzók, és a másikban is – a magánhangzók mellett –, addig Petőfi halálának körülménye mindmáig kérdéses. Ha mármost külön vesszük a Petőfit és külön a Sándort – holott bizonyíthatóan összetartoztak az exhumanizálódás előtt –, illetve Petőfi még önmagában elment – eltűnt? –, szemben a Sándorral, aki több helyen is tolakodóan jelen van – és azt vizsgáljuk meg – amit nem teszek –, hogy melyik betű, hányadik az ábécében, külön a Petőfi és külön a Sándor szóban – forgó egyéneknél –, akkor megint más sorrend alakulhat ki egyre ádázabbul. (Még az is elképzelhető, hogy maga az eleve manipulatív címadó és a kollaboráns névadó, mint sereghajtó, a dolgok mái állása s éppen a sikerlista szerint, értékorientálatlanul a vers végére kerül. (Ahogy a „Szeptember végén”-ben az elejére.) Vizsgálatom további tárgyában, a címben, a Nemzeti dalban – mindenfajta minősítést mellőzve –, félnél többször, 1, azaz nem kisebb, mint egy teljes egészszer szerepel a „Nemzeti”, és egy egészszer a „dal”, míg a korábbi Hetekben az információgazdagabb „ Fel vörösök proletárok”-ban: egyszer sem. Az „Édes Erdély”-ben is egy teljes, de teljes egészszer ott szerencsétlenkedik az „édes”, és még ráadásul egy egészszer az „Erdély”. Az „Ott lakom a

Szamosnál”-ban viszont se a „vörös”, se az „Erdély”, se a „Nemzeti” nem szerepel egyszer sem, holott „Szép város Kolozsvár.” (Ami megint a falu javára van cukkolásul, direkt zrikálóan megemlítve.) Az „Isten áldd meg a magyart”-ban indokolatlanul túlságosan is túlteng az „Isten” és a „magyar”, szemben a „Gyere te nimand”-dal. És végül a „Talpra magyar, hí a haza!”-ban – miközben tudatos szerkesztéssel, agymosásszerűen agyonhangsúlyozva –, egyszer-egyszer szerepel a „talpra”, a „magyar”, a „hí”, és „a haza”, egyszer sem szerepel, hogy „Rabok voltunk mostanáig”. (Pedig azok voltunk.)

Az ÖRKÉNY-FRAKCIÓHOZ csatlakozva emlékeztetnék: a Közhelyszótár megjelenése után jelentette meg Örkény CSUPA KÖZHELY c. versét

TISZTELT ORSZÁGGYŰLÉS! 1990. VII. 2.

Ígérem, még a két percet sem veszem igénybe. Kedves Független képviselők, Kereszténydemokrata–FIDESZ–MSZP–Kisgazda frakciók, rajongva becsült MDF, becsülve rajongott SZDSZ! Csak ennyit szerettem volna mondani. Tisztelt – engem is – képviselő társak! Elnézést, mindössze egy szigorúan jogi jellegű félmondatos bejelentés: BOLDOG VAGYOK, HOGY EZT MEGÉRHETTEM! Ha kedves képviselőtársak egy pillanatra még fellapozzák a kicsit megkésve kiosztott tervezet negyedik oldalának Bé paragrafusát, akkor módosító javaslatomban két szót még odabiggyesztenék: NAGYON vessző NAGYON. Kérném ezt a Tisztelt Háznak szavazáskor egy-egy elkülöníthető gombnyomásra, lekonyuló ajakcsücsörítés nélkül elfogadni. Továbbá felhívom kedves – engem is – képviselőtársaim becses figyelmét, hogy MÁR RÉGÓTA VÁRTUNK ERRE. Szabad legyen figyelmeztetni, mely szerint – az azt mondja, igen – cirkapontosan NEGYVENEGYNEHÁNY ÉVE. És ha az igen tisztelt képviselőtársak figyelmét esetleg elkerülte volna a tény: MOST MÉGIS SZÉTHÚZÁS VAN. Az általános vita előtt mellékesen jegyezném meg HA EZ ÍGY MEGY TOVÁBB: BELEPUSZTULUNK. – Képviselőtársak, ha tudnak egy még szerencsétlenebb szót a belepusztulásnál, higgyék el, én lennék a legboldogtalanabb –. Az okot is meg tudom mondani, hogy KI A HIBÁS EBBEN?

ÉN. ÉN. ÉN. ÉN! S HA TE IS, már nem vagyunk magunk a Föld-kerekén.

Tisztelt Ház! Úgy a magam, mint a magam nevében tehát alkotmánymódosítással állnék elő, melyben számítok a nüansznyi differenciák mellett, az egész parlament minden egyes képviselőjének egyéniségvállaló, pártfegyelemtől független, abszolúttöbbséges, nemcsak kétharmatos megtérésére: ELVTELEN SZERETETET SZERETNÉK ELFOGADTATNI EGYMÁS IRÁNT A TISZTELT PARLAMENTTEL. Ugyanis „elves” szeretettel – mint láttuk, látjuk – eddig még egyetlen rendszer sem ment semmire. (Mert könnyű valakit-valamit szeretni bizonyos feltételekkel, nehezebb – akár ellenére –, feltétlenül.)

Tisztelt Képviselőház! Áttérnék napirendi pontom ugyanazon pontjára: NEM A NÉZETKÜLÖNBSÉGEKBŐL ADÓDÓ VITÁK FELFÜGGESZTÉSÉT JAVASLOM, sőt! szeretném, ha még markánsabb-karakteresebb viták is kerekednének, de mindig A KÖZÖS SORSUNKÉRT, NEMZETÜNKÉRT VALÓ EGYÜTTREMEGÉSSEL.

Köszönöm.

(Egyébként pedig Múlik az idő Rövid az élet

Minden perc drága Az ember melegségre vágyik Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné. Vagyis: SOKSZOR A LEGBONYOLULTABB DOLGOKBAN IS JÓL MEGÉRTJÜK EGYMÁST DE ELŐFORDUL, HOGY EGÉSZEN EGYSZERŰ KÉRDÉSEKBEN NEM.)

LENNI NYÁR, LENNI MELEG, DE LENNI ÚJSÁG MÉGIS EGYRE TÖBB (HOGY NYÁR VAN ÉS MELEG) AVAGY KÖZÖMBÖSÍTÉS VAGY JÁTÉK ÉS VALÓSÁG 1990. VII. 16.

Eszembe jut szegény gólgazdag majd gólszegény Szepesi, aki ugyanúgy közvetítette a 60-as években is az egyre apadóbb focit, mint amilyen lelkesen a jóval eredményesebbet az 50-es években. Valamiből meg kell élni a naponta megjelenő újabb és újabb lapoknak is és csak versenyt-lihegéssel, valódi ál-rémhírek terjesztésével, a semmi ragozásával lehet életben maradni, hiszik, és azzal is bombázzák csömörrel torkig telített érzéketlenségünket, mellyé ippeg az átkos örökségként mai napig ránk maradt hír-közlő-szervek tettek minket, tisztelet persze a kivételnek. És ennek tetőzése éppen most? Amikor sorsunk valóban jobbra fordult. Most állt be klinikai halálunk. Illetve maradék önkizsákmányolt energiánkkal még egymás elmarásában önkielégülünk. Emlékszem kamaszidőmre esett az aranycsapat fénykora s egy-egy Kocsisgólokkal terhes meccs után – pedig nem voltak különösebb képességeim a focihoz –, a Népstadiontól a Thököly útig dekázni tudtam. Vasárnap. Aztán kedden már pont olyan tehetségtelen voltam, mint az előző hét bármelyik napján, amikor vártam a vasárnapi csodát, és meg is kaptam, elsősorban példaképemtől Kocsis Sándortól. Ilyen példaadóan játékintelligens, kecses, elegáns, minden porcikájukban gólérzékeny Kocsisok kellenének most ebben az erőfutballos, maradék erőnket is felőrölő nemcsak-futballvilágban. Kíváncsi vagyok, már előre mivel tudják megtölteni a Sportújság hasábjait az ezredfordulón? Mert jók, jók ezek a nagy összegek egy-egy futballistáért. Ez is hír-értékű ebben az adok-veszek, értéktelent értékesítő, még mindig a korábbi beidegződések kényszer-reflexeiben élő, meghatódni csak a rendszerváltozásig tudó, életünkben, ábrázolásunkban. Nosztalgiából elővettem a mostani vébé után a Kocsisról, Cziborról írt könyvet. Hol kezdődött az aranycsapat felbomlása? A könyv egyes szereplői szerint, amikor az 1954-es világbajnokság előtt, jóval! megalapozták a válogatott csapat tagjainak jövőjét. Már akkor is azt hitték, hogy alapozni alapozás és hitoktatás nélkül, csak materialista alapon, pénzzel is lehet. Mindenesetre a rossznyelvek és Puskás szerint, Ő és Bozsik 125 és 200 ezer közötti összeget kaptak, Kocsis,

Czibor pedig 10-10 ezret. (Ezt emelték később, tiltakozásra, 50-50 ezerre.) A tragédia az – és talán nem vagyok elfogult –, hogy hiába volt itthon is nagyobb alapképességű focista Kocsis, mégis, Spanyolországban is Puskás vitte többre. Pedig ott másként kellett – a pályán kívül – isztrálni. De ugyanúgy kellett. Mert nem elég a JÁTÉK. Na, hát ezért nincs azóta se. Illetve, aki – mint Kocsis –, csak arra figyel, az még Spanyolországban a válogatottságig sem vitte, hát még a világválogatottságig, mint Puskás. Pedig évekig a világ leg jobbösszekötője volt. Ez persze nem von le semmit Öcsi értékéből. Inkább hozzáad. Hozzáadja a pályán kívülieket. Így már a kettő együtt tetemes összeg. Most már a játék a főszereplő – írja a Nemzeti(nép)Sport 1990. július 13-án. Igaz, az ifjúsági és serdülő asztaliteniszezéssel kapcsolatban. De ugyanez a lap a Szeged edzőjétől is idéz, akire „a footballvilágbajnokságon az NSZK és Argentína tette a legmélyebb benyomást. Maradonáék a Kameruntól elszenvedett vereség után lemondtak a csillogásról és az igazi célfutball ezüstöt ért.” A nyomorgó Kamerun nem mondott le a csillogásról és… Annak ellenére egyedül ők szereztek, igen, örömet. Vagy talán a kettő között van némi összefüggés? Nem tudom. Csak azt, hogy Kocsis se mondott le, nem húzta vissza a lábát és fejét, pedig egyre kiválóbban KÖZÖMBÖSÍTETTÉK a remek spanyol, angol és egyéb védők. Angliában, az egykori 6:3 színhelyén. Barcelona-játékosként, az ínszakadás utáni kényszer-négyhónap után, bicegve egy Európa Kupa meccsen, az alatta szerzett friss válltörés ellenére, a közömbösítés még egy mesternégyest eredményezett az üzletszegény JÁTÉKOT erőltető Kocsisnak. Illetve válltöréssel már csak egy remekbeszabott gólt fejelt a félidő után, egyet meg úgy lőtt, hogy előtte három védőt háromfelé fektetett. Mert az ájulásból Őt visszahozó injekciók után is visszament a pályára, játszani (?), mert félt, ha nem megy, esetleg már soha nem mehet vissza, a piac törvényei szerint, a KÖZÖMBÖSÍTŐK közé. Fiát már csírájában sikerült közömbösíteni a szép játéktól, mindnyájunk haszonra törő örömére. Elég volt apja jó híre, megtalálták már a meccsek elején. „Lenni többször agyrázkódás” – nyilatkozta Kocsis nagyon tehetségesnek induló fia, „lenni alacsonyabb osztályban focizni, de ott is egyre több pénz lenni fociban. „És díjazni nem játék és művészet, honorálni durvaság, rámenés, középszer.”

Igen, játszani pénzért, sokért, egyre többet, hétközben is, és a sok játék közben veszíteni el játék és kedv, és venni igénybe sok-sok ember kis szabaidő, egyre kevesebb, mert lenni naponta 10-12 óra munka megélhetésért, rogyni le holtfáradtan egész ország szórakozásért már csak tévé, közvetíteni ott első szabad kormányalakítás helyett is futball, s nézni multimilliomos szupervilágsztárok elemi hiba, győzni 11-es csak, leginkább hosszabbítás után, belelőni jugoszláv kapusba még azt is, írni utána vastag betűvel újság legelejére, mint fő szenzáció: Maradona Budapesten! venni ezért újság meg, olvasni benne még, hogy több milliót Döméért, de nem ám forintban, lenni ördögi kör ez megint elölről, nem írom A 22-ES CSAPDÁJA, mert nem biztos értik mire utaltam átutalás nélkül, lenni ez nagy tragédia és nem a futball. Illetve ez is, az is.

(Lapzárta előtt érkezett a hír, az MDF parlamenti frakciója kihívta barátságos futballmeccsre a FIDESZ-frakciót és a mérkőzés eldöntetlenre végződött. Egyelőre. Mégsem érvényes tehát az a feltevés, hogy a parlamenti többség centralista tendenciákkal törekedne befolyásolni a végső győzelmet. Arról nem beszélt a KFT-be átmentett sajtókommentár, függetlenségét csúsztatással összetévesztve, hogy volt-e az MDF és a FIDESZ-frakció között a meccs végén mezcsere. Miért ne? Mért kell annyira komolyan venni magukat, magunkat?! Itt is Kocsis lehet a példa. Igaz, csak a játékhoz értett, az élethez nem. Neki még a játék volt az élete. Alighanem Ő lehetett az egyik utolsó homo ludens Isten, Vele!)

CSALÓKA REMÉNY 1990. VIII. 1.

Mottó: Újsághír: Az amerikai Martech cég megindítja a munkát Magyarországon is a kiürített szovjet támaszpontok megtisztítására.

Olvasom, hogy a Kiskunsági Nemzeti Parkban a hátrahagyott orosz lövedékek pusztítják a viperákat. Őszintén, most kire haragudjak jobban? Ugye azért az itt hagyott viperákra. Mert ők még ennyire sem mennének ki innen, tárgyalások útján, szakaszosan. Igaz, ha az oroszok nem jöttek volna be, most nekik sem kellene… Egy-egy jól időzített bombát távoztukban még elejteni. De akkor megmaradnak itthon a viperák fajzatjai, a farizeusok. Bár, azért, mert farizeusok, már időben, a felismerhetőségig átvedlettek. Még szerencse, hogy amint kimegy egy pár szemetelő orosz, bejön egy pár amerikai, körlettisztítani. Hogy ne boruljon fel az ökológiai…? És bár a kimúlt rendszer talán egyetlen pozitív érdeme rendkívüli humorérzéke volt, önmagával szemben, a Szovjet Hadseregben mégsem viccelnek azokkal, akik engedély nélkül tettek valamit a környezetvédelem ellen, és az emberek félnek. Hát még azok, akik engedéllyel tették mindezt. A lényeg a fortélyos félelem, ami még mindig igazgat minket. Ezért félő, a szovjetek félelmét is a mi félelmünk bérével fizettetik majd meg. Pedig, ha kell végül az oroszoknak, ha nem, higgyék el, mi fizetni szeretnénk. Mindenért. Mégis mi most inkább csatlakozzunk, ha nem is a szovjet katonákhoz, a helyettes magyar államtitkárhoz, aki, az újságok szerint, több nyíltságot vár a kivonulóktól. Én nem várnám meg ezt, belemennék, hogy bár zárkózottan, de minél előbb kivonuljanak. Mindenesetre az amerikaiak ezzel a kisegítő akciójukkal, 56 helyett, így utólag, most védenek meg minket. Persze nem árt, ha ezek az amerikai hatástalanító hatáselemzők harc nélkül ismerkednek meg a jelenleg is tiltott, általuk még ismeretlen vegyi és egyéb szovjet fegyverekkel, még a harmadik világháború előtt. Mindenesetre nagy

kísérlet, hogyan lehet megtisztítani egy szovjet támaszpontot harc és szovjetek nélkül, még a helyhatósági választások előtt. Kérdés, ezek a nagyhatalmak nemcsak annakidején osztottak fel minket, most is összedolgoznak-e? Úgy, hogy az egyik kiürít, a másik meg megtisztít. Tisztítani csak ürítés után lehet? Hát akkor ürítem poharamat! Hogy kimennek az oroszok. És bejönnek az amerikaiak. Persze jobb lett volna, ha az előbbi soha, az utóbbi meg előbb. Mint az oroszok, 45-ben. De ne feledjük, jelenleg még az oroszokon kívül hazánkban honos a keresztes és a parlagi vipera. Vajon mennyi lehet a keresztes vipera napi árfolyama? 3000 forint. A parlagié meg 30.000. Nem sok, amikor vannak 50.000 forintos madarak is. Hozzájuk még nem gyűrűzött be ezek szerint az infláció. Mostantól mindent át kellene számítani viperára és azzal fizetni, gyűrűzni. Marják ők egymást. Köztudott, hogy a viperák, de főleg fajzatjaik, a farizeusok, védett állatok. Ha kimennek, hogy védik meg őket az oroszok?! Persze végeredményben nincs eldöntve, kik veszélyesebbek? És ha nincs, felmerülhet orosz részről, hogy a szovjet bombákat ki védi meg a viperák ellen? De ugyanúgy az is, hogy az amerikai viperát az orosz vipera ellen. És közben velünk mi lesz? Akiknek mégis a NEMZETI PARK a leglényegesebb!

EGY ŐSZINTE VALLOMÁSSAL TARTOZOM: 1990. VIII. 13.

belelátok a vesémbe. A nárcizmus üldözöttje vagyok. Egészen idáig üldöztek. Most ők is, én is – talán ez újságcikk erejéig –, megpihenhetünk. Aztán majd visszaüldözöm őket. Míg mindannyiunkat, valamint az összes partizánt és fasisztát nem üldözi ki az erdőből a csősz. Mert utólag kiderült: mindkét fél rossz lóra tett. Illetve még mindig nem derült ki – az egyenlők között –, melyik a még rosszabbra. De még nem mondtam el mit láttam a vesémben. Nem vese ez gyermek. (Amíg le nem lesz verve.) Illyés Gyula írt ugye egy mondatot a zsarnokságról. Mindig másként olvastuk. Ettől lettünk másként-gondolkodók. Mert a zsarnokság is, ahogy „finomult a kín”, más és más jelentőségeket nyert. A hatalom, mint fogalom. Most „szerény” lett. Úgy védekezik a sajtó, hogy a sajtó már nem hatalom. És közben még mindig hatalmat gyakorol. Erről beszéltek a Parlamentben.

Hogy adva van egy Parlament, és adva van a tudósítása. Helyett. A kommentálása. De ez a délelőtti Parlament – Beke Katával –, már nem ugyanaz a Parlament este. És az igazit 2-300-an tudják csak, a képviselők, plusz a közvetítést nézők. A másikat meg, az elferdítettet-agyonhallgatottat, a napi munka után, este, a többmilliók. De nem általánosítok. (Mert azért még van ezen kívül az írott-sajtó.) A Magyar Nemzetben például 1-2 mondat is megjelent a katartikus Beke Kata beszédből. Aztán egy kéthasábos mamut-cikk a hozzáfűzött észrevételekből. A baj csak az, hogy nehéz kibogozni belőle így utólag, mi is hangzott el az eredetiben?! Lehet, hogy a cikkíró kommentálta eredetibben, de hadd döntsem el én az olvasó – meglepő ötlettel – úgy, hogy a kettőt egymás mellé teszem. Annak az egy mondatnak elhallgatásából, a sajtó részéről is – a zsarnokságról – mérhetetlen kára lett. Talán forradalmunk győzelme is ezért örömtelen. Illetve a sajtóvisszhangja. Most mikor már lehetne, több mondatot is, esetleg – uram bocsá –, mint Konrád remek bábszínházi beszédét a Magyar Nemzetben, Bekéét, Csengeyét is a Parlamentből, egészen, egy az egyben. Gondolatom bezárva maradok tisztelettel

– aláírás: –

a nárcizmus üldözöttje.

Mert magamat üldözöm ha kell De mástól ezt nem tűröm el. Most még a lehetetlent megpróbálom. Önmagamat üldözöm ki egy önmagamban önmagámmá formált világból. (Mert a nárcista azt szeretné, minden olyan legyen a világban is, mint amilyen az ő benső világa. És ez szörnyű volna. Már-már a nácizmushoz vezetne.) De azért VILÁG EGYÉNISÉGEI EGYESÜLJETEK! De csak egy egységetek legyen: különbözőségetek. Illetve annak tisztelete.

ITT VALAHOL, OTT VALAHOL – NÉGY-ÖT MAGYAR ÖSSZEHAJOL? – 1990. VIII. 30.

Egy rabbinak volt egy félénk kisfia. Egy napon odahívta az apa fiát a lépcsőkhöz, felállította az első lépcsőfokra, és így biztatta: „Hunyd be a szemed, fiam, és ugorjál, apád biztos karja megfog majd.” A kicsi remegve ugyan, de behunyta szemét, ugrott és apja erős karjai elkapták. Aztán a második lépcsőre állította és biztatta: „Hunyd be szemed és ugorjál, apád biztos keze megfog.” Apja biztos karja megfogta. Aztán felállította a harmadik, majd negyedik lépcsőfokra. A kicsi ugrott, és a biztos apai kezek elkapták. „Állj fel az ötödik lépcsőre” – biztatta apja. A kicsi félt, behunyta szemét és ugrott… de a biztos apai karok nem várták: arccal a földre zuhant. Mikor véresen, könnyes szemmel feltápászkodott, így szólt hozzá a rabbi: „Csak arra akartalak megtanítani fiam, hogy ne bízzál senkiben, még saját apádban sem.” Hát igen… A beidegződések… A több ezer éves reflexek… gyanúk, vádak, ellentétek. Előítéletek, áldozatok, szenvedések. (Pro és kontra.) Öntsünk tiszta vizet a Talmudba! Ha már pohár van a légyben. – Szólalt fel Giczy György szívem szerint a Parlamentben. A Talmudból idézett, a sajtó jelenlegi tisztaságát illetően. De több minden más mai fonákság megoldására is talán rímel, hogy MI LEGYEN A LÉGGYEL A VÍZBEN? Dobjuk el vele a poharat is? Csak a vizet öntsük ki?

Igyuk meg így, ahogy van? Töltsünk rá még vizet? Egyszerűbb, ha kihalásszuk a legyet. Úgyis csordultig vagyunk már anélkül is vele! Ki-ki helyettesítse be azért vélt igazságérzetét, de lelkiismeretét is a pohárba, a Talmudba, az Ó és Újszövetségbe. Zsidó-Keresztény párbeszédről egy ideje már nálunk is beszélnek. A lényeg természetesen a párbeszéden. A zsidó-keresztény párbeszéd esetemben sem lehet az, hogy az utcán, magamban beszélek. De esetedben sem. Tehát hittanra fel! Az ateisták pedig ezalatt gyülekezzenek az alagsor négy per cében, légótanfolyamra!

Zsebesek és betörők lelkiismeretére apellált a Híradóban egy református lelkész, adják össze céhük becsülete érdekében, az erdélyi szegények számára gyűjtött, de társaik által ellopott összeget. Ha a betyárokról is feltételezik, hogy van bennük becsület, talán mibennünk is még lehet. Mielőtt kimondjuk bárki felett a csalhatatlan halálos erkölcsi ítéletet: AZ VESSE RÁ AZ ELSŐ KÖVET, AKI KÖZÜLÜNK BŰNTELEN!

HOZZÁ-SZÓLÁS 1990. X. 10.

Közmegbecsülésnek örvendett, íróból lett köztársasági elnökünk kívánalma, vitapartnerek érvet érvvel helyeznének szembe egymással, s ne szubjektív töltésű indulataik határozzák meg mondanivalójukat. Egyetértve mégis az utóbbit választom: szeretem Csoóri Sándort. Úgy érzem, ő is szeret engem. 30-35 éve ismerem, 4-5 évenként találkozunk 510 percre utcán-vonaton, kivéve, ha eljutok 10 évenként egyszer-egyszer valamilyen író-olvasó találkozószerűségre, vagy Ő látogatja valamelyik önálló estemet, lassan a találkozás már megint esedékes lenne. Szeretem Csoóri Sándort, tisztelem eddigi munkásságának szellemét, igazságait, és mivel nem tudom, mikor akadunk megint össze, meg kell írnom ezt a szeretetet, mert úgy érzem, szüksége van rá. Az én szeretetemre is most szüksége van. Egyszer már melléfogtam ez ügyben, amikor lebecsültem magam, és ezt a kinyilvánítható gesztus-lehetőséget. Akkor miattam is halt meg Latinovits. Még rám is szüksége volt, és itt nem rólam van szó, hanem róla. De másfél héttel halála előtt, panaszait, mint a nagy ember egy újabb megnyilatkozását, meghatódva, hogy éppen velem közli, „kívülről”, produkcióként hallgattam, eszembe se jutott érdemben válaszolni, gesztusként tenni valamit véges lehetőségemben. Aztán már hiába vezekeltünk Huszárikkal, és jaj, megszámolni is nehéz, azóta hány halottunk van. Szeretem Csoóri Sándort, neki köszönhetem Örkényt, Eörsit. Ő hívta fel rájuk a figyelmemet, hozott össze velük. Csurka meg Réz Palival, vagy fordítva? Később Esterházy Mészöllyel, Balassával, Czakóval. Esterházyt én Nádassal, Kondor Kovács Péter engem Pilinszkyvel, Mándyval, s ha már záporoznak a legkülönbözőbb „hovatartozású” nevek – csak hogy okot adjak az újabb klikkek szerinti megosztásra –, Radnóti Sándornak köszönhetem Kornist, Kőszeg Ferit, Kerényi Gráciának Ungváry Rudolfot, Bojtárnak Hankisst, Jelenitsnek Lukácsot, Vasadit, Szalay Karcsit Schrammelnek-Feketének Makoveczet, JeneynekSárynak Nádlert, s a többit.

De még korábban Konrád, Csoóri és még sokan mások, egy társaság voltak, voltunk. Mi, az ifjabb süvölvények és ők a „mégfeljebb”-rajongók. Lelkesen beszéltek, Konrád például Déry Tiborral való friss ismeretségéről, akihez tőlünk már csak kevesen jutottak el. Remélem elhihető, hogy nem „rongyrázásból” írom ezeket, „önjelölően” elhelyezve magam visszamenőleg így a magyar irodalmi életben. Csupán azért említettem, mert még összejártak, jártunk, s ha valaki kattintott volna, anélkül, hogy magamat is hozzájuk helyezzem, mint Babitsék, Móriczék, Karinthyék, mi is rajta lehettünk volna egy nagy irodalmiművészi csoportképen. De mostanra úgy tűnik föl, inkább választjuk a Zeneakadémia helyett a nyílt terepet, a Vérmezőt. Nem a találkozási pontokat keresve, ami összeköt bennünket, hanem a különbözőségeket. Lassan már egymás vércsoportjára figyelünk inkább, összetételére, eredetére, a Csoóri által is hőn áhított vérszerződés helyett már-már egymás vérét követelve. Szeretem Csoóri Sándort, és szeretem magamban a zsidót. És nem érzem, hogy miatta most félnem kellene. Nem miatta kell félnem. Sőt, ő is fél mindazoktól akiktől – amiktől – én. Főleg most, hogy látja, szavai – szándéka ellenére –, pont az ellenkezőjét érték el, mint amit akart tehát a probléma továbbra is, mint már tovább mérgesedve, megoldatlan marad. A hozzászólóknak szinte egytől-egyig, számos feltevésben persze részigazsága van, és Csoóri írása sem hibátlan. Árnyaltabban szerencsésebb lett volna, mint általánosítva. Még szerencsésebb, személyekre lebontva. De a Hitel-cikkből mintha mindenki egy kicsit önmagát olvasná ki, s arra reagálna, nem pedig Csoórira. Épp, mert nem „személyeskedett”, a legtöbben saját személyükre veszik, származásukra. Másoknak ürügy végre ez az „inkriminált” cikk, lehetőség, exponált múltjuk eltakarására. Egyéni vétkeikkel szívesen olvadnának be, a felismerhetetlenségig, áldozatként a „faji bűnbakképzésbe”, illetve előszeretettel ezt olvassák ki a Hitelből és a Kertész Ákosnak írt válaszlevélből, ahelyett, hogy az írások megszívlelendőin gondolkodnának el. Aztán van a „másik oldal” egy-egy reprezentáns képviselője, aki állandóan őszintén együtt érez és kinyilvánítja szolidaritását a zsidósággal – mintha ilyen volna, de nincs, mert, mint minden más, ez is sokféle. Kiáll és megvéd „sajátjaival” szemben. A gesztus, az igazságérzet felemelő, bajban ismerni meg a barátot, de a baj, szerintem, nem itt van ezúttal, és tovább oszt bennünket barátra és ellenségre, s ezzel az „osztódással” tovább atomizálódunk, sehogyan sem

szaporodunk, csak tovább fogyunk. Aztán vannak, akiknek ez a fenekedés – különböző szempontokból –, nagyon is jókor és jól jött, röhögnek a markukba, legjobb esetben, de inkább a háttérből még tovább szítanak. És van az ország többsége, akik – mint a politikát –, úri huncutságnak tartják ezt az egész sehová sem vezető vitát. Lila, értelmiségi, belterjes pótcselekvésnek titulálják, ha egyáltalán ilyen „választékosan” megfogalmazzák, mert örülnek, hogy még élnek, már tévét sincs idejük-erejük nézni egy-egy „nap hordaléka” után. Ha kérdezel efelől az országban, a legtöbb helyen nem is tudnak róla, nem is érdekli őket, és különben is náluk a faluban, kisvárosban ez az egész nem téma, a múltban sem és most se lehet probléma. Nagyon zárójelben, járom egyszemélyes színházammal 25 éve az országot, s mivel a második világháborúban a vidéki zsidóság szinte 100 %-át kiirtották, a legtöbbször a színházteremben én vagyok egyedül az. Ha a 25 év alatt egyetlenegyszer is elkaptam volna a hátam mögött egy sunyi, gyűlölködő vagy akár megmosolygó-összenéző tekintetet is származásommal kapcsolatban, már régen abbahagytam volna a pályát. De már a jövő hónapra is van több vidéki fellépésem. Egyelőre. De ez az aggályom inkább a gazdasági helyzet miatt van. Soha nem tapasztaltam hát a bőrömön az antiszemitizmust, sőt, pedig már majdnem „okot adtam” legalább a „szemtelen pesti” kifejezésre, utcai tévéjátékaimmal, éppen az ellenkező történik. A legkülönfélébb ember szorongatja kezem, idős emberek ülnek mellém, szólítanak meg, mondják el életüket, problémáikat. Tehát az antiszemitizmusról gerjesztett hisztéria erősen felnagyított, eltúlzott és többet árt minduntalan kihangsúlyozása – véleményem szerint –, mint korábbi eltussolása. Én is, mint Csoóri, a kibeszélés híve vagyok, a megbeszélésé, de most ehhez túl hisztérikusan felingerelt a hangulat, ezt bizonyítja ez a vehemens reagálás-sorozat, ami Csoóri cikke kapcsán kirobbant. Félő – elcsitulása után is – már letudva kinek-kinek a megtett lépését ez ügyben, nem marad energiánk, higgadtságunk, méltóságunk – Zala Tamással –, határozottnak lenni a viharos változások közepett, mert ez lenne a demokrácia meggyökereztetésének egyetlen biztosítéka. Ha valóban veszélyek tornyosulnak a fejünk felett, akkor ne hunyászkodjunk meg. Ha jól értem ezt a válaszcikket. Aztán van a csőcselék, az alja, a lumpen, a söpredék, aki uszul, mert uszítható, és ebben a „minőségében” sohasem disztingvál. Az Iszaak Bábel-i „szemüveges” neki mind gyanús üldözi-töri-zúzza-husángolja-irtja is ezért

minden időben, együtt meneteken Edith Steint, a kikeresztelkedett német zsidót a Karmelita-kolostorból, Radnóti Miklóst és Csoórit a két magyar költőt, mert ezek egy gyűjtőfogalommal, az ő szemszögükből, számukra csak tereltetésükben haladó értelmiségiek. És még sokan vannak. És remélem azért mégis kevesen. És vannak a pártpolitikai csatározások. És a válogatás nélküli eszközök. Mi célból?!! És vannak, akik ezúttal sem olvasták el sem az eredeti Csoórit, sem a válaszát, de természetesen a leghangosabban véleményt nyilvánítanak pro és kontra, és az illető egy életre el van ásva, megbélyegezettsége nem kopik le róla. Egyébként színvonalasnak ismert társaságban is nem egyszer hallottam, pusztán egy-egy név említésére, „magunk között”, „ja, az a gyakorló antiszemita”, és már nem is lehetett, ez érzelmi ráhangolás után, érdemben beszélni. Biztos másnak is vannak ellenkező előjelű tapasztalatai. Szeretem Csoóri Sándor, mert ha valóban az ország jelenéért-jövőjéért aggódunk, akkor az egyik legtöbbet tevőt elmarni, ellehetetleníteni veszedelmes és végzetes, több mintha dollármilliárdokat dobnánk ki az össznemzeti vagyonból. Akkor nem történt rendszerváltozás, ha újra lábra kap a kontraszelekció. Nem lehet, hogy Csoórinak például ugyanazokat kelljen elszenvednie ebben a rendszerben is, mint amit eddig. És remegek természetesen ugyanúgy zsidóságunkért, és nemcsak megértem, de érzem is, sorstársként, az érzékenységeket, amik sajnos nem múlhattak el – illetve bennem, úgy tűnik föl elmúltak –, de akiben nem, még ha máshonnan is véli a támadást, mint ahonnan valóban van, ha van, azt nem észrevenni, ezt az érzékenységet nem megérteni, hasonlóan összmagyarságunk elleni vétkesvégzetes merényletnek érzem. És megértem és egyetértek a legkiválóbb szellemi emberekkel, barátaimmal, pályatársaimmal, példaképeimmel, a nagy, már említett irodalmi-művészi tablóval, akik mind aláírták a kirekesztés elleni nyilatkozatot. Én is aláírtam volna, de csak ha Csoóri Sándorral is aláíratják. Mert ez így egy újabb kirekesztés. Édesanyám az Auschwitzba menetelő sorból kilépve mentette meg életét, Édesapám zsidó munkaszolgálatosként halt meg Voronyezsben, családomban többen lettek áldozatai a fasizmusnak. Számos barátomnak a szülei 1945 után, a bosszú következtében váltak, szintén ártatlanul, áldozattá. Az indulatokat mindig

meg lehet indokolni, de soha sehova sem vezethetnek. Ugyanígy ez a már kialakult „végleges” polarizálódás, megosztottság sem. Elhatároztam hát, életem hátralévő részét, még markánsabban – jobb szó híján –, a zsidó-keresztény párbeszédnek szentelem. Kérem, mindenki segítsen ebben! „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”

BIBOLDÓSZER – VAGY GÓJSZOLGÁLAT? – 1990. X. 27.

Mottó: „Találkozik az előítéletes az ítéletvégrehajtóval. Csak el ne hamarkodják…” – SAJÁT –

Kedves, még mindig, vagy már jó szívvel olvasóm. Félő, mire e sorok megjelennek, teljesen feledésbe megy mondanivalóm tárgya. Ki sem derül, egyáltalán most majd mire is utalok. De talán egy páran még emlékeznek, főleg az idősebbek, egy időben ugyanis téma volt nálunk az antiszemitizmus és az ellenkezője. Most, hogy a tévében „megvédtem” „zsidó oldalról” a „keresztényeket” – szintén csupa idézőjelben –, védjem meg keresztény oldalról a zsidókat? És mi, belgák, hova álljunk? De tényleg, nem árt tisztázni, mégis ki beszél belőlem? Nem tudhatom. Hogy másnak e tájék mit jelent. Nekem szülőhazám: itt. Mindenki zsidó, mindenki keresztény – írja Balassa egyik legszebb esszéjében, tulajdonítottam én több millió néző előtt Vasadinak, ami miatt most ünnepélyesen bocsánatot kérek. De talán Péter is úgy gondolja, mindegy, hogy ki mondja jobban, csak valaki végre mondja! Még ha sugalmazott írásként először ő is írta. Vasadi meg ezzel kapcsolatban: nem értem mit jelent ez a szó: antiszemita. Nem gyűlölhetem magamat. Másutt meg: én a(z olyan-amilyen) keresztény, éppen mint keresztény vagyok zsidó. Hiszen az, aki miatt keresztény vagyok, Jézus Krisztus, zsidó volt. „Szentek és együgyűek” címmel előadást kér tőlem a Filmtudományi Intézet, alighanem felülemelkedve a gerjesztett hisztérián, önparodisztikusan majd így kezdem:

Ma éjjel 3-kor megszólalt bennem a zsidó. Ötre tudtam elfojtani. Természetesen azonnal felébredtem, mert fajilag nem kaptam levegőt. Szerencsére a hitem felülemelkedett ezen és lejátszotta emlékezetből az Annie Hall-t. Ha jól emlékszem Woody Allen parodizálja önmagában a túlérzékenységet, amikor panaszkodik, hogy akkora az antiszemitizmus –Amerikában –, vele kapcsolatban is, hogy amikor elment a boltba és oldószert kért, úgy értette azt mondták nincsen biboldószer. Ezek után merem én leírni, a Kádár–Aczél-korszak után, a hordó szót?! Szegény Diogenész forog a… A peloponnesosi háború kitörésekor Athénban nagy készülődés indult meg. Az emberek ide ügettek, oda loholtak, cipeltek, rejtegettek, fegyverkeztek, hurcolkodtak, búcsúztak, kiabáltak. Diogenész ezt látva, hordóját a főutcán elkezdte gurigázni. Tíz lépés oda, tíz lépés vissza. Rendkívüli buzgalommal és sürgősen – emlékezik vissza az egykori szemtanú, Hamvas Béla. – Mit csinálsz bolond? – kérdezték. – Látom – felelte Diogenész –, hogy mindenki szorgalmasan készülődik, én se akarok lemaradni. Akkor most minden zsidó egy hordót kap? Adjuk vissza a császárnak, ami a császáré és Diogenésznek, ami az övé. Vagyis adjuk vissza a szavaknak az ő jelentésüket. Ne várjunk addig, amíg kihalunk, és az unokáink már félreértések nélkül mondhatják megint, hogy hordó. Hogy a hordó hordót jelentsen megint, és ne jusson más is eszünkbe vele kapcsolatban. Hogy ne csak abszolút hallásunk legyen, hanem abszolút vallásunk is. Kinek-kinek sajátja. De mindenképpen a saját kultúrája, amivel egymást megtermékenyítjük. A demokrácia is alakuljon végre, mint ahogy a színház alakult ki, elég pajzánul, a Dionüszosz-i játékokon. És legyen ünnep megint, mint egykoron, amikor nem egymáson taposnak majd, hanem az ő édes, drágalátos szőlejükön. És elég legyen az etimológiából és a hétszilvafából. Hogy a hordó nem zsidó eredetű szó lenne, hanem búsbocskorosnemes. Vagyis hát megalázó biztos azt érezni egy képviselőnek, hogy 1990-ben, a sikerért, így kelljen népszerűbbnek lenni a választásokon. Egyszóval azt a világot várom – amit sajnos már nem

érhetek meg –, amikor felhőtlenül lehet majd zsidózni. És keresztényezni. Csak akkor – ha már lehet –, nem lesz semmi értelme. Lehet, hogy unokám ezért bújja most a székely és zsidó vicceket? „…” (Lásd: mottó.) Magyarán – zsidóul, szlovákul –, oly korban szeretnék élni, amikor majd hosszan kell kutatni, ki milyen eredetű, mert csak úgy eredeti. És a legnagyobb sértés az lesz, ha a kocsmában – pub-ban –, valakit le Egyesült Európaiznak! Mert ő igenis hangos olasz vagy méla zsidó. Esetleg a hegyek között. De önként, kéjjel ment oda, nem parancsra. És a Hyde-parkban, a hordón, a kaftános, pajeszos, magyar szónok, salomot mond a hüe, kampósorrú, ázeszpónemes arcélével, miközben gajdolva maceszt eszik, és az árvalányhajas, dolmányos, szőrmentés, gatyás, rokolyás, nyakas-makacs, kiugró pofacsontú kálvinista zsidó minduntalan megtapsolja, majd közfelkiáltással a sábeszdeklis magyar, az egyenlőség jegyében követeli, hogy hordót a zsidóknak! Is.

(És akkor végre valóban elhangzott.) (És el is hangozhat.)

VITAZÁRÓ AVAGY REJTETT DIMENZIÓK? 1990. XI. 19.

Mottó: „Jobb a béke!” – békeidőből származó népiurbánus bölcsesség –

Most, hogy még nem kezdődött meg az iraki háború, meg kell állapítsam: más az amerikaiak szaglástere és más az araboké. Ebből nyilván nem az következik, hogy az amerikaiak az araboknak még a szagát sem bírják, a pénznek meg nincs szaga. Mert a szaglástér vizsgálatánál nem az amerikai áll szemben az arabbal. Nem is sajátíthatja ki egyik sem a másik szaglásterét. A proxémikában általában egy-egy arab, illetve egy-egy amerikai közötti teret szagoltatnak be egymással, és ahol összeérnek, ott vonják meg a határt a levegőben. (Nyilván szárazföldön ez máshol van Kuvaitban, de előbb a levegőnél sem a légierőre gondoltam.) Adva van tehát két amerikai és mondjuk két arab, egyelőre! – függetlenül a számszerűségtől, erőviszonyoktól –, és ezeknek más és más a távolságuk a szaglástérben. Ez azt jelenti, az arabok közelebb szeretnek lenni egymáshoz, az amerikaiak távolabb. Most, hogy mi a jobb, hogy az amerikaiak távolabb vannak az arabok meg közelebb, az igazsághoz-hazugsághoz, ezt nem én fogom sajnos eldönteni, csupán ha szabad beleszólni békésen, azt nehezményezem, hogy velünk magyarokkal, a mi viselkedésmódozatainkkal nem foglalkozik Edward T. Hall, a Rejtett dimenziók könyv kitűnő szerzője. Persze foglalkozunk mi eleget magunkkal. Többet is.

Illetve magunkkal nem annyira, inkább a másikkal. A másik szaglásterét vizsgáljuk és eszünkbe sem jut a kiszorítósdiban, hogy egy satnya, nyavalyás, vérszegény szaglástérhez is minimum két emberke kell. Illetve a kettő közötti űr. Mely – mint tudjuk –, időnként messzebb van, mint a Sirius. (A Sirius van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam, ó, jaj, ki mondja meg?) (Ó, jaj ki érti meg?) (De mindenképpen jaj.) (És érthetetlen.)

Szóval az arab közelebb szereti engedni magához a másik arabot, a francia meg messzebb a másik franciát – még ha baszk is az egyik a másik meg rétoromán –, akkor, mi, magyarok – vagyis te és én –, Trianon után, ebben a megnyomorított térségben a szaglással hol állnánk? Hol szabnánk meg végre mi, egymás között, a végső határt? Írnám, ha ezért fogtam volna tollat. Különben kétezer évi kapcsolat sem volt elegendő, hogy a nyugatiak és az arabok megismerjék egymást, bár – a már említett kitűnő könyv szerint –, az arabok világosan érzékelik az emberek szándéka és szaga közötti összefüggést. Az arab házasságközvetítő igen körültekintően igyekszik biztosítani a házasságnak sikerét. Alkalmanként még arra is kér engedélyt, hogy megszagolhassa a házasulandó leányt, és ha véleménye szerint „nem szaglik jól”, inkább eláll a közvetítéstől; nem annyira esztétikai okokból, mint inkább az ingerültség, elégedetlenség figyelmeztető illata miatt. Tehát, ha más nem, az illat végre figyelmeztethetne minket. Hogy ne kiszellőztessük, de szellőztessünk.

És engem is figyelmeztet, hogy tovább már ne feszegessek. És akár ingerít ez némelyikünket – illetve ilyen szagot hallat –, akár nem, ne nagyon másszunk fel egymás családfájára, házasságkötés előtt és után sem, mert itt, egyre kisebb hazánkban, az évszázadok folyamán annyi volt a kölcsönös félre- és egymásra lehelés, hogy szonda Ipsos és ember legyen a talpán, aki e páratartalomban döntően és uralkodóan megállapítja mára, melyikünk kinek a gőzös kigőzölési tartományába került?!

A lényeg pedig végül is a házasság, amiben én is, ezúttal is, közvetítek. (És mielőtt kiszabadítjuk a palackból az újabb szellemtelenséget, hogy például túsz csak túszt szülhet, legyen vége már ennek a meddő vitának! Vegyiháborúnak-taxissztrájknak. Mármint a diagnózisnak, de nem a terápiának. Szegény Bibó, ha ezt hallaná, biztosan örülne, mert nem kellene többet forogni a sírjában!)

(Aztán meg majd mi is, mindannyian – amerikaiak, arabok – utána megyünk.)

TÁJKÉP, CSATAKOSAN

A KINN PADON: TERÉZ ANYA – ÉS MAGYARORSZÁGI NŐVÉREI – 1991. III. 20.

Kedves nézőink, ezúttal, csak egyik ápoltjukat tudtuk végül behívni ide a stúdióba, őt is csak azért, mert annyira megerősödött a nővérek által, hogy vállalta Érdről, otthonukból, gyalog, tele kompromisszummal, a hozzánk vezető egyedül lehetséges utat. Az a kérdésünk: mi nem jó ebben a Teréz anya féle Magyarországi Szeretet Misszióban. – Minden jó. – Mégis, mi az, ami nem annyira? – Semmi, illetve minden. Úgy jó az egész, ahogy van. Csak jót akarnak, s tesznek, felsőfokon. – De azért valami önös érdek csak-csak ott lapul mögöttük? – Nem hogy nem lapul, de még somfordálni sem fordál, abszolút önzetlenek. – De hát mégis… Ön is, elnézést, de elvtelenül, mondhatnám bárgyún derülátó velük kapcsolatban. – Igen, bevallom, ez vitathatatlan, minek is tagadjam, talán az az egyedüli mentségem, hogy az elhagyatottságból, kisemmizettségből, a megalázottságból pontosabban a hídkorlátról való ugrásra készségemből hoztak vissza. Ha nem is az életbe, az emberek közé, de ide, önökhöz, a stúdióba. – Azt akarja ezzel mondani, hogy megint hisz az életben? – Idáig mindenképpen hittem, öngyilkossági kísérletem utántól számítva. Most, itt a lámpák alatt kicsit ismét meginogtam, de még nem vetném magam be a mélyvízbe. Csak ha már innen végre kiszabadultam. – Akkor lehet úgy is mondani, hogy önt az érvek az élet reménytelenségéről, ha

nagy nehezen is, de végül azért lassan – már a mi jóvoltunkból is – meggyőzik? – Még nem adnám be teljesen a derekamat, de hála Istennek a depresszióm kezd egészségesen vissza-visszatérni. – Számíthatunk esetleg arra, hogy legközelebb már a hídkarfa túlsó oldalán sikerül önt, kiváló operatőreinknek lencsevégre kapniuk? – Igen, megpróbálom az egyre pozitívabb tendenciák és tények ellenére tartóssá tenni a most még csak fel-felbukkanó reménytelenségérzetemet, azzal, hogy kikerülve a stúdióból, nagy ívben elkerülöm a szeretetszolgálat egyre gyarapodó misszionáriusait, illetve gyakrabban nézem majd önöket. – Vehetjük ezt a megfutamodást az élettől akár készpénznek is, sugallhatjuk ezt az önpusztító halálugrást a mélybe, mint egyedül üdvözítő, követendő receptet, más – eddig esetleg életigenlő, bizakodó – nézőinknek is? – Azért a változatosság mellett lennék inkább, ugyanis, ahogyan nincs az életben sem mindenkire egyformán ható gyógyító módszer, gyógyszer, mert az egyik ugyanattól végleg megnyugszik, míg a másik fele adagtól is falnak megy. Ennek ellenére annyi életigenlés még maradt bennem, hogy felvessem: a halálnemekben gazdagabb lehetne a kínálatuk. – Szabad ezt úgy átfogalmazni… – Szabad – nem szabad, önök úgyis átfogalmazzák. – Szabad ezt a megjegyzést úgy, ahogy van, figyelmen kívül hagyni? – Szabad – nem szabad, önök úgyis. És nem csak ezt. – Szabad azt mondani erre… – Szabad. Ma már mindent szabad. Csak visszalőni nem, mert akkor azonnal korábbi beidegződésekről példálóznak. Elsősorban persze a korábbi beidegződöttek. Zömében. És a megalázók, kisemmizők, hitevesztők. – Szabad önt felkérni akkor…

– Szabad. De nem táncolok. Vissza. Mert nem vagyok benne. (A Cég-kódexben.) Ahogy önök se. Még. (Az Etikaiban.) – Nem gondolja, hogy ön kissé általánosít? – Nem gondolom. Tudom. Hogy nem általánosítok. – Elnézést, de ez is általánosítás. Akkor most már csak egy kérdés: mit kellene tennem végül is nekem és stábomnak abban az esetben, ha sikerül önt mégis a végső elkeseredésbe kergetnünk, vissza a korlátra? – Az egyedül lehetséges… Nem. A sok lehetőség közül, az egyik lehetőség: NEM-DÍJNYERTES-RIPORTOT készíteni. Nem az „évszázad fotóját”, amint éppen elkap az objektív – objektiiív?!! –, amint öngyilkosként általvetem magam. – Hanem? – Ha… nem. Ezen az áron, nem kell a fotó, a műsor arról, amint éppen ugrok, hanem el kellene dobni a Leicát, a kamerát, és odakapni értem még időben, és segíteni az élethez, vissza. Mint ahogyan ezt Teréz anya és a Szeretet Misszionáriusai, lassan száz országban teszik a hozzám hasonlóakkal. – Köszönjük a beszélgetést. Kedves nézőink, következő adásainkban és az írott sajtóban a megemelt egű, pártsemleges Radnóti Miklóst, Pilinszky Jánost, Albert Schweitzert, Mahatma Gandhit, Raoul Wallenberget szorítjuk sarokba. És a sivatagi sötét völgyben, Jeruzsálem és Jerikó között, a Barlangnál, negyvennapos böjtölése közepette megpróbáljuk megkísérteni a názáreti Jézus Krisztust.

FEDETLEN LÉLEKKEL 1991. IV. 18.

„…bátorrá vakmerőből tettél” (J.A.)

Dénes! Adj bátorságot, hogy szívem szerint búcsúztassalak el! Illyés ravatalánál mindenesőcseppnek is súlya volt – írtad kétségbeesésedben, méltóságodban. Most, a Te ravatalodnál ez előtt a „hihetetlenül mindennapi koporsónál” is vigyázok – még – szavaimra. Már az egyfajta dacos ellenszegülőt kreál belőlem némi „szakmai szempontból”, érdemtelenül, minden fáradozás és valódi tett nélkül, hogy Rólad írok. És szinte egy életre – a maradékra – az elveszettség illúziójába ringat az a tény, hogy mindezt e lap hasábjain írom meg. (Új Magyarország) S ha még azt is elmondanám, pusztán a neved kiejtése bizonyos kötelező jelzők nélkül, a „másik” táborba sorolt már életedben. Dénes! Ide jutottunk! Egy lengyel íróról mesélték, a pártállam kellős közepén, író-olvasó találkozóján egyszer csak ténylegesen elájult félelmében, mert az állam részéről titkosrendőrök voltak jelen. Itt mérte fel, ez volt az az utolsó pillanat, amikor ráébredt végre: mivé tették, hova süllyedt. Felfogta – villámfénynél – élő halottságát, és attól fogva gyökeresen más életet kezdett. (A „gyökeresség”, ahogy nálad sem, ezúttal sem a „törzsközösség” álneve.) A lengyel író, nyíltan és keményen vállalva, ellenálló lett. Dénes! Mi kiknek álljunk ellent? Ravatalodnál kérdezzük tőled, aki nemcsak pártodnak, az MDF-nek vagy a halottja, hanem az enyém is, mindnyájunknak, legújabb kori történelmünk rendszerváltó folyamatának első nagy halottja vagy! Ha neked már nem sikerült – de csak itt a Földön –, mi hogyan éljünk életebb életet? Talán elhátrál a mérgezett csendben közénk settenkedett ördög – remélte Dénes, miközben tudta: valahogy félbemarad mindig minden. Okát is kereste, a kötelező magatartásformát is. „Talán a bátorság volt kevés, egészen fedetlen lélekkel mutatkozni.” Ez a fedetlen lélek, árulkodóan – rá árulkodva, és ránk is ellenkező

előjellel –, végigkísérte egész életében. „Aki nem mutatkozik fedetlen lélekkel, annak szava hajítófát sem ér.” Este tudtam meg, a kettes híradóból, megdöbbentő halálhíredet, nem is hittem el, nem is fogtam, nem is fogom fel még ma sem. Nekrológot nem olvastam, de szinte biztosra veszem, mire e sorok megjelennek, többen leírják, elmondják rólad ezeket, a rád is iszonyúan jellemző József Attila-sorokat: „Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad” (Hány éve már, hogy Illyés figyelmeztette – nemcsak magát – a „direktbe kijátszott tehetség” sorsára.) Dénes! Fedetlen lélekkel írtad 1990 októberében: „Ha lehet, ne lövöldözzetek, és ne oktassatok ki. Nem mintha nem tudnám elviselni.” Hát nem tudtad. Most itt vagyunk gyanakvón s együtt. Együtt vagyunk? Vagy továbbra is csupán cinikus ellenfelek? Nekik írta: magukra hagyjuk őket, lelkiismeretükkel. Nem kellene ugyanazzal a szép komolysággal – ezek is az ő szavai –, ami a jobbik énünk, végre szembenézni? Mert igenis: mozog a Föld! Csak azért is! És mozgott akkor is, amikor visszavonták. De hisz mindnyájan tudtuk, tudjuk. Dénes! Amit írtam, azt megírtam! Kortársaim! Milyen világot hoztunk létre, ahol még egy Pilátus is bátrabb lehet nálunk? Már megint mi helyett hisszük magunkat hősiesnek?! Mert ha ez ma a bátorság, mi lesz akkor, amikor valódi tettek és helytállások kellenek mindnyájunk létérdekében? Mikor térünk már végre észhez?! Vagy – Dénes – nekünk még ez sem elég?!!!

ES GYÉ LEVELE AZ EGYETEMI SZÍNPADOSOKHOZ 1991. IV. 20.

Testvérek! Kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben: Ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban. Barátaim! Tudjátok meg, hogy ezekben a percekben is rátok gondolunk. Ilivel, aki – remélem, ebben egyetértetek – lelke volt a színpadnak. Istenem! Milyen kedvesek, helyesek és fiatalok voltatok! Hogy eljárt az idő fölöttetek! Milyen iszonyú pusztítást végzett az arcotokon! Barátaim! Mindenkinek más miatt ünnep ez a mai. Mindenki másra emlékezik. Pontosabban: magára. Még pontosabban: csak azokra, akik őt igazolták.

Így én mindenekelőtt nem Latinovits Zoltánra emlékezem, hanem arra a maradék 499 nézőre az önálló estemen-estjeimen, akiknek nevetését, tapsát, feszült és együttérző csendjét odatehettem tiszteletem jeléül Latinovits elé. Igaz, ők meg elsősorban azt figyelték, hogyan reagál a színészkirály, és ők is aszerint. A hivatásos figyelő meg azt, hogy a másik hivatásos most őt figyeli-e? Én meg arról vettem észre őket, hogy ők ketten a figyelők: mert nem figyelnek. Egyszer végigcsörtetett az egyik a nézőtéren, a legnagyobb csönd közepett a

kelléktárba ment és kihallatszott onnan az üvöltése az előadás alatt a telefonból, hogy: eddig minden rendben! (Fel is tettem magamban a kérdést: hol rontottam el?) Egyszer meg egy magas rangú is megtisztelt két biztonsági emberrel: „Azt szeretnénk kérdezni, X. Y. elvtárs hol ül majd, és ha lehetne, nekem is még két jegyet!” Különben Latinovits észrevette, mintha szégyellném egy kicsit a csak nevettetésre szánt írásaimat. „Nem kell mindig ádáz prófétikusan. Kőkeményen, életveszélyesen.” Csurka is intett, ne temessem el magamban a clownt. Nagy László pedig… Csakhogy röpködjenek a nagy nevek. Ő is megtisztelte estjeimet. S akkor – ha egy-egy ilyen meghatározó egyéniség jelen volt –, egy kicsit, óhatatlanul az ő szájízük szerint adtam elő. Nagy Lászlónál már a műsorom elején bajban voltam. Tudtam a vége felé le fog… – hogy is mondjam? – plöttyinteni egy veréb, s emiatt már előre röstelltem magam, már ezerszer megbántam, hogy egy nyavalyás poén miatt eladtam lelkem üdvösségét, a könnyebb ellenállás felé vezető rögös úton. Tovább nem húzom. Elérkezett a pillanat a verébbel, alig reagáltam le, éppen hogy csak, teljesen visszafogottan. – Engem ennyire intellektuálisan soha még veréb nem szart le… Nem is nevetett senki, csak egyvalaki csapkodta a térdét az első sorban. Ki volt az? Igen. Nagy László. Attól fogva kissé felülvizsgáltam az úgynevezett „értelmiségi” kontra tömeghumort.

Barátaim! Érzem csalhatatlanul, ha így folytatom, a nagy nevekkel küszködve: saját önparódiámat adom elő. Ahogyan egy nosztalgiaesten ez már dívik. Ilyen becsempészett világhírességekkel, kinek, mit köszönetek álszerény stílusban, bratyizóan vállveregető túlbizalmaskodással körítve. Amikor Laci – vagyis Mensáros – azt kérdezi a műsorom alatt Jancsitól – Pilinszky –, hogy ez a Gyuri – én – nem a Konrád: miért ragaszkodik annyira Sanyihoz – Csoóri –, amikor Pisti – Örkény – SZDSZ-es lenne, ha élne? – szembe Gráciával – Kerényi –, szóval sok a halott, és szinte mindenki látta az estemet, még az is, aki ma él és mozog. Különböző irányba. Én maradtam a centrumban. Ellenzékiként. Kétszeresen is. Az ellenzék ellenzékének. (Bizonyos sarkított nézőpontból.) Ami az elmúlt évtizedek veszélyeihez képest azért ma sem sokkal veszélyesebb. Főleg ha az ember – reméli – megmaradt függetlennek. (Minden túlzástól).

Barátaim! (Még egy pár pillanatig). Ti, megosztott értelmiségiek! Szeressetek! (Ne jobban, mint eddig, csak annyira.) Ha nem, akkor sajnos eddig is rosszul szerettetek. Más miatt, amiről nem én tehetek. Visszamenőleg félreértettetek, mert más nézetet előlegeztetek, mára, nekem. – Weöres Sándor biztos nem lenne ma Kisgazda. –

De, hogy megint művészi síkra térjünk: itt volt az Egyetemi Színpad nagy barátja, a drága Huszárik Zoli. (A tőle kapott Henri Rousseau-kötetet dedikálásával őrzöm. (Sőt még hozzá is írtam.) (Nem, de… túlírtam.) Milyen végtelenül szimpatikus, egyszeri csoda volt! És mekkora, milyen finoman európai magas művész, túllépve a pitiáner földi acsarkodásokon. Most esetleg MDF-es lenne? – De azért visszamenőleg senki sem haragudhat rá most már. Ahogy Makoveczre se. Mert ő meg most kötelezte el magát. Párttagság nélkül. A világkiállítás mellett. De azért ugyanolyanok továbbra is az eddigi épületei. Chagall, ha megérhette volna a peresztrojka bukását, kétségtelenül fideszes lenne, ahogy II. János Pál pápa – nemcsak a nyelvi nehézség miatt – nem magyar szocialista. Barátaim! Hova fokozzam?… Akkor meg mi mit akarunk?!

FORDÍTOTT RÖPIRAT 1991. IV. 20-23.

Sajtómontázs: A kormány így sem, a kormány úgy sem, a kormány már sehogyan sem.

Polgártársak! Honfitársak! Hozzátok fordulunk e sorsdöntő ezredvégi ezredmásodpercben. Immár végérvényesen bebizonyosodott: az ellenzék csődbe jutott! Az ellenzéket már rég leírták Nyugaton! Az ellenzék megbénult, meg vannak számlálva napjai! Éppen ezért hozzátok fordulunk, amíg nem késő: szakértői ellenzéket az ellenzékbe! Az ellenzék bebizonyította: nem képes immár ellenzékien ellenzékieskedni! Az ellenzék konzervatív, tudatlan, mucsai, amatőr, tekecsapat. Strandellenzék, makkal álmodik! A kormány éppen ezért megalakítja ez év nyaráig a saját árnyékkormányát is. (De ott szintén 35 fok lesz árnyékban is.) Az ellenzék nem csak népszerűtlenségét, népszerűségét is elveszítette! Polgárosodó társaink! Szegény rétegműsornézőink! Az ellenzéknek egy lehetősége van, ha nem akarja elveszíteni a még maradék ellenzékiéit is: ha lemond!

Az ellenzék már 50 napot sem bír ki! Ma már egyre több korábbi kormánypárti fordul el az ellenzéktől! Az ellenzék jobbra tolódott! Az ellenzék balra tolódott! A kormány haladéktalanul vonuljon ki a centrumból! (Hadd essenek egymásnak a szélsőségesek!) Igazi ellenzék csak igazi ellenzékből lehet! Honfitársak! Árvák és Lányhajúak! Még a várható keleti népvándorlás előtt követeljük, hazánkba is működőképes, korszerű, nyugati típusú ellenzéket hozzanak be! A mi ellenzékünk meg ne csak pár napra bomlassza – küldöttségekben, tanulmányúton – a német, angol és amerikai uralkodó rendszert! Az ellenzéket ma már csak egy rossz kormánypolitika mentheti meg.

Honfitársaim! Vértelen véreim! Lássuk azért be: az ellenzék is ellenzékiekből áll. Fegyvert adhat el, visszarendelhet, csak nem tévedhet. (Mert az emberi dolog.) Az ellenzék nem ura immár az ellenzékieskedésnek! Ügyetlen halogató politikájával elveszítette ellenőrzését az ellenzékieskedése felett!

Honfitársaink! Az MSZMP is bolsi! Gorbacsov is komcsikból áll!

Hajdú János is független! Az ellenzék felfalja a gyermekeit! Az ellenzék az ellenzéknek a gyermekbetegsége! Mit kíván a magyar sajtó? Tudjuk. Tudjuk. Mit kívánunk a magyar sajtótól? Az ellenzék befolyása a frakción belül nehezen mérhető fel, a tömegkommunikáción keresztül könnyen. Morgó moratóriumosok! Frekvenciavárományosok! Ellenzék plusz villamosítás: egyenlő! Honi védegylet, nemzetközi gittegylet! Nekünk Mohács: kell?! Hát már a magyar a magyarnak a magyart? (Tól, -ból, -ig.) Az ellenzék helyzete ma sokkal rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt, mozgástere beszűkült. Így nem juthatunk el az Értől az Óceánig, Gabcsikovóig sem, csak az Értől az érszűkületig! (Ott, hol a kis Túr siet beléje.) Ne dohányozzon tehát egyetlen ellenzéki sem! Európai házmesterek, Kifutók, Kengyelfiúk! Az ellenzék csak a láncait találhatja meg! Minden hatalmat a dolgozó ellenzéknek!

Semmi hatalmat a hatalomnak! Jogot a jogtalanságnak, joghézagnak, Sasadnak! Éljen az iratmegsemmisítés, zúzdába a Bibliával is! Kérünk az ellenzéki kurzusból! Töröljék el a kápolnát Kápolnásnyékből, Egyházashetyéből csak a hetye maradjon. Ateistákat a püspöki karba, békepapokat az SZDSZ-be! Az ellenzék vonuljon ki a parlamentből, és vonuljon fel Szent István napkor is! Első és többször is áldozatot hozók, Csodavárók, Ateista igazhitűek! Már nincs sok hátra a világelejéből! Az ellenzék rossz színben van! (Vagy ha nincs, ilyenben kell feltüntetni.) Az ellenzékiek túl lassúak ugyanis. Túl gyorsak ugyanis. Pontosan olyanok. Hamarabb kellett volna lépniük, később kellett volna lépniük, egy helyben totyorognak.

Politikai megcsömörcék. Pótválasztottak, Hetedik kerületiek! Az ellenzék mindenkit kárpótoljon. Az ellenzék senkit se kárpótoljon! Az ellenzék a kormányt is térítse meg, vagy kárpótolja önmaga miatt. Ez a harc lesz a végső! Nehogy összefogjunk! Mire lehullanak az első levelek, mindenki otthon lesz a hazájában? Mindent meggondoltunk? Mindent megfontoltunk? Világpolgárok: egyesüljetek! Kisnemzetek: magatokat sirassátok! (Sírássátok.)

Rendszerváltozást Kuvaitban, Irakban, Izraelben, a Szovjetunióban és az Amerikai Egyesült Államokban! Éljen a populista–liberalista punktum! Éljenek – de csak addig – a Világbankhamisítók! Az ellenzék bukjon meg, vagy hagyjon fel a nép-szerű ellenzékiességével, és blamálja magát a kényszerűen népszerűtlen kormányintézkedésekkel! Haladéktalanul szüntessék meg a Kiss János altábornagy utcát, léptessék elő, és nevezzék el Kéri Kálmánról! Mit mondott a Kisgazda magyar, Oláh, szláv Sándor? Az ellenzék is kér a hatalomból! Ő is szeretne közelebb jutni a húsos fazékhoz, csak vár, hogy a hús más nyerge alatt puhuljon! Az ellenzék addig is határolja el magát az ellenzéktől! És az ellenzék is az ellenzéktől! Ossza meg magát, játssza magát ki maga ellen, szűnjön meg teljesen! Csak így lehet a jövőben a parlamentarizmus hazánkban is működésképtelen! Egymással szóba állók! Egymást még mindig meghallgatok! Lehetnek véleménykülönbségek, lehetnek ellentétek, lehetnek ellenfelek, lehetnek ellenségek, lehetnek gyűlölködések, sőt: vannak is! Röpirat: a nemzetnevelés ügyében! (Márai.) Utóröpirat Szent Augustinus szerint: AHOL A JOGOT HANGSÚLYOZZÁK, OTT SÍR A SZERETET!

KÉSHEGYIG MENVE! TANMESKETE 1991. IV. 24.

Kedves gyerekek, ma az urbánus-népi „kibékíthetetlen” ellentétről mesélek egy rövid történetet. Helységet nem mondok, hogy hol történt az eset – Debrecenben. (Előadóestjeimmel voltam ott.) Lementem a szálló étkezőhelyiségébe reggelizni. Sok forró kakaót rendeltem, és három lágy tojást pohárban. Közölte a pincérnek nem nevezhető felszolgáló, hogy a magát szakácsnak nevező azt üzeni: három tojás nem fér be egy pohárba. De szívesen kihozzák külön, egybe a tojásokat és külön egybe a poharat – még –, és próbáljam meg én, mert ők egészségügyi előírás szerint ezt nem tehetik. (Bele a pohárba.) Humorista az, akivel viccelnek – jutott eszembe Karinthy, és még szebbnél szebb gondolat, a rovásukra, de még nagyon reggel volt, viccelődésre meglehetősen alkalmatlan. Kértem – már emeltebb hangon –, pucolják meg, természetesen, a tojást, ahogy egészségügyi előírás ellenére a hagymát, és úgy belefér, még több is, amit ha nem is tesznek bele, utólag felszámolhatják. Erre ők is – debreceniek, vidékiek, népik –, sértődötten: hogy mit képzelek róluk?! Azazhogy: én. (A rosszabbik. Vagyis a pesti, fővárosi, urbánus.) Nem tudom pontosan, hogy történtek tovább a részletek, de egyre emelkedettebben, ami messze nem a felülemelkedést jelentette. Egymást múltuk alul. (Pestiesen. Népiesen.) Szóval, nyakig belementünk a vitába, minden eszközt és lehetőséget kihasználtunk az ártatlannak induló szituáció elmérgesítésére. Indulatok, sérelmek, gyűlölködések kerültek percek alatt a pohárba, csordultig, a tojás helyett. Hogy mi volt előbb: a tyúk-e? És ki kezdte? Jogos és jogtalan érvek és ellenérvek, kölcsönös bizalmatlanságok, félreértések, előítéletek, ilyen „Nehogy azt higgyem, mert ő azt hiszi, én már azt hihetem…” – stílusban, színvonalon. Szellemi bejrútiban, szellemi taxisblokádiban. (Balassa Péter, Szilágyi László). Járt a gyomrunk, étel nélkül is, szinte mindent kiaknáztunk, válogatás nélkül egymásra okádtunk. Minden negyven, száz, ezer éve felgyülemlettet, ki nem

adottat. (A tartalmát sem részletezem, mert újabb öklendezésre késztetne, még ha színtelenül és szagtalanul írom is le.) Megkaptam-e végül vagy sem? (A magamét biztosan.) Fizettem-e, vagy sem? (Mármint vissza. Biztosan.) Ők sem panaszkodhatnak, én sem. De mi az, hogy ők? Jó, ők; ők, és én én vagyok. De ha ültek volna a másik asztalnál – külföldiek, tőkeerősek –, nekik mi lettünk volna a mi-k. Ezek a magyarok. Akik, lám még ki sem bújtak a tojásból, máris egymásnak esnek. Eggyel több érv a bizalmatlanságra. Biztonságra. (Állami Biztosító.) Nem eresztem hosszú forró lére, mert a kakaó is rég elhűlt már, az ereimben. Vagyis nem voltunk messze attól, hogy e vértelen forradalmunk után vér folyjon. Felháborodva távoztam, ők is, a szakács is, feltűnően zajosan csapta be maga mögött a lengőajtót. (Ami persze –ilyenkor – visszaüt.) Eltelt a délelőtt, dél felé azon veszem észre magam, hogy a porta helyett az ebédlő felé visznek öntudatlanul lábaim. Magam sem tudom miért: már a konyhában vagyok. „Hol a séf?!” – felkiáltással követelem –, miközben nagyban rámolja a konyhaszemélyzet előlem a nagyobb és közepesebb méretű konyhakéseket – majd, rosszat sejtve, teljesen kihívóan és provokatívan a szakács is megjelen.(Ik.) Állókép. Kimerevedik. De a drámai végkifejlet helyett: kegyelem. Kölcsönösen egymás nyakába esünk, „Bocsáss meg” – mondom –, „nem tudom, tegezhetleke?” (Reggel bezzeg nem kértem erre külön engedélyt tőle.) „Ne haragudj – öleljük még mindig egymást –, de nagyon hülyén viselkedtem.” „Nem, én voltam a durva” – mondja ő. „Az semmi, azt azért el kell ismerned, mielőtt újra összeveszünk, ezúttal ezen, hogy én azért ocsmányabb voltam!” Szóval: két alázatnak sohasem volt és nem is lehet egymással baja. Ugye milyen megható? A szépséghibája csak az, hogy a szakács a mai napig sem tudja, ahogyan én sem, hogy végül ki kit is ölelt a másikban? Lehet, hogy – szörnyűt mondok –, csak az embert?

IGEN TISZTELT NÉMETH KÁLMÁN ÚR!

Levelét megkaptam e lap felelős szerkesztőjétől, így elnézést, nem postán keresztül válaszolok Önnek, hanem – mintegy megsértve a levéltitkot – válaszlevelemet leragasztatlanul elolvasásra szánom az induló ÚJ MAGYARORSZÁG olvasótábora számára is. Nem egy langyos, tárgyilagoskodó hangvételű lapot szeretne – írja többek között –, hanem harsány, nagy poénokra törőt. Talán ezért tisztelt meg a szerkesztőség engem e válaszlevéllel, bár félő, nemcsak önnek, nekik is csalódást okozok. (Remélem, kellemeset.) Egy történetem ugyanis lenne. A személyesen talán túlnő, így nem önmutogatásnak veszi, remélem, kedves tanár úr, és nyájas olvasó. A beat vad, az ország már nem olyan vad korszakára esik a történet, az Omega-együttes akkori dobosát, az akkori fiatalok által közkedvelt Lauxot, a Semmelweis utcai ORI elől – leendő Szovjet Kultúra Háza –, tudatos rendőri provokáció után, tulajdonképpen a hosszú haja miatt, elvitte egy URH-járat az őrszobába, majd – miként a bűnös – visszatértek a rendőrök a tett színhelyére, mintha mi sem történt volna. (Pedig bent kapott egy párat a dobos fiú.) Valahogy ő is visszakerült, tőle tudtuk ezt meg, és tőlünk egy film végén a Puskin moziból kiáramló tömeg. Bár a tömegnek még ennyi információ birtokába sem kellett jutnia, mindenkinek volt annyi egyéni élménye – negatív –, melyhez kapóra jött ez az URH-s rendőrautó, melynek mozgását már nagyban befolyásolta az igencsak ösztönösen kialakult körkörös védelem, vagyis támadás a tömeg részéről. Hja, a 60-as évek! Még telt mozira! A művészetek még tömegeket mozgattak! Szóval kialakult a lincshangulat. Válogatott – nyomdafestéket még ma sem tűrő szitkok, káromkodások záporoztak a rendőrautó üvegén keresztül is szemmel láthatóan blazírt jardok felé; úgy látszik, edzettek lehettek, még nem történt meg részükről a negatív előjelű Zrínyi-kitörés. Mígnem – váratlanságommal; a sok gyalázkodás és mocskolódás után (valami ilyesmit is éreztet tanár úr mások részéről egy későbbi korból), szóval röpködtek

a…, de a rendőrök ezekre rá sem hederítettek – amíg imigyen meg nem szólaltam: „Nyugtalan éjszakátok lesz!” Ez hatott. (Talán nem a tegezés, hanem a mondat finomsága. Az empátia, az együttnemérzés, illetve ösztönös beleérzés az adott lelkivilágba…) (Mer’ az is volt azér’ nekijük.) Erre ugrott ki az egyik – mint Románia már annyiszor – ez a szelíd „nyugtalan éjszakai jóslat”, a sok derb drasztikummal szemben: ez hatott. (És remélem hatni fog a jövőben is, nemcsak részemről, hanem e lap minden külső és belső munkatársa részéről, jóvoltából is!) Tisztelettel, levelét megköszönve, jó egészséget kíván Önnek és minden olvasónak:

Budapest, 1991. április 30. SÁNDOR GYÖRGY

LEHETSÉGES? 1991. V. 3.

Lehetséges, hogy a Magyarországon állomásozott utolsó orosz katona búcsúztatásával egyidőben búcsúztatják az ideiglenesen a Szovjetunióban tartózkodott első orosz menekültet? És a hazánkból távozó utolsó orosz katonát fogadják olyan ünnepélyesen hazájában, mint nálunk az első újhullámos orosz menekültet? Fel vagyunk erre készülve? Nem lenne gazdaságosabb, ha az utolsó – de csak az utolsó! – orosz katona már nem menne ki hazánkból, hanem ő lenne egyben az első orosz menekült? Nem. Mert akkor az utolsó előtti sem utolsóelőtti kivonuló szeretne lenni, hanem második menekült. (Illetve az első, mert előbb vonulna ki eggyel, mint az utolsó.) (Illetve előbb érkezne.) (Vagyis maradna.) Persze erre vérszemet kaphatna – a visszaszámlálás esetén – hátulról a harmadik kivonuló is. Illetve harmadik menekült. S ha így megyünk vissza – az időben – (lásd vissza koz, visszarendez), ha így – Karinthy után szabadon – hátrálunk az időben: eljuthatunk megint 1945-ig. És akkor – ad absurdum –: utolsóból lehetne az első. Az első orosz katona hagyhatná el utoljára hazánkat. (Vagyis az első erőfölényes megszállóból lehetne egyben az első végleg legyengült, védelemre szoruló menekült.) Persze nem tudhatták annak idején a szovjetek, hogy 46 év után mit hagynak hátra a sajátjaiknak.

Mert ha tudták volna – nemcsak, hogy miért mennek? –, hanem hogy miért jönnek? Illetve mire jönnek, a lelki-tudati-gazdasági rombolásuk helyett, itt felépíthettek volna – legalább maguknak – az otthoni sajátjukkal homlok egyenesen ellentétes, működés- és életképesebb környezetet. Vagy egy egyszerűbb ötlet: hagyják annak idején, hogy mi teremtsük ezt meg, és ők eleve be sem jönnek. Vagy még ennél is egyszerűbb ötlet: a saját országukban teremtik meg a nálunk jobb életfeltételeket. Az oka most világosodott meg előttem, e várható orosz – ukrán, örmény, grúz – menekültáradatnak, ugyanis pontosan azért mennek, amiért jönnek. És azért jönnek, mert mennek. (Nehogy feltegye valaki a kérdést: azért maradnak, mert maradnak?)

VISSZARENDEZŐD…ÉS? 1991. VI. 5.

Megint egy lidérces jövő-vízió. Elképzelem, visszarendeződés után, a koalíció és ellenzékének közös börtönéveit. Mondjuk – mivel a forradalom is vértelen volt –, nem végeznének ki senkit. Elképzelem, törik fejüket – a ma már a korábbi ellenzékhez sodródott jelenlegi átmentett szponzorok, egykori ellenzék–cenzorok –: hol legyen majd a börtön? Bár a helyhatósági választások gyér látogatottsága miatt már nem kell túl nagy helyen legyen. Mégis – elképzelem –, töprengenek hol legyen ez a börtön? Monoron? Ferihegy 1-en? Lakitelek 1-en vagy 2-n? És hogyan lesz a börtönön belül az elosztás? Egy nagy közös cellában lenne érkezés után az elhelyezés, vagy több kisebben elkülönítve? Ha az utóbbi mellett történik döntés – kétharmados többséggel –, ki, kivel ülne együtt? (Ki, kivel lenne hajlandó leülni egy cellában?) És mi lesz odabent, mondjuk az egy nagy közösben? Elkezdődnek majd ott is szervezkedések, tömörülések? Ugyanúgy alakulnak majd a börtönben is végül az erőviszonyok, mint ahogy az első szabad választásokon? És ki nyeri azt meg? Milyen programmal? Valóban nagytakarítanak-e utána vagy csak a tetején port törülnek? S addig a börtönben mit vívjanak majd ki a rabok? Legyen például – legalább a hozzátartozókkal –: Beszélő? Egyáltalán kell börtönújság, börtönrádió, börtöntelevízió? S ha igen, mennyire legyen magyar a televízió? Bent – a börtönben is –, ki vállalná magyarságát? Ez milyen újabb következményekkel járna? Még szigorúbb büntetéssel? És mit írnának a börtönújságban? (Mit írnának ebből meg?) Megírnák a szabadulás reményét is, vagy csak a börtönállapotokat?

Esetleg a börtönben több börtönújság is lehetne? Több börtönrádió, egy szabadtelevízió? A szabad-televízió a börtönőrök kezében lenne, de a rabok is nézhetnék? Hogyan befolyásolná a rabokat a szabad-televízió? Mire ösztönözné őket? Hogy maradjanak, mert bent még mindig jobb? Inkább kívülről kellene a még szabadlábon levőket is becsempészni? (A benti állapotokat kellene kint is megteremteni?) Kívülről is lehetne nézni az egészet, vagy csak belülről szabadna? Esetleg ha mindenkinek együtt sikerülne kiszabadulni a börtönből, mind a tízmilliónak, ehelyett is megint 22 futballista meccsét közvetítenék? Ha megint a rabok győznének a választásokon, mennyi televízióst, rádióst, újságírót vennének át a rabok a börtönőrökből? (mert azért abban ők a szakemberek.) Ha a zömét meghagynák, nagylelkűségnek vennék ezt vagy gyengeséget szimatolnának ebben? Az első megszeppenés után megint elszemtelenednének? Összeállnának-e megint nyalkában-falkában, egymással véd, az igenzettel dacszövetségben? (Nemzettel.) Versem, eredjen? Legyen osztályharcos? Udvarunkból mandulafa hiányzik, Az Alkotmány-birsalma meg virágzik. (A kék-mufflon zöld-hínárban acsarkodik? Szeretjük még Odor Emilit?)

ENYHÜLŐ 1991. VI. 12.

Múlt heti rém álmos, jövőbeli, közös börtönvízióm után most még tovább megyek: megpróbálom magát a börtönt egyénekre lebontatni. (Egyénekkel lebontatni.) Megpróbálom a rendszerváltást egyváltás ruhában elkezdeni. A relaxálás ebben mindnyájunknak segít. Módszere: este lefekvés előtt ki kell engedni a rabot belőlünk, mert nekünk rabtartóknak is energiánkat vonja el a börtönőrség. De nagyon álmos vagyok már, inkább aludjon el bennem a börtönőr is. Vagy várjam meg, míg bennem a börtönőr elalszik, és utána, mint rab kiosonjak? Akkor reggel megint holtfáradtan ébredek. Mi lenne, ha nem a rab, hanem a börtöntőr szökne meg belőlem? Reggelre, mint rab, már szabadon kelhetnék fel? (De akkor ki ellen?!) S mi lenne, ha maradnánk bennem mind a ketten, de egymás között cserélnénk? (Bár én, mint börtönőr, már senkivel sem cserélnék.) (Nem bánom, egy börtönőrért két rabot adok cserébe.) Szóval mi lenne, ha magunk között szerepet cserélnénk? (Első szereposztásban lennék rab és másodállásban börtönőr.) Vállalnám mint rab, hogy börtönőrként alszom el, s a börtönőr bennem éjjel rabként horkolna? Felébreszteném magamban a másikat, elaltatnám az egyiket? Amíg aludnék, felébredne-e bennem, börtönőrben, a lelkiismeret? (Esetleg igen, de remélem engem azért hagyna tovább aludni.) S ha nem politikai fogoly lennék, megszólalna-e rab magamban a bűntudat? (Tudom, a következő variáció: minek vagyok a rabja?) S ha politikai fogoly voltam, lennék még: hogyan lehetne kijátszani magamban egyiket a másik ellen? Bosszút állnék, mint rab, szabadulás után, magamon a

börtönőrön? Melyiket szégyellném jobban, melyiket vállalnám inkább? Mit nem követnék el még egyszer, mit őriznék továbbra is? Ha letagadnám börtönőrségemet, mint rab, ezt később magamra bizonyítanám? Jó börtönőr voltam, s ezért voltak, mint rabnak nehezebbek a börtönéveim? Ha mint rab kiszabadulok, mint börtönőrt is menesztenek? Kinek lesz nehezebb beilleszkedni az életbe? Visszaesek, mint rab, előléptetnek, mint börtönőrt? A rabságom miatt elnézik korábbi börtönőrségemet? A jövőben éppen a börtönőrségem miatt börtönöznek megint be? Őrségváltást hajtanak végre velem, bennem? Meghagynak úgy, ahogy vagyok, magamban, de csak ketten együtt vállalhatjuk a jövőben is? Mit kell ahhoz elkövetni, hogy megint rab legyek, és mit kell tennem, hogy börtönőr legyek? Ha a legjobb rablóból lesz a pandúr, a legrosszabb pandúrból rab lesz? Miből derül ki, hogy mint rab kiszabadultam? Lehet, hogy csak mint börtönőr kísérgetem magam egyik börtönből a másikba? Megszököm majd magam elől útközben? (Ki tudja meg bennem előbb a szökési tervet?) Ha jól viselkedem, magamból hamarabb kiengednek? (Mikor, mi számít jó viseletnek?) Más rabot is tarthatok magamban őrizetben? Több rabot is őrizhetek magamban, én, az egy ember? Hány börtönőr jut bennem egy emberre? (Egyemberként lennék börtönőr is?) (A börtönőr is ember, hát ember az ilyen?!) Ha mint börtönőrt elítélnének: melyikünk kapna több évet? Ha mint rab nem szöknék meg, ez börtönőrségemnek is az érdeme? Különb rabot is érdemelnék, hitványabb börtönőrt is? (Mi ketten egyek vagyunk, vagy egyen is csak kettők?) Szétoszlatnak minket, vagy megkettőzik velem az őrséget? A rabságot örököltem vagy a börtönőrséget? (Ha lekísérem magam a pincébe, a felmenő ág is én lehetek?) Mi az erősebb bennünk, ha választanánk – megint –, inkább melyik lennénk? (De míg ezen töprengünk, nem tudunk aludni, s álmodni szépeket.) A legjobb fellazulás: ha se rabtartó, se rab tovább nem leszek! (Vaníliát, mogyorót, csokoládét vegyenek!)

BOTRÁNY VAGY MERÉNYLET? 1991. VI. 19.

Nemrég azon morfondíroztam önparódisztikusan, hogyha teljesen titokban szeretném tartani gondolataimat, akkor e lap hasábjain kellene megjelentetnem. Azóta is gyötröm képzeletem, hogyan lehetne felhívni az Új Magyarországra jobban a figyelmet? A durvuló jövő ellenére, továbbra is szolid eszközökkel? Bár az Új Hölgyfutár módszere csábítana az ellenkezőjére. De, hogy mennyire nem savanyú a szőlő június közepén sem, azért ideskiccelek egy-két hevenyészetten kidolgozott, ámbár, ötletet. E lap korábbi számában Gorbacsov hasonmásáról egy érdekes cikk már megjelent. (Új Magyarország 1991. június 4.) Tovább lehetne ragozni ez írásban közölt ötleteket. Például, ha Gorbacsov feleségének nincsen mása, Másenykája és magának Raiszának kell időnként az ál-Gorbacsovval együtt lennie, ha összeszűrnék esetleg a levet, frigyükből a Szovjetunió számára mi új születhet? (S ha Gorbacsov szüleinek is hasonmásai lennének-lettek volna, kettejüktől – elnézést –, egy ugyanilyen Gorbacsov született volna?) Korábban is volt egy meg nem valósult, ál-botrányos, már-már személyiségsértő, de éppen ezért figyelemfelkeltő kép és szöveg ötletem. Mikor a Nobel-díjat fentnevezett végre átvette, egy szétdarabolt Gorbacsov-fényképet képzeltem megjelentetni, amiből mégis, még mindig összeáll valahogy a Szovjetunió térképe. S alá a következő szöveg? Gorbacsov Oslóban. (Talán Rejtő is örülne. Ha nem is a felbomlással járó anarchiának, a Nyugat kényelmének-cinizmusának, hanem a nemzetek, a kisebbségek, a másságok elismerésének.) A hason-másság – más előjellel –, már a román diktátor esetében variációkra késztetett. Nem idézem most fel, elmúlt, olvasom – szintén az Új Magyarországban –, hogy Sztálin halála után hasonmásaival is végeztek. (A románok esetében ez még nem derült ki véglegesen.) Ez megint elgondolkodtat. Mármint, hogy hasonmás tulajdonképpen nemhasonmás is lehet, dublőr. Nem kell, hogy ugyanúgy nézzen ki, elég, ha csupán

ugyanannyi a fizetése, mint az elnöknek. Elég, ha ugyanúgy fizetik meg? Ugyanazért? Ha nem az eredetivel, hanem a dublőrrel végeztetik el a piszkos erkölcsieket, a népszerűtlent? (Például a Gorbacsovról szóló, a Moszkovszkij Komszomolecből átvett cikkből kiderül, nemrég a megbetegedett elnök helyett – eléggé cinikusan –, a hasonmását küldték el tárgyalni a beloruszokkal. (Hogy utólag vissza lehessen vonni a jogos követeléseket?) Azon is el lehet gondolkodni, hogy Gorbacsov eredetileg kire hasonlít? Vagy Jelcin? Mert csak őket ismerjük és hasonmásaikat, de akikre ők hasonlítanak: ismeretlenek. (Egyelőre.) Milyenek lettek volna az eredetiek, ha előttük hatalomra kerülnek? És nekik most kiket kell utánozni? Figyelemfelkeltőnek, hazai műbotránynak talán kevés e cikk – szemben a címeresekkel –, de talán az oroszok felfigyelnek, most úgyis érzékenyebbek. S talán a Szovjetunióban megveszik emiatt, elfogadják az Új Magyarországot. (Kell a szovjet piac.) S talán Gorbacsov dublőre is elolvassa és megmutatja Jelcin dublőrének. Esetleg ezen a két hasonmás össze is különbözhet. Még likvidálhatják is egymást – miközben az eredetiek vígan tovább élnek, netán élősködnek –, sőt, polgárháború is kitörhet. Minden 1917-es „vívmány” megsemmisülhet, a Szovjetunió és a hasonmása is. Szaddam egyik dublőrére rálőhet Samír másik dublikált őre. (Miközben valódi sutákat szorítanak a mocsárba.) Szóval az egész világ felfigyelhet az Új Magyarországra, s akkor talán egynél többször is bekerülhet a Nap-kelte lapszemléjébe. Addig, Leningrád után, innen nézve, szinte mindegy, hogy Jelcin vagy Gorbacsov, a dublőrök vagy egyik sem. Csak tegye végre valaki fel a koronát a szovjet címerre! Ez esetben – és enélkül is – újabb kérdések. A Szovjetunió jövője hasonmása lesz az eddigieknek? Hasonlít még jelenleg önmagára, vagy már csak a jövőjéből él? (Meg.)

S mit támogat a Nyugat? Melyiket? A hasonmás Szovjetuniót, vagy még mindig az eredetit? (Nem valami eredeti ötlet.) A hasonmás most a Nyugatra szeretne jobban hasonlítani? A majom a majmot majmolni? Lehet, hogy miközben a Kelet, Nyugati-asan cicomázkodik, a Nyugat vissza Keletnémetesedik? Továbbá: Bush kinek a dublőre, kiknek? Gorbacsov legújabb dublőre pedig Jelcin? (De Jelcinnek nem Gorbacsov, remélhetőleg.) A KGB-nek a Bolgár Titkosszolgálat volt a hasonmása, a Bolgáré meg a Török? És ha visszabogozzák még most is az ügyet, elkenik, visszafokozzák a merényletet is az alacsonyabb szintekre? Kennedyék esetében világos volt (?), de mi van, ha a pápa merénylőjét a pápa merénylőjének dublőre végzi ki? (Miközben a Szentatya már régen megbocsátott az ellene vétkezőknek?! És ki lehet egy merénylő dublőre? Egy, még nála is elvetemültebb? És ki – mi – egy merénylet hasonmása? A nem régi lengyelországi leleplezés után, nem hasonlít kicsiben itt ez az egész – fedőnevén egyházat államtól elválasztó vonalasság – egy, a látogatásra időzített, újabb pápa-elleni merényletre?! Vajon ebben kik az igazi erők, mozgatók, rugók? Az előtérben levők, a megnyilvánulók, az ismertek? Vagy ők is csak a dublőrök?

– III. VILÁG? HÁBORÚ? 1991. VI. 28.

A korábbi szerb-átültetés miatt durvul a jövő, mondják, még polgárháborúval is fenyegethet. Míg ezen elmélkedem, egy televízióban látott ember mozgóképe nem hagy nyugodni lassan egy hete. Második világháborús romok között egy nagybőgőt vonszol át a várossá nyilvánított hadszíntéren. (Hadszíntérré nyilvánított városrészen.) Kiégett házak, csupaszon meredő tűzfalak, feltépett úttestek, hullák, tetemek, és a férfi – mint Szarajevó előtt dédanyáink boka alattig érő szoknyáikat a lóvasútmegállón –, nagybőgőjét frivolan a törmelék fölé libbentve, menti, ami még menthető. (De lehet, hogy csellót.) Hadirepülők, iszonyat a levegőben, szárazföldön, vízen át, és ez a férfi – lehet, hogy nő – viszi a csellóját valahonnan valahová. (Lehet, hogy brácsát.) Talán egy perce sincs, hogy bombák hullottak, talán most szőnyegbombáznak. Minden pusztult, pusztul körülöttük, de ez az ember és ez a hegedű valahogy megmaradt. Háború, üszök, reménytelenség, de ez az ember viszi a hangszerét mindenen keresztül. A totális kilátástalanság ellenére az életre valló ösztöne, most éppen ezt cselekedteti vele, miközben akár a következő másodpercben – hegedű ideoda – kimúlhat ez az állatinak mondható élete. (Cselló) De akkor is keresztülviszi! Küzd és bízva kételkedik. Magának viszi a bőgőt, másnak menti? Zenész ez a hölgy – férfi –, ez az ő

hangszere, vagy az oboája már odapusztult? Műértő-e vagy civil botfülű, a kérdés, ebben a világháborúban – második – lényegtelen. Megmenekült-e végül, játszott rajta a háború alatt? Volt hallgatója, hallgatólagosan realizálta halálával ezt az emberi ésszel felfoghatatlant, ez már történelem. (Viszont e részletek nélkül nem tanulságos az egész, taníthatatlan.) Miközben a durvuló jövőn elmélkedem – illetve ellenszerén –, a múltból, a romok között ez a nagybőgőt vonszoló ember – bennem még mindig mozgó képe – felejthetetlen, nem enged el. (Kalandozni. A humor felé.) Frivolan, már-már groteszk fintorral dacol a tényekkel, a romokkal. Azokon állva, szinte szájharmonikázik valahol Európában. Törékeny hegedűcskéjét közben meg-meglibbentve a törmelék fölött, menti – nekünk –, ami menthető. Viszi a római színen át a falanszter jelenetbe –jövőbe a hegedűt valahonnan valahova: a túlsó partra. Karinthy cirkuszosa ő, ha megöregedett volna, hegedűkészítést is vállalna, ha lenne még háztető. („Régi szelíd esték”, „Eltört a szilvafa”.) Minden pusztul, pusztult, de ez az ember, aki átviszi a hegedűt a túlsó partra, megmaradt magnak. (Brácsát.) Ma már szinte biztos, más nagybőgő is megmaradt a háború alatt. (Cselló.) Nem pusztult el az utolsó oboa sem. (Angolkürt.) Egész zenekarok is összeverődtek – ha kényszerből is – preklasszikus zenére a koncentrációs táborokban. Láttunk játszani másokat is – nemcsak hárfán, citerán –, nemcsak általánosságban, hanem életre-halálra, két félidőn át: a pokolban. Fölzúgtak időnként a hamuszín egek, és a KZ-oratórium, a második világháború után is, emlékeztetőül! Recsk, Gulag, Andrássy út 60, Nemzetiségírtás,

Tömeggyilkosságok, Felsorolhatatlan. (Kérem az olvasót, még ne lapozzon.) (Fejből játszom. Emlékezetből.) (Messze nem az érzésekkel, a szavakkal.) Magyar volt a bőgőt vonszoló, „szakadár szerb”, németajkú? „Csak azt feledném, azt a franciát!” (És a csellót.) De mi egy testes ormótlan hegedű (brácsa), egy karcsúra formatervezett világháborúval szemben?! (Kettő, három, és…) És tulajdonképpen nevetséges egy ember életösztöne, utolsó szalmaszálba-kapaszkodása a látszólag lényegtelenbe, zenei megfoghatatlanba (zeneileg), kizengett ideghúrba. „És mégis, mégis fáradozni kell!” A romok között, a bombázások közepette, ezt a bőgőt vonszoló embert még mindig nem tudom, most már nem is akarom elfelejteni. Lehet, hogy csak ők maradtak meg azon a vidéken. Lehet, hogy felötlik emberünkben: széles e világon már csak egyedül él megint, Ádámként, kosztümben. Kezdheti elölről az egészet, keze között még egy tiltott almával sem, csak ezzel a hegedűvel. (Nagybőgővel.) Miközben kenyeret is kellene követelnie és ingyen circensest. Viszi az ember a hegedűt, vonót, gyantát (nagybőgőt), vonszolja az írott és íratlan (most már megírt) történelmen át, az át- és vissza-nem-rajzolt-térképű földrajzórán. Kezdheti megint elölről az ember felfedezni az angolkürtöt (oboát), előtte élvezni az édent, halhatatlanságot, majd a bűnt, következtében a halált. Teljes elveszettségében, reménytelenségében megkapja-kaptuk a megváltást. De ha szeretet nincs bennünk: vihetjük a hegedűt akárhová. („Csak zengő érc” hallatszik a felzárkózásból. Európa javából, a lesüllyedésből pedig „pengő – vessző – cimbalom”. (Gordonka.)

AURÉLOZÓK 1991. VI. 29.

Irigylem Sinkó Péter barátomat lehelet finom, pipikéző írásaiért. (Pipikézők, Új Magyarország 1991. június 22.) Ha már nem lehetnek ezek az írások is az enyéim, legalább hadd próbálkozzam valami alábbi hasonlóval.

Aurél néni csomóra kötötte az idei friss hajasbabánkat, s ha megszólalt – bár soh’se tette volna –, mintha prézlit dörzsölt volna nyelvei között, úgy zizegtekmozogtak száraz szavai a leértékelt sublód-deszkánkon. Szerettük Aurél nénit, főleg vasárnap délutánonként, ebéd után. Békés volt ez a napszak, húgom, mint a hideg futkosott a hátán, én, mint afféle kisebb mohó gyerek, két elülső metszőfogammal rágódtam a bal fülcimpáján, a világ – Aurél néninél is befolyásosabb – folyásos folyásán. Aurél néni tulajdonképpen nőies férfi volt, és imádta férfiasnak mondható nőjét, aki egyben a férje is volt – másban is –: Panni bácsit. Panni bácsi viszont ki nem állhatta Aurélkát, már az örökös Pannibácsizása miatt sem. Gyerekkorom legrémisztőbb felüdülései ezek a petyhüdt, bearanyozott vasárnap délutánok voltak, amikor AurélPanniék kissé megereszkedett hassal, kigombolt óralánccal, a messzi cselédszobánkból a tágas, huzatos ebédlőnkbe felutaztak. Mert mi gyerekek ilyenkor kimenőt kaptunk a gyerek-zsúrszobába. De Aurél néni ide is behallatszott. Általában nem volt olyan pontja a sűrűn horgolt verandának, sőt még a cérnametélt kuglóftál egyetlen ó-német felhangú összekoccanó molekuláinak sem, ahová Aurél néni –a továbbiakban egyszerűen csak Aurélnéni –, pikáns bajuszkötője be nem verte volna az orrát. A húgommal csak álltunk, hason fekve, geometrikusan, amikor Aurélnéni Pannibácsi felé röpítette lágyan csukló gurgulázó aranyköpéseit, rúzstalan ritkás fogain keresztül harmonikusan sziszegte – mint mikor mi könnyedén szappanbuborékokat lejtünk a nappali szőnyegszélein –, az unalomig ismeretlen Petőfi-sorokat.

„Magyar vagyok, természetem komoly, mint hegedűink első hangjai” – vágta ki Pannibácsi a szintén eléggé nem ismeretterjesztett Petőfit, jobb kezével kicsit önmagát is önmarcangolva, politikusán balkönyök-középig húgomban vájkálva. Olyan humorod van, mint egy felvidéki izraelita tanítónőnek, – durscmarsozott vissza a pasziánszozó Aurélnéni fogai között, mint darálthúsos csíkokat préselve ki magából Pannibácsit, mintha újjászülte volna, az urbánus-urbánus vitát földközelben, omlós, porhanyós, meleg fasírozottakat szervírozva közben Pannibácsi gyöngyöző homlokából. Mostanában egyre többet jut eszembe Miskarozál. És persze Pannibácsi és Marcus Aurelius, amikor a tévét nézem. És mint a dél-afrikai pápuák az ottani tam-tam-televízióban, tyúkrögbízve, egészséges szemű használt aszaltszilvamagot köpködnek egymásra. Toldi Miklósról meg a közös gimnáziumról már nem is beszélve. Pedig repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, és a Dunaholding finanszírozza-e? Miklóskám, Marcus, Aurelius néni! Vigyázzunk azzal a nehéz, repülő vesekővel! Ez még csak görcs, kavics, homok, az agyagba döngölés helyett! Főorvos úr, helyiönkormányzatérzéstelenítők, kicsit lejjebb vágják ki a pudvásabb dudva fekélyét! Hónaljból spiccbe altasson drága főorvos úr, nővérkék ne, még ne! (És elnézést, de ez a Sinkó-sor például: „…az összegyűrt bádoghoz hasonló horgolt kesztyűjével végigdörzsölte a füleinket” – a fene egye meg –, remek! Péter, te is blamáld magad, írj minden héten!)

BONUS – MALUS 1991. VII. 3.

Ha nem lennék rosszul, már egészen jól lennék. De olyan szörnyű álmom volt! Egy óriási réten mentünk. A réttel még úgy önmagában nem is volt különösebb baj, igaz viszont, hogy vadvirágillattal pompázott. Még a kis, romantikus fahíd sem volt feltűnően bántó, átszelt valami tessék-lássék – amúgy jó vizű – sebes folyású patakfélét. Aranyos gyerekek voltak ebben a szörnyű álmomban, és bűbájos, jó humorú, bölcs öregek. Álmomba ne jöjjenek elő! Szóval ebben a letargikus, depressziós, ágyhoz kötött álomban ezek a drága, tevékeny, életvidám öregek rőzsét szedtek, majd később a tűz köré gyűltek meghitten és nyájasan. Azt hiszem este lett eddigre álmomban. Még csodálkoztam is, hogy este, amikor lefeküdtem és elaludtam, máris a reggeli indulásról álmodtam. Éjfél felé kezdett egyre melegebben sütni a nap a kirándulókra. Hajnalban lassan besötétedett, és amikor már hasamra tűzött a nap, akkor sütöttük a szalonnát, a háromcsillagos turista koromsötét ég alatt. Alig vártam, hogy hazaérjek, s amikor végre, ezután a szörnyű túra után otthon vagyok, és végre elalhatok: akkor ébresztenek fel! Hogy kelnem kell, mert így is már jókora késésben vagyok, ha egyáltalán el akarom még érni a reggeli kirándulóvonatot. Kiderült, feleségem, családom is hasonlót álmodott, de nekik ígéretes könnyű álmuk volt, felhőtlen, rózsaszínű. Náluk az én hátborzongató álmom aranyos öregjei kifejezetten mogorvák voltak. Az ő mámoros, lepkekönnyű álmukban kötözködők voltak ezek az öregek, agyafúrtak, gonoszkodók. A vadvirágos, selymes, pacsirtáktól muzsikáló rét a savas esőtől lelombozódott. Erdő sehol. Az ő ártatlan, szűzies, gazdag álmukban valami gázgyár belső udvarának vaslerakatánál volt a reggeli gyülekező a kirándulásra, ami abból állt, hogy tündéri álmukban a rozsdás ócskavas-telepet és kimustrált sufnikat nagyság szerint, libasorban, estére fegyelmezetten

körüljárták. Az ő habkönnyű, örömteli döngölt-ipartelepes álmukban, az én erdőzúgásos, gerlekacagásos borzadály álmom is benne volt. Én is, a kankalinos rémálmodó is, hozzájárultam az ő csodás fóliás álmukhoz, mert eleve késve érkeztem, és így lekéstek miattam az egyetlen reggeli vonatot. Az ő meghitt, édes álmukban végül a túrán is állandóan várni kellett rám, amíg utolértem őket, mert iszonyatosan nyomasztó álmomban, én a harmatos hamvas kökénybokrokban gyönyörködtem. Szinte felüdültek mély, nyugodt, egyenletesen pihegő, boldog álmukban, amikor lesántultam, és végig a hátukon kellett cipelniük a hátralévő 38 kilométeres felfelé meredek hegyes hegyi sziklákon. Édes, örömittas szendergésükben kiszáradt a szájpadlásuk, cserepes lett a nyelvük a felesleges nyeldeklésektől, szúrósan tüzelve sajgott a szemgolyójuk, mert már reggel kiittam az összes kulacsból az egész napra gondosan beosztott utolsó korty vizet is. Sebes vizű patak helyett aszály sújtotta vidék, állítólag kristálytiszta víz már az álomban sem létezik Maradt a sós, áporodott, átizzadt, kicsavarható ing, blúz, a lüktető halánték, az elviselhetetlen légszomj, szóval az ő álmuk csodás volt, mámorító. Féltek is, ha reggel felkelnek, pont az ellenkezője lesz az igaz, az én iszonyatos ezer színben pompázó álmom lesz az ő szürke hétköznapi valóságuk. Én viszont örültem, hogy ilyen iszonyatosat álmodtam a festői kékhomályú fenyvesekről, mert majd én is az ellenkezőjére ébredek, családom csodaszép álmára: a meghitten rozsdás vaslerakatra. Még szerencse, hogy az ő remekbesikerült savas esős álmukba, az én sokkterápiás, kicsorduló életű álmomból – a dagadt, kirándult bokám ellenére – átrándultam. És ők is, a legszebb álmukban is elképzelhetetlen, fülsiketítő zajártalmas, fáradtszovjet-olajjal-átitatott, megpecsételt, kútvízszennyezett mesés álmukból átátkirándultak retúrjeggyel, az én csuromvizes, dobálózó, fel-felsíró, jajkiáltásos, csalifüttyös álmomba. (A lényeg – tanulság nélkül –, ahogy az angol mondja: addig nincs és nem is lehet baj, amíg a cölöpön installáció van!)

Amikor feleségemmel mindketten felébredtünk, végre egyeztettük óra szerint is álmainkat. Kiderült, hogy ebben az álomban még megjelent úgy éjjel fél egy körül, egy bizalomgerjesztő, úriember-külsejű biztosítási ügynök is, és három hónapra előre pénzt kért tőlem egy összegben. Én odaadtam az egész gyereknyaralási pénzt húszfilléresekben, de kértem, ne mondja meg a feleségemnek, jobb, ha reggel majd én tisztázom vele személyesen, ha nem nézte az éjjeli tévéműsort. Feleségem erre felkiáltott – ébren –, hogy 3/4 3-kor átjött hozzá az ügynök az ő álmába, és a pénzt őtőle is kicsalta. Ez sajnos így igaz, mert az én álmomban 1/4 3-kor elbúcsúzott az ügynök azzal, hogy most már hazamegy lefeküdni. Akkor most vagy csak egy félórát aludt az éjjel mindössze, vagy egy harmadik személytől is kicsalt közben ugyanerre egy nagyobb összeget. Mindenesetre azóta ébren éberen figyelem az álmos, hallgatag, lomha, de ennek ellenére jó megjelenésű autóbiztosítási ügynököket. Hátha nappal is kasszíroznak. És nem a legjobb álmomból ébresztenek fel megint!

FUCCS A PÁR 1991. VII. 8.

Vége a parlamenti üléseknek egy időre, elképzelem a nyári szünidőt. A képviselőket most hagyom, de Antall és Göncz hivatalból biztos együtt víkendeznek. (Földhivatalból.) Közösen bérelnek egy hétvégi telket. (Hétközben árvereznek.) Antall kapálja szőlejét, majd kihordja a sittet. Göncz naphosszat az ágyások között van, és elmélyülten betont kever. A szomszéd visszakéri fűnyírógépét, visszaigényli, és megjegyzi, hogy az éjjel túl hangosak voltak. Az asszonyok közben mosnak, vasalnak, sárkányt teregetnek, licitálnak. A hőség kibírhatatlan, fürdeni mennek Lepencére. Visegrádtól kifekszenek. Göncz bekeni Antall hátát kakaóvajjal, Antall a hideg vizes tusolónál Gönczöt lespricceli. Jól megkergetik egymást, Göncz Antalitól fagylaltot kunyerál. (A strandjegyet Göncz fizette. Különben is Antall lóg egy húszassal, még ’56-ból.) Közben elfelejtik a kabinszámot és gondolkodnak a közös jelszón. Göncz a hajszárító alatt elhatározza, hogy Amerikából egy-két napra, végleg hazatelepül. Antall kicsavarja fecskéjét és felhívja közben telefonon Bush kancellárt. Cefetül megéheztek már, de lekésik a buszt. A fokozódó hőségben a könnyű, sportos, csíkos ingeket, alpakaöltönyöket, nyakkendőket állandóan cserélik. Elhatározzák, hogy merényletet követnek el az illemszabály ellen, és meglátogatják a kormányőrséget a nudista-strandon.

Stopposnak nézik őket. De a Hetek nem veszik fel őket, mert már tele vannak Gorbacsovval. A Gallup Intézet is elsuhan mellettük, csúsztatottan, Walesával és Havellel. A szlovákok – Bős-ügyben – azért kiintenek. Antall taxit rendelne, Göncz levetkőzne pizsamára. Míg várnak a buszra, elvégzik médiából a levelező tagozatot. Antall orvostörténészi kutatásokba kezd, mert nem érti szervezete ellen ezt az ellenállást, Göncz saját levele helyett inkább lefordította volna az írhatnám polgárt. Antall a táskarádióját – alelnökök nélkül is – bömbölteti, Göncz lelkiismerete ezt nem engedi. De még mindig jobb, mintha meghallgatnák a híreket. Időjárást mégis jelentenek nekik: a melegfront Nagymagyarországon érezteti hatását. (Legalábbis a tévében az előrejelzésnél, ezt többedmagukkal így látták.) Lassan beesteledik – a csetnikeknek, usztasáknak is –, Göncz félénken odabújik Antallhoz, de előtte körülnéz, nem látta-e meg a Fidesz. A nyugodt erő ettől mintha kissé elgyöngülne. A máskép-gondolkodók magukban most egymásra gondolnak. Antall elképzeli, milyen jó lenne időnként Göncznek lenni, Göncz viszont nem szeretne – egyelőre – Antall helyében lenni. Göncz inkább kormánypárti szeretne lenni. A jövőben. Antall meg köztársaság párti szárnyat is alapítana a Fórummal egyetértésben. És nem ellenzékben. Antall szabad kezdeményezésekkel szeretné ellenzékét behálózni, Göncz meg lélekben szeretne 15 millió magyar köztársasági elnöke lenni. Antall szíve szerint megszaggatná vigyázva ruháját és kolduló barátként kimérten a Vatikánhoz fordulna, Göncz meg engedve a további összeugrasztásnak, népszerűségi versenyben – legalább arra az egy esztergomi misére – a pápával szívesen cserélne. Addig Mátyás királyként, Gönczálruhában jár, Visegrád- és nagyvilág-szerte. És bár Thürmer közvetve biztos, hogy az abortusz mellett szorgoskodik, abban egy az értés, hogy ő már most és egy életre egy életképtelen, méhen kívüli

bolsevik. (Horn húga meg még ma is behívná az országba Jelcin nővérét.)

NYUGALOM! 1991. VII. 10.

„A jelenidő vitrinében égek.” Tudunk-e még megnyugodni az egyre gyorsulóbb időben? Elidőzni, lötyögni, mélázni. Nem állandóan sorsdöntő témákba vágni, létkérdéseket percenként eldönteni. Ház elé, padkára, csónakvégre ráérősen kiülni, lábat lógatni, bambulni. Még csak nem is szemlélődni. Vizes füvön meztélláb tocsogni. A rakodópart alsó kövén ülni, nézni, hogy úszik el a dinnyehéj. (És e hosszú bevezető miatt a sok poénlehetőség.)

A nyugalmat, aránylag olcsón, azért még ma is meg lehet vásárolni. Mindössze egy működő tévé kell hozzá és egy kis működő tőke. Amerikaimogyoróra. A többit – vagyis a nyugalmat – a kettő együtt már házhoz szállítja. (Mert a tévé önmagában ehhez nem elég.)

Leülsz kényelmesen a tévé elé egy fél tál mogyoróval. (De a tál másik felét is magadhoz támasztod, mellmagasságban.) Eleinte még nem történik semmi rendkívüli. Sem a tévében, sem a tálban. Fogy a mogyoró, fogy a műsoridő. Hízol te. Aztán lassan… Nehéz leírni. Leírhatatlan boldogság következik! Nő a héjahegy, elfogy a mogyoró. (A műsor sajnos még nem.) Pontosabban, látszólag elfogy a mogyoró, de ennek arányában kezdődik az élvezet. Más ilyenkor és ettől esik pánikba. Már mogyoró sincs!

Vadászni kezdesz a háborút tervező héják ellenére – amit a tévében látsz –, az egy-két szem ügyetlenül elhullatott, kisiklott mogyorószemre. Kettes, hármas találatra alig fizetnek, de ez az érzés megfizethetetlen! Anélkül, hogy odaérnél – akár a tévéhez, akár a tálhoz –, ujjbegyeiddel egyre kifinomultabb ösztönnel turkálsz – mint a holland kilós ruhák esetében – az üres héják és a kiugrasztott véknyak között. (Héjanász az avaron!)

Festő ecsete torokecsettel sem tudja megfesteni, operatőr szájsebésszel sem lencsevégre kapni, író-költő kölcsönkérni és visszaadni, ami bent a sötétben turkálás és rágcsálás közben történik. Az „Egy talált tárgy megtisztítása” ehhez képest egy neobarokk szalonkavadászat nyomdatechnikailag. Az már tényleg csak ráadás – cheese to follow –, amikor a szánkban a repülő csészealjakat elmosogatjuk.

MOGYORÓ (II.) 1991. VII. 17.

Durvul a jövő: az amerikaiak a mogyorót már csak a héjával együtt adják. A hazai sajtóorgánumok meg mintha szuggerálnák, hogy ellenzékük, a kormány, eleve gyenge alapokra építkezik, mert a héján belül is csak egy másik héja van, és így az egész előbb-utóbb úgyis összeroppan. Vannak pártok-erők, akik kivárással taktikáznak, a jobb amerikai kapcsolatokra, szocialista-kapitalista összeköttetésekre hivatkozva, az amerikai mogyoró kívülbelül, szerintük a jövőben, csak mogyoróból állna. A mogyoró lenne a héja helyett, a mogyorónak a védőmogyorósövénybokra. Esetleges erőeltolódás esetében így a jövőben – a te Mogyoród is –amerikai fennhatóságú város és vegyes vállalat lenne. Itthon palackoznák, de kint törnék fel. Megnyugtatásul, az elmúlt héten még csak égszakadás, földindulás és képcsőtörés volt. És a tévékettő részéről: képcsőbehúzás. Szemtanúkat kerestek, akik ott voltak annak idején, 1946-ban, a kecskeméti Rákosi-nagygyűlésen. Akik rákosik voltak tehát akkor: jelentkezzenek! Illetve külön jelentkezzenek az egykori átverők és az átvertek. A ravasz ígérgetők és a naiv rászedettek. A behelyettesíthetőket is kérjük, jelentkezzenek. Akik abban az időben még garantáltan nem éltek. De akik ma képesnek érzik magukat hasonló maszlag bevevésére. Illetve akik – csalétekkel – készek ma a tömegek beetetésére. A tévékettő persze nem a kormányt félti az előkapart archívumtól, a túlságosan is sugallt analógiától, egyes kisgazdáktól, nagyválasztmánytól. Hanem azokat, akiktől a tömeg, a nagyobb konc reményében majd átigazol. Magát félti és munkaadóit az átpártoló tagoktól. És megpróbál időben ide is, oda is, hogy a mai felvételek – mint archívumok, a jövőben – utólag: oda-vissza igazolják. Behelyettesítve-helyzetelemezve: az amerikaimogyorós koalíció most éppen magva-váló-szilvázik. (Ugrin persze nem a magyar Strauss, ahogy Torgyán se az orosz Rákosi, vagy a francia Le Pen.) A harc a mazsoláért folyik, ami állítólag az

amerikaimogyoróban, mint kormányzásra képes melléklet, még el van rejtve. Hogy aztán mit lehet mogyorón kívül még kihozni az amerikaimogyoróból, az a jövő kérdése. A múltat le lehetne játszani még egyszer, de ugyanabba az amerikaimogyoróba nem lehet kétszer belelépni. Csak egyszer kilépni. (És egyszer a másikba be.) A koalíció három tagjából kettő biztos mogyorópárti, és nem tudni ma még, ki lesz a nevető harmadik. Persze több szem mogyoró többet lát is. Többen azt hiszik, jobban belelátnak a mogyoróba, több hiányzó vagy gyenge láncszemet képzelnek benne, mint amennyi valójában van. (Egyes rosszindulatú szemtanúk belelátják a héjába állítólag, még a köztársasági elnöknek azt a két, ide-oda mozgó, mogyoró szemit is.) (A jóindulatúak meg a kormányt morzsolnák fel, alulról, alsómadárfogással.) A komolykodók-humorizálók és egykori valódi kollaboránsok meg a közelmúltban is kompromissziót teljesítettek. (Tenek.) S a jövőben is… Ahogy a széljárás… A bóják közé begyűrűzik. Mint a verebek, időben kicsipegetik az amerikaimogyoróból szarva közt a tőgyit.

SZÜRREALISTA KEREKASZTAL 1991. VII. 23.

Beállt a klinikai élet és a nyár, Pető Pimpi ki sem látszik vízi teendői közül. (Nemrég még bokrosak voltak.) Kónya Frédivel úsznak, nyilatkoznak, vízilabdáznak. A vizi jártasságukról ismert jogi-kisgazdák föld- és természetközeiben verték le a cölöpöket, kapufának. A krallozó Grál-lovag Fideszesek így megtalálták a kiskaput a Nagy-Balatonban is. Orbán, Viktóriakorabeli lába előtt hét tenger MOS 6. (Oldalán a függetlenné vált Maczó, immár mint hatpártonkívüli tárgyalópartner-kereső.) Pető Pimpin bokára erősített klaffogó békauszony van, Kónya Frédi baboskendőben sikongva halacskázik és nosztalgiázik. (Az eredeti kerekasztali fehér iránt, mely minőségét több évig is állítólag megőrzi.) A franzstandti Tölgyessy Brúnó úszik be a képbe, az egykori karcos-társ, Búvár Kund szemüvegben ebihalakra snecizik. A Magyar Szocialisták az újabb hullámokkal hozzájuk sodródnak. Időnként egykét felpuffadt adót és MSZMP-st vet ki magából a víz. A honban csend honol, álmos béke előtti béke. A részeg csónakmegőrző nekiütődik a parti fövényőrségnek. Egy kereszténydemokrata széllovas puritánságból nem jön ki a szörf hajókabinmélyéből. Az igazi szociáldemokrácia felé hajló nádas, közömbösen voksoló szúnyogokkal van tele, langyos MDF-es Balatoni világost csapolnak a nagymedencéből. A balek pecsenyesütő Petrasovitsot is fúrják a fúriák, pedig még a saját pecsenyéjét is másnak… sütheti! A tűző napon érlelődő közelgő kovászos ugorkák, a dunszt alatt kenyértörés-nélkül elegyednek a más-pártú zsemlecafatokkal. A stégen egy-két napozó hangvilla, Ungár Klára és Glattfälder közös fogszabályozója. Rózsaszín úszósapkában, festett tojásokon, magányosan táncol Beke Kata, mint Brum-Brum hercegnő. Demszky Hugó tiroli kétütemű motorcsónakja robban le, jódlizó kipufogóján, a leendő előírás szerint, a snájdig csendes-társ lég-Szűrös Mutyi Matyi. A piknikus piknik egyik szervezője Tamás Gizsi Gazsi. (Éppen Londonban van.) Távollétében az általános rosszkedvről szalonképes zenekar gondoskodik. A

bizottságok szankcióként-szekcióként csendes pihenőre elvonulva, a 427, 28, 29es emeleti termekben pingpongoznak, ipiapacsoznak és esnek át a lovaspóló mindkét oldalára. Szabad Gyiri Gyuri bácsi hagyományőrző várjátékosan, Kossuth címeres mentében felmegy – a cukra után – a tanácskozókhoz létszámellenőrzésre. Illusztris vendég érkezik: Haraszti Mici. De a gyerekeket nem engedi együtt játszani. A nagyokkal. Egy hűs helyre ő is diszkréten kivonul. Csak a sajtó és a kamerák követik. Közben a szakszervezeti be- és átutaltak 48 órával a hivatalos bejelentés előtt, ez évi rendes- és gyülekezési szabadságukat töltik. Vihar gyűlik össze – adakozásból – a fejük fölött, és a Vasas-hasas bőröndökben. Az egykori tagdíjasok orra elől és fenekük alól kihúzzák az utolsó ütőkártyát is. (Marad az üres eklektikus kártyaterem, dohánybarna kártyaasztal, vörös kártyaadósság.) Ifjabb Rajk Lászlóra és népi zenekarára szakszervezeti szünetet erőltetnek. De ez mind csak a felület felszínes lekezelése, viszont a mély is fecseghet. Kigyulladnak a lumpen-lampionok, bevilágítanak a színfalak mögé is. Két kulissza egymás előtt még most is titkolódzik. Prolet-kultúrműsor következik. A darab címe ideiglenes – mint a kivonulás –: MINÉL ROSSZABB, ANNÁL JOBB. Vagy minél jobb, annál rosszabb? Kinek, mi. Nézőpont kérdése. (Pont a nézőnek lenne ilyen kérdése, mikor a színpadról az egész egynek látszik?) Bár, ha így folytatódik… a tájékoztatás, a szellemicsetnikek vérszemet kapnak, itthon is. Új rádióadójuk még egyértelműbb lesz: Kossuth-rádió Bukarest. De vigyázó szemünket vessük az előadásra. (És a beáramló elapadó-revolverező deviza-adósságra.) A szereplőket még nem ismerni. (Fel.) Hogy kik fognak – előbb-utóbb – fellépni. (És milyen igénnyel? Igénytelenséggel) Az anarchia színterén a rendcsinálás nevében. És honnan jönnek? Melyik oldalról? (Egyre megy, mert a színpad két széléről.) És hova visznek? A szélsőjobb, vagy a szélsőbal lesz-e képes fellépni a rendpárt szerepében? Ez a kérdés, válasszatok! Amíg lehet. Több párt között. S ne idő előtt. (Senkije sincs és éri gyász, hacsak az az egypárt vigyáz.) (Pihenj.) Kikapcsolódásként Darvas Iván Kozirev vasöntő elmondja, hogyan költözött az SZDSZ parlamenti padsorába. Ellensúlyozásul a helység kalapácsát, szavalja angolul, Imre Sinkovits Fejenagy. És a Vigaszt magyarul (Nem azért, mert Tyúkszem Jankó helyett Borsszem

Mankó a humoroldalcím.) S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, (…) tékozold bizalmadat. Közben másik két színész-képviselő is megjelenik a színen Nagy Attilka és Bánffy Gyurka. Színházügyben tanakodnak. Az egységes Nemzetire gyűjtseneke, vagy a nemzeti egységre? Kilenc óra. Tér a honvéd nyugovóra. Für Lajos Lajcsi körkörös védelemben még egy kör körösi védett halászlét árul lagzira, egy gyékényen, Antall stüszikalapjával és Göncz-papagájával. (Egy hegesztő–munkatárs a Dagályból közbeszól: Árpi, gyere ide! Egy, azaz egy nagymama – szintén a Kossuth térről: – Az Orbánt Viktort akarom!) (Miután mindenki megkapta a magáét és a halászlét, a Fidesz rendkívüli ügyben sót kér.)

*

De aki az apácákkal kapcsolatban hidegrázást kap pusztán a gondolattól is, hogy visszakapják jogos tulajdonukat, most azért egy mentalitásbeli analógián elgondolkodhat, sőt még időben tiltakozhat. (A pápai misékkel egyidőben szervezett beat-poprock bulik ellen.) Mert nemcsak a túlzott decibel az, ami bizonyos bandákból leplezetlenül kibukik, hanem a hamisan felfogott liberális eszmerendszer is. (Képletesebben, jöhet-mehet bármilyen rendszer, lehet forró bádogtető már egyesek alatt, a másság védelmében doromboló macska: mindig csak az ateista talpára esik.)

LEVÉL A PÁPÁHOZ 1991. VIII. 5.

Kedves Pápa Bácsi!

Mesélnék Neked a mesehelikopteredről, amivel remélem, valóságosan megérkezel, egyik magyarországi helyszínről a másik magyarországi helyszínre. (Szándékosan nem írom, hogy a szívünkbe, mert ez még egy vallásos szülőnek is sok lenne a bevezetőben.) Hát ennyi jutott most hevenyészve a helikopteredről eszembe. De mivel a helikopter ma még sok embernek megfizethetetlen, maradok az autónál, ami szintén, de az apukám mellett. (Vagyis, mint gyerek, hát mögötte.) Ugyanis kiskorom óta figyelem apukámat, ahogy teljes sebességgel utánaered annak a kocsinak, illetve sofőrjének, aki nem adta meg neki az elsőbbséget. Ő hívőnek mondja magát, a másik is lehet az, az elsőbbség ellenére, de egyikük sem ülne a második helyre. Apám tehát mikor majd megelőzi, nem fog autóstársának szentségeim, csak – ahogy mondani szokta –: megnézi. Ki követte el ellene ezt a méltánytalanságot?! Anyukám jegyzi meg ilyenkor, hogy bizony ez primitív dolog, és valamirevaló emberhez nem méltó. De néha – kedves Pápa Bácsi – apukám leküzdi – képzeld – még magát is. Megállja, hogy nem néz át, és nem is gondol semmi rosszat közben a másikról. Ilyenkor ez a nap is jól kezdődik! Levelem eddig, érzem túl földhöz tapadó, és hogy mint gyerek jobban csapongjak, rákérdezek, Pápa Bácsi, föntről, gépmadártávlatból, Te meglátnál a földön például egy galambot? Azt, akit a Spirál Szervizben, több éve, nemcsak apukám, hanem még sok-sok autós, egymás után a felismerhetetlenségig vékonnyá lapított? És látod-e, láttatják-e Veled azt a hűséget, amit a galamb párja művelt ott fájdalmában, mindnyájunk szégyenére? Ahogy – amint a szerelők mondták – ez a második galamb tizedik órája már, hogy a korláton a párja fölött mozdulatlanul ott gubbasztott? (Szándékosan nem írom, hogy ez a spirálút viszi föl az égbe mind a két

galambot.) Te tudod, Pápa Bácsi, a galamb eleve úgy lett teremtve, hogy bármilyen szomorúságot is érez, nem tud sírni, velünk, emberekkel ellentétben. De erre majd még levelem végén visszatérek. Annál a galamb-pépnél apukám, de én is az ő helyében, ártatlannak éreztem volna magam, mert átháríthattam volna a galambgázolás felelősségét az előttem levőkre. Ahogy ők is az előttük levőkre. És még az első tényleges gázoló is, aki valójában elütötte, biztos arra hivatkozna, és földi joggal, hogy ez az egyedüli út, kitérni nincs hova. (Most már csak ennyi jutott eszembe hevenyészve a helikopteredről és a bűntudatról.) Pár szót még apukám autójáról. Amit én örököltem, kedves Pápa Bácsi, mert lassan egy éve már, hogy 53 éves vagyok. Apukám rég halott, mégsem voltam emiatt igazán bánatos. Valami kiveszett belőlem, ami még a galambban úgy látszik megvan. Lehet, hogy a galambbal csak annyiban hasonlítunk, hogy ő nem tudhatott, én meg már nem tudtam sírni? Azóta sem. Valami elszáradt, elfogyott bennem, azt hittem örökre. Pedig galamb képében, feleségem révén, felnőttkoromban eljutott hozzám a hit. (Ez így igaz, még ha a fogalmazás egy kicsit gyerekes is.) De mikor édesanyám agyvérzést kapott és megtudtam: menthetetlen, valami mintha mégis felszakadt volna… Emlékszem, fiammal mentünk a Dózsa György úton, a mostani pápai emelvény felé, én vezettem. Agyamig már eljutott, hogy édesanyámat is elvesztettem. Csontszáraz idő, vakító napsütés volt egyszer csak – éreztem, potyognak a könnyeim: és önkéntelenül bekapcsoltam az ablaktörlőt. (Bárhol jártál eddig, a miséden olyan sokan voltak, hát ezt a nyilvános levélgyónást választottam.)

HELYRE-IGAZÍTÁS 1991. VIII. 10.

Hallottam a NAP-keltében, hogy a Népszabadság megglosszázta a Ringben megjelent Vasárnapi Újságbeli krokija miatt az Új Magyarország munkatársát, Szuhay Balázst, mert némely kommunistával szemben megütötte a még ma is szokatlan 170 centiméter magasságú hangot. (De lehet, hogy kissé összekeverem.) Szuhay írását azonban ismerem, csemege. Abból az alkalomból született, hogy Julius Meinl Gyula visszatért, Thürmer meg még nem ment el. Szépségkirálynőnek. És petrezselyem helyett gabonát szeretne árulni. (Harmadik elem másik kettőhöz ötvözése – cikkíró plusz leleménye.) Ebben az egész nemzetet megrázó, hazánk jövője szempontjából sorsdöntő kérdésben az alábbiakat kívánjuk – mi, mindannyian, személytelenül – helyreigazításként tisztázni. (S nem konfrontálni, boszorkányt üldözéses versenyre bírni.) 1. Nem kívánunk személyeskedni. 2. Thürmer Bálint sohasem árult telefonon gabonát Meinl Balázs sárgacsempés boltjában. 3. Szuhay Antóniát, a 175-szörös magyar válogatott édesapját, kár kikezdeni, mert úgyis csak augusztus 15-én, a Miss World döntése után jelentetheti meg lánya meghurcolt öccsének leendő aktfotóit. (Mire – a nyomdai kifutás miatt – helyreigazításunk megjelenik, félő, hogy már ebben az ügyben is okosabbak vagyunk egy-két szamársággal, és több újabb aktakukac modell értékű fotógénitásával.) 4. Amint azt dr. Kiszely Henrik, a család ügyvédje, a NAP-keltében korábbi felvételről elmondotta, Havas Július mindaddig nem mond le a szépségkirálynőt kísérő becsületsértésekről, amíg egyéves szerződéses riporternő-kollégája nem éri el a Miss World által megállapított 170 centiméteres tetőzésű alsó-dunai rakpartot. 5. A Multimédia a harmadik pont cé bekezdésében, a jövőbeli szépségkirálynők

tisztasága és becsülete érdekében megfosztja szépségkirálynői ruhájától, több centiméteres jogarától és a jogfolytonosságtól Thürmer Leonyid Andropopovot, és a továbbiakban a három kulturális té közül csak a Thür-jük kategóriában indítja. Köztudott – és ezzel úgy hisszük, a Népszabadság sem vitatkozik –, hogy: 1-2-3. Nem minden volt kommunista volt: kommunista. Van olyan volt-kommunista, aki ma már nem volt-kommunista. De nincs olyan volt-kommunista, aki a múltban volt volna. Dr. Kiszely Henrik – Parlament, Árpád fejedelem útja – kérésünk ellenére még elmondta, hogy védencük, a felfüggesztett Miss Thürmer Gyula, csak a kormányra nehezedett nyomással, nem a Bálint-gazda-család nőtagjaira. Az akt fölött gyakran ruhát hord, nem egy nagykabát a ruhatárából és nagymellényes fénykép a szivartárcából ezt feddőleg és zavarólag bizonyíthatja. Semmiképpen sem erkölcstelen, előzetes megbeszélés alapján még ma is bármikor bárkinek gátlásosán felöltözik. Azt már most nagyvonalúan, a kompromisszumos megoldás érdekében bevallja, bár jogilag bizonyíthatatlan, hogy egy szál aktban, állig begombolt fényképészét többször lefényképezte. (A cikkben kitalált személyek fantomképe a szerkesztőségben.) Tisztességtelen házassági ajánlatot nem fogad el, csak ügyvédje jelenlétében – hogy az azonnal lebeszélje –, de megismerkedne jól kereső, hasonlóan reklámozott, kegyvesztett világszépség-királyfival, aki azonos hátránya miatt a Mister Hungary díjért már nem indulhat. Ezenkívül bepereli a szépségkirálynő-választási zsűrit, mert becstelen szavazataikkal hírbe hozták, és emiatt már sohasem térhet vissza a becsületes aktfotó-modell pályára. (Pályán kívül bolyonghat, míg nem kapcsolják össze az űrben egy másfél méteres amerikaival, aki ufónak adja ki magát, valójában azonban olyan, mint a jégcsap.) Henrik ügyvédnő még bejelentette: az MSZMP – ha még szépségben marad – indul a következő épségkirálynő-választáson. Egyébként pedig nem Julius írta, hanem Adolf – a Mein Kampf-ot. Nem igaz, sőt alaptalan a hír, mely szerint a kínaiak gabonaügyben úgy köszöntötték oroszul tárgyaló partnerüket, hogy: heil Thürmer! (Oroszul: geil.) Helyreigazításunk az ügyvéddel egybehangzó, Antónia még Antóniával sem azonosítható – ezen cikkben –, nemhogy Antonescuval, és igenis becsületesen

járt el aktfotózkodni a patakpartra, mind a 860 ezer volt párttaghoz.

SZOVJE – TOTÓ 1991. VIII. 24.

Folynak a találgatások. Az eseményeken túl, hogyan történtek az események? Mikrofonnal a kezemben többször is megszólítottam magam az utcán – összesen tizenháromszor –, s már át is nyújtom az utca emberének változatait: többtalálatos, melléfogásos tippjeimet

1. Gorbacsov találta ki az egészet, hogy megszabaduljon a „kemény vonalasoktól”, a KGB-ben, kiugrassza a hadseregben a peresztrojka ellenzőit a bokorból. Plusz hathatósabb nyugati támogatásért, a kihűlt népszerűség felmelegítéséért.

2. Jelcin találta ki az egészet, hogy megnézze, mennyire van a nép mögötte. A Nyugat előtt így végre hitelt szerezve magának. Gorbacsovét meg nagyban gyöngítve, jelezve, hogy ő a jövő embere.

3. A KGB és a hadsereg találta ki az egész álpuccsot. A román „forradalomhoz” hasonló forgatókönyvet készítettek, mert vesztükben érezték, így túl átlátszóan jár már el az idő fölöttük, és hogy magukat meghosszabbítsák, gyalogot áldoztak, egy-egy – tisztért. Az ő kezükben Gorbacsov is csak egy báb azért remegett majdnem úgy, mint pár napja Janajev, akiről egyébként gyanúsan keveset beszélnek

4. Bush és a Nyugat találta ki az egészet, remélve, hogy a Szovjetunió egy polgárháborútól végleg legyengülne.

5. Szaddam találta ki az egészet, hogy az Öböl-háborúban már elavult szovjet

fegyvereket fel lehessen használni. Az ENSZ úgyis a nyakán van, tehát érdeke, hogy minél hamarabb az Öböl-háború alatt is a Nyugattól titokban vásárolt korszerűbb fegyvereket átjátssza – megsemmisítésük előtt – a Szovjetuniónak, cserébe a leendő újabb szovjet katonai tanácsadókért, akikkel egy új háborút robbanthatna ki, s aminek elvesztése után… satöbbi. (Feltéve, hogy Amerika az egészbe beleegyezik.)

6. Samír találta ki az egészet, hogy az összes, még Szovjetunióban lévő zsidót kimenthesse. Ha esetleg Gorbacsovról és Jelcinről is kiderül, őket is. Ezt egyeztette a Szovjet belüggyel és a KGB-vel, ahol tetemes summát adtak ezért Izraelnek, hogy megszabaduljanak végre a két főkolompostól. Ezt Líbia és a Palesztin Felszabadító Mozgalom is támogatta, valamint kubai-magyar koprodukcióban Fidel Gyula, mert nyilván Jelcin és Gorbacsov előbb-utóbb Izraelben is puccsot tervez majd, így végre kiderül, hogy a kivándorolt szovjet zsidóság mennyire orosz, s azon belül kinek az oldalán áll. (Átutazóban Magyarországon, Antall vagy Göncz pártján?)

7. Jelcin és Gorbacsov együtt találták ki az egészet és ötletüket egyedül Pugóval közölték, akit Rajk-módszer szerint áltattak, hogy végig kell az egészet az „ügy” érdekében színjátszani. Aztán megijedtek, hogy Pugo a tervet utólag leleplezi, de nem ők ölték meg, mint a korábbi „kemények” Majakovszkijt öngyilkossága esetében. Csak beetették, hogy a szolgálati fegyveréből a golyó zöld utat kap majd a testében, és szabadon áthaladva rajta a mögötte állókkal végez, akikkel a balti vérengzéseket végezték együtt még nemrégen.

8. A nép találta ki az egészet, hogy Jelcint és Gorbacsovot is végre visszaminősítsék népnek, ahonnan jöttek, és hogy így újból elkezdve karrierjüket, kiemelkedésük a népből és a népre való minduntalan hivatkozásuk hitelesebb legyen.

9. Én találtam ki az egészet, hogy összeugrasszam a Szovjetunióban lévő erőket, bebizonyítandó ezzel a világnak, nemhogy Jelcin és Gorbacsov már régen nem

élnek, de a dublőreik sem, a Szovjetunió sincs már régóta a föld színén – legfeljebb a Holdon, de ezt csak az amerikaiak tudhatják –, az egész puccsot a televízió számára egy maketten vették fel trükk-felvétellel, felnagyítva világméretűvé az ateisták által, mert már nagyon féltékenyek voltak a pápa budapesti sikerére. (Ezt a budapesti szovjet nagykövet jelentette nekik, ezért ment el hamarabb a Hősök teréről. Ami így utólag nem is számít olyan nagy hősiességnek.)

10. Gorbacsov testőrsége találta ki az egészet, ők közölték Gorbacsovval, hogy el van szigetelve. Bár mint kiderült, a tenger felé menekülhetett volna, de feleslegessé vált volna az út ilyen nagy kerülővel Finnországba, az ezer tó országába, mert a teljes elszigeteltség ellenére szerencsére megtalálták a krími nyaralóban Lenin detektoros rádióját, és így miután értesült a BBC-ből, hogy már csak mint magánember nyaral, elkezdhette újból szervezni a később megjavult telefonon az 1905-ös forradalmat.

11. Senki nem talált ki semmit, az egész orosz világ pszichéje ilyen irracionális. Kiszámíthatatlan az orosz karakter, európai ésszel ez felfoghatatlan. (Lásd Dosztojevszkij Ördögökje, amelyben Sztavrogin a tábornokokkal nyugodtan beszélget, de egyszerre minden ok és előzmény nélkül feláll, a tábornokhoz lép, majd a fülébe harap.)

12. A legelképesztőbb feltevésem viszont az, ami szinte már ijesztő, le sem merem nagyon írni, mert még ez is benne van a pakliban, hogy – félelmetes! – az is elképzelhető, hogy minden pont úgy volt: ahogy ezt megtudtuk.

13. De – mivel ez összefügg – ha folytatódik Jugoszláviában a vérontás, nagy változásról nehezemre esik majd beszélni.

13+1. A Szerencsejáték Rt. találta ki az egészet, hogy jövőnk szerencsétlen

kovácsai – gorbacsovjai, jelcinjei – után legalább egy plusz is legyen. (Illetve +1).

PÉNTEK{1} 1991. VIII. 24.

Az asszony sarokba szorította érveivel a lobbyzó férfit. Budán ismerkedtek meg, félmúltidőben, az író szándéka ellenére, de Nagy Imre temetésére már együtt mentek. A Kádár-temetésen sírtak. (Hogy ennyien vannak.) (Még életben.) (Rajtuk kívül.) Az asszony ellenálló volt. (És ellenállhatatlan.) A férfi – amikor érezte, ez még nem lesz elég – visszamenőleg beírta magát örökre a legújabb kori magyar történelemkönyvbe. A nagy eL betűhöz. (Mint aki telken volt.) És bevetette magát utólag a Monori-erdőbe. Ki sem jött azóta. A pártnyugdíjból. (Pedig több pártnak is tagja lett volna.) Az Ellenzéki Kerekasztalnál szembe kerültek egymással. De azért úgy helyezkedtek, hogy lássák a leendő Szabad Györgyöt és a volt Pozsgayt. Mivel úgy lógtak be, hogy nem hoztak magukkal tízórait, az SZDSZ falazott nekik. Az MDF viszont takarta őket. Különösen az asszonyt. Az asszony ösztönös volt, a férfi folttisztító. De egyikük sem dolgozott az eredeti szakmájában. Volt is idejük nekik annak idején ezeket a szakmákat kitanulni! Most meg már késő volt. Ahhoz, hogy hazamenjenek. Összeköltöztek. (Minden zsák megtalálja a maga folttisztítóját.) Mindezek ellenére az asszony megmaradt ösztönösnek, a férfi ezalatt tejet ivott. Másban is jól kiegészítették egymást és helyben hagyták. Fél szavakból rengeteg munkát adtak egymásnak. Szabad idejében az asszony lelkiismeret-furdalást okozott, a férfi önvizsgálatra késztetett. (De mindkettőnek volt még egy mellékkeresete.) Az első szabad választáson az asszony nyitva felejtette a vízcsapot, a férfi állástfoglalt. A taxisblokád alatt a férfi kereszthuzatot csinált, az asszony az anyósát okolta. Sokáig nem tudták, mi lesz az oroszok végső kimenetele, pedig akkor jött volna be nekik egy lakáscsere. Úgy hozta a sors, hogy közös gyereket vártak. Erdélyből. Cserenyaraltatásra. Addig ők mentek ki. (De másban is nagy gyerekek voltak.)

Az asszony ekkortájt a Zsidó Kulturális Egyesületnél takarított, a férfi tervezte hozzá a lemezborítót. A férfi kereste a különbözőségeket, az asszony megtalálta a számítását. (A középső fiókban volt.) Lassan 40 évesek lettek már, és még egyiküknek sem volt származása. Elhatározták, hogy ősszel átkelnek a Tiszán, és télen egybekelnek. Súrlódásuk minimális volt. A vízben. Az asszony az algopyrint szerette jobban, a férfi szerette volna megreformálni a mezőgazdaságot. A Holt-Tisza-ágnál kötöttek ki. És a kárpótlásnál. A férfinak mindene volt Szaúd-Arábia, az asszony közelebb húzódott volna. Végül mindketten bekerültek az orvoscsoportba. (Mint sebesültek.) Itthon a külpolitikával foglalkoztak inkább, kint a belügyi alakulathoz kerültek. (És beavatkoztak.) Nehezményezte is először Irak Kuvaitban, Majd Kuvait Törökországban. (Amerikában ezalatt szárazság volt. Az alakulatoknak.) Hamarabb jöttek haza. (Mint várták volna a gyerekek.) Az asszonyon kitört a nevetés, a férfin az ázsiai influenza valamelyik európaibb leányvállalata. Elhatározták, hogy felnőtt módon és közép-európaian rendezik az adósságaikat. Az asszony lenövesztette a haját, a férfi felnőtt a feladathoz. De nemcsak formálisan fáztak, gyakorlatilag is tehetetlenek voltak. A Nagy Imre-temetés évfordulóján a férfi kikezdett az asszony állítólagos verőlegényével, a Kádár-temetés évfordulójára már együtt mentek. (A valódi smasszerokkal.) A válás érzékileg megviselte őket. Az asszony túllőtt a célon, a férfi beletalált a közepébe. Most Horthy hamvai után leskelődnek. Rájöttek, szépek itt nem lehetnek, legfeljebb egy kicsit okosak. De ők már halálukig csak ilyen patronokban tudnak… (Még ma is élnek, ha az asszony aktmodell nem lett volna.)

HUMORTALANSÁG 1991. IX. 4.

Annyi a beolvasás, a leleplezés és a tettenérés manapság széphonunkban, annyi a sunyi, elkenő, vérlázító védekezés, s olyan öngerjesztett hisztériával, vehemenciával, a bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak tökéletes hiányával, oly humortalanul folyik mindez, hogy nem állhatom meg, ne rohanjak neki végre – önmagamnak! Megírom humortalanságom egyik történetét. Mert sok volt. Talán előbb voltam humortalan, s aztán már kevésbé az. S nem fordítva. Bár mintha az idő ennek az utóbbi, lefokozó folyamatnak kedvezne jobban. Vagy ezt már csak humorral lehet…? Ne várjon tőlem ezek után senki sokat, a történet hihetetlenül egyszerű. De sajnos – hiába erőlködöm – mégsem evangéliumi. Kondor Béla, a festőművész még javában élt – de még mennyire – akkor, és boldogtalanul virult. Kértem egy képet tőle, ő egy plakáttervet adott, az 1964-es székesfehérvári kiállításának egyik ceruzavázlatát – gyorsan hozzátéve, hogy háromszáz forint. Én el – nagyapámhoz pénzért –, vissza a műterembe, átnyújtom: „Kérem, legalább dedikáld.” Megtette: Gyurinak, pénzért. K. Samu. S most jön a – nem is humortalanság – kispolgáriság – több! –, barbárság: kiradíroztam otthon a „pénzért” szót. Pedig – megint a mentalitás – most, azzal együtt mennyivel többet érne! És különben is… Szörnyű! Lám: honnan hova lehet fejlődni! Vissza! A kép óriási ügybuzgalommal alkotó embert ábrázol, szinte a papír teljes terjedelmében, amint csaknem belevész, már-már a kilátástalanságig, az általa teremtett repülőmodell útvesztőibe. Miközben alatta fajának két – emberségében icipici méretű, de egyazon – képviselője bunkóval üldözi egymást: legyen végleges az önmegsemmisítés! Legyen! Legyen?

MEGOLDÁS 1991. IX. 8.

Nincs nálam a könyv, pontatlanul emlékezem vissza a Karamazovok-ból egy jelenetre, de az is jellemző lehet – egy időszakra, s „írójára” –, ki, mikor, mit emel ki belőle. Botrányra emlékezem, amit a Karamazov család okoz, amikor meglátogatja Aljosát a kolostorban Zoszima sztarecnél. Ki-ki saját beállítottsága szerint tudatosan provokálja a jobb sorsra érdemes lehetőséget, a megállt időt, s benne a fogható, érzékelhetően közel levő letéteményesét, közvetítőjét, a szent életű papot. Eddigi tudásunk alapján a helyzet már tarthatatlan, megoldás elképzelhetetlen, fölülkerekedett – úgy tűnik föl, végérvényesen – a gonosz. S ekkor, a robbanás előtti forrponton, Zoszima sztarec a földre veti magát, s mindnyájunk Urához imádkozik, de csak a maga nevében, illetve magára vállalva az egészet: Uram, bocsáss meg nekem, bűnösnek! (Még azt sem téve hozzá: „…hisz nem tudják, mit cselekszenek”.)

URVULÓ JÖVŐ{2}* 1991. IX. 11.

Be kell vallani: a sértődöttség, a gyűlölet hajtotta cselekedetek jóval látványosabbak, leleményesebbek, mint a bizalomból, egymás megbecsüléséből fakadóak. Szerencsére ez utóbbira is van azért egy szerény példa. Zelk Zoltán, ha írt egy verset, mindig felhívta költőtársát, Kormos Istvánt. Beolvasta a telefonba legújabb alkotását, majd megkérdezte hétről-hétre: mondd, Pista, vers ez? S ez így ment, szinte hetente, évek óta. Egyszer a televízió Zelk-portréműsort sugárzott, ahol Zelk elmondta, hogy ha ír egy verset, azonnal felhívja Illyés Gyulát vagy Vas Istvánt, beolvassa nekik, és megkérdezi – elsősorban Illyést – mondd, Gyula, vers ez? Majd – az adás után nem sokkal – mintha mi sem történt volna, újra cseng a jól ismert hang telefonon, Kormos lakásán, és a felolvasás után a szokásos kérdés, mondd, Pista, vers ez? Mire Kormos István: nézd, Zoltán, az rendben van, hogy amikor elkészül a legújabb alkotásod, felhívsz, és azt felolvasod nekem. Az is rendben van, hogyha van egy televíziós műsorod, abban nem engem említsz, hanem Illyést, Vas Istvánt. Az is rendben van még, hogy utána természetesen megint csak engem hívsz fel a verseddel. De az, hogy egyszer sem kérdezted még meg: Pistám, hogy vagy? – az már nincs rendben. Nagy hosszú csend a vonal másik végén, majd Zelk, nagyokat nyelve: Pistám, hogy vagy? – Köszönöm szépen, szívinfarktusom van.

Isten ments leírnom: egyikük sem ebbe halt bele. Mi még élünk. Vagy, hogy: egymásra vigyázzunk!

Jobban odafigyeljünk! Ne gonoszkodjunk! (Én se, Zelkkel.) (Pont ővele, aki „egekbe vitt” az ÉS-ben, egy Pénteki levélben.) Mentségemre – s ez egyedül az ő érdeme –, nem Kormostól, Zelktől hallottam ezt a történetet. (S ez nem túl látványos, de a kvalitás jele.)

LOVAKRUL 1991. IX. 18.

Megy az ember az utcán, tévékamera nélkül, s nem ő kérdez, őt kérdezik: Gyuri, olyan szomorúnak tűnsz, vagy ez is csak vicc? Ez a kérdés akadémikusnak is tűnhet – morfondírozik, miközben elhaladva az Akadémia mellett, visszanéz a legnagyobb magyar szobrára. Ráfordul a Lánchídra az ember, s nem ő állít meg, őt állítják meg: hídpénzt még nem fizetett! Megy az ember a hídon, amelyet állítólag felégettek – a sajtóval, a külkapcsolatokban, többfelé is –, nem ül föl a rémhíreknek, még akkor sem, ha utólag a cáfolatok már nem jelennek meg. Kis walkmenével, zene helyett, a Déli Krónikára lejt most az ember, s még fel sem ocsúdik az aznapra adagolt depresszióból, amikor máris szembetalálja magát az alagúttal. Caplat az ember, fel se horkan, a felnagyított-kisebbre tervezett alagútban, a szmog és időzített bombariadók ellenére sem elriadva, bent van, javában, az elején? – a közepén? Nem figyel a Jelentésekre az alagútból, tudja, látja ő is, magától, a végét? (Clark–Jelenits: A jó kivájja a maga medrét.) S bár az ellenakusztika bent visszhangosabb, mégis a falakról, s az emberről lepattan, vissza a feladóhoz. Hajtják, elterelik, fárasztják, trappoltatják az embert, de ő érzi – nem az alagútnak –, az álhíreknek nem lesz jó vége. Különösen amik hazulról a külföldi hírügynökségekben keringenek, keringési zavarokkal, s visszajutva összeütköznek, kisüléssel, a tényekkel. (S így előbb-utóbb, ha kerülővel is, de kisül, fény derül mindenre.)

Megbotlik, bukdácsol időnként az ember, pedig két lába van, halad a karaván – a kutya ugat –, megy, az előző nap megjósolt hidegfrontban – a korábban beígért hosszú forró ősz helyett –, amikor – mintha újabb lázálmot küldtek volna rá –: egy emberarcú lóval találkozik. (Illetve annak fényképével.) Nézi az ember – a saját szemével látja –, bár nem hisz, az újságnak, s ez már nemcsak megállásra, megállapításra is készteti. Jó, jó, én most egy emberarcú ló fotóját látom a Pesti Riportban, megszületett – állítólag –, tavasszal, Amszterdamban. (Szemben a „jugoszláv döntéssel”, Hágában.) Kétmillió dollárba került – írják – a kísérlet, de nem tudom biztosan, a genetikaie vagy a fotómontázs. Mindenesetre eddig csak a hát volt borzongató, most már a fej is az lett. (Főleg – ha az ezreléke igaz –, hogy kutyafejet tettek a Balkánon egy magzat helyébe.) Mi kell még, hogy Európa végre észre térjen? Nézem szomorúan fényképét a kedélyes kentaurnak, a lovat sajnálom, mert elcsúfították velünk, emberekkel; vagy magunkat, mert megint lóvá tettek? Baktat az ember, magában, még mindig az alagútban. Jobb, ha marad is. A Széchenyi úton. így kijut valahova. S nem az „emberarcú” szocializmusból, a lótestű kapitalizmusba!

MÉDIA-HAJÓ 1991. IX. 29.

Van egy hírértékű rossz és egy rossz hírem. Melyikkel folytassam? Magyarországon a szárazföld után a vizet is meghódították a tömegtájékoztató szervek. Elfoglaltak egy hajót, ahogy korábban a Médiát, ugyanarról nevezték el, és onnan tájékoztatták, szeptember 28-án, a szárazföldön magára hagyott, tájékozatlan tömeget. Rendkívüli, váratlanul beállított tévéműsorban. (Az volt benne a rendkívüli és váratlan, hogy még a látszatra sem adtak, s így semmiben sem változott, különbözött a beállítás, a beállítottság az eddigi műsoroktól.) Talán csak annyiban, hogy a Média-hajón még jobban kiderültek az aránytalanságok. De nem közvetítették, amint a Média-hajó – emiatt – kibillent, pedig föl is borulhatott volna! (Az eddig is csak szavakban hangoztatott tolerancia.) A megszólaltatottak kilencven százaléka – csupa, magát függetlennek, szuverénnek nevező újságíró, a „szakma” – kísértetiesen egyénietlenül ugyanazt mondta. Nekem, az állampolgárnak, a lakásomban, a képernyőn keresztül. Lehet, hogy a többi megszólaltatott nem ugyanazt mondta – a Média-hajón, a mikrofonba, bele a kamerába –, de erről csak a vágószobában értesülhettek a jólértesültek. (Már az egykori ellenzéki kerekasztalról is azonos technikával készített, jelenlegi film készítői.)

A független, szabad sajtóban dolgozók – s ezért változatlanul harcolók – mind egyöntetűen állóháborúról beszéltek, de mivel csak az egyik felet hallgattatták el, agyon, erről csak a másik fél beszélhetett. Vagyis egy oldalról, egyoldalúan, csak egyfelé lőttek. (A részben levitézlettek, az első szabad választásokon alulmaradottak, a győztesre.) (És a kameraállás, a stáb – mint az elfogulatlan BBC, ANTENNE 2 esetében – jóformán csak a „szegény, ártatlan” szerb hadiállásokból láttatta az eseményeket. (Illetve rokon-szellemiségben.) (A „jugoszláv törekvésekkel”.) (1917-ről már nem is beszélek. Az is egy hajóról indult el.) (Amikor lőttek az egésznek…) (Most ugyanonnan védik elkeseredetten?) (Szerencsére ez a Média-hajó Békásmegyernél mindig visszafordult. És így – bár ismételten a Parlament felé haladt – az össztűz többször is célt tévesztett.) Hallom, többen menet közben kiszálltak ebből, amikor kiderült, mi mire megy. És merre. (Mi mellett siklik el.) Vagy a kirekesztés ellen küzdők rekesztették ki őket? (A Dunát is lehet rekeszteni.) S maradt együtt – immár deklarált többségben –, száz százalékban, a kisebbség. Csak attól félek – a kisebbség védelmében azért szólnék –, nehogy az állóháborúban, ellenfél híján, egymásnak essenek Mert az olyan önpusztító lenne, mint amit eddig, a pozíciókért csak önmagukra figyelve, az össznemzettel szemben végeztek (Össztűzzel?) (Még nem tudhatom, és utólag nem adnék előre ötletet.) Inkább – hogy mentsem a helyzetet –, Média-hajó nélkül, a parton, elsüllyedek. Szégyenemben. (Mert önkontroll, önkritika láthatóan egy csepp sem szorult beléjük, s így nem is

szoríthatott ki…, súlytalanságuk ellenére, az általuk kiszorított víz súlya.) De mivel a szárazföldön körülöttünk háborúk dúlnak, lehet, hogy a jövőben egyedül Magyarországból, csak ez a Média-hajó menekül majd meg, válogatott legénységével. (Pontosabban – ahogy a nagykoalíció el lett képzelve – a vendégséggel és a kiszolgáló személyzettel.) A lényeg: az egypárton belül a Média-hajón maradottak, a csatározásban, belső hatalmi harcban – nem földrajzilag – meddig jutnak? Megint csak – szárazon megúszva – marad az egypárti diktatúra? Vagy megalakítják az SZDSZ-en belül az MDF-frakciót? (Ahogy már az MSZP-nek is „elvileg” lehet kereszténydemokrata szárnya.) (S a fának vaskarikája, kutyának szalonnája.) S akkor jól ellesznek egymással? S aztán az újabb választások? Győzelmek? Vereségek? Hogyan közlik az eredményt, eredménytelenséget a szárazfölddel? (Hogy megalakul majd az emigrációs magyar kormány.) S mennyire veszik figyelembe a valós értékeket, a párton kívül, mondjuk országos méretekben? S hogyan tolerálják majd a Média-hajón az új, saját magukból levált, leváltott ellenzéküket? S minősíti-e, differenciálja vagy csak általánosságban kormánypártinak nevezi az ellenzék – illetve benne az egyéni arcok – a másként gondolkodókat? S milyen arányban engedi majd a leendő ellenzék ezeket a véleményeket megnyilvánulni a hajó kabinjaiban, a kormányzófülkében és a tömegkommunikációban?

De most még szerencsére pluralizmus van. (A Vigadónál.) Úgy, hogy a többség a Média-hajón van, a kisebbségben levő adófizetők meg szerte, elszórtan, elenyészően az egész országban. S a remény és a kamera megint elúszott a Média-hajóval. De a Média-hajóról állandóan tájékoztatnak bennünket, hogy a part szakad. Szerencsére a Média-hajón is lehet fogni a Média-hajóról közvetített műsort. S így egymást nemcsak az életben, a tévékészülékekben is látják. S így úgy tűnik föl, ez az élet. Rendje. (Csak ez.) (Az egyetlen elismert és ismertetett értékrend.) S akkor – hogy valami változás, változatosság birtokon belül is bekövetkezzen – a Média-hajón megkeresik a mentőcsónakot, s azzal megint egy szűk kisebbség elhatárolja magát a többi, többségben levő kisebbségtől, magukkal víve a mikrofont, kamerát, rotációs gépet – mint korábban a Média-hajó a szárazföldtől –, most ők rugaszkodnak el, távolodnak el a Média-hajótól, s a Média-mentőcsónakban csak egymást interjúvolják, már azzal sem törődve, hogy a Média-hajón ezt nem látják, még veszélyesebb vizekre eveznek, miközben ezzel állandóan a szárazföldet okolják. Majd egy kis idő múltán – már a Média-mentőcsónakon belül – a Médiamentőövért folyik a hatalmi harc – mint most a moratórium ellen –, s végül is a Média-mentőövből kirekesztve, egy Média-ember marad az országban, csuromvizesen, nyakig, saját levében, az összes kamerával, s a saját éhenhalását nézi egyenesben, de azt akkor már pozitívnak feltüntetve, bár – nem a pénzügyminiszter, a valódi pénzemberek – már nem tudják támogatni

– egymás támogatása miatt. Egy ideig még próbálja magát a tévé l-es ember, a tévé kettőn, s felszínen fenntartani, magát magával versenyben pályáztatni, magát magával elfogadtatni, de aztán megunva önmagát, csökken – általa – a nézettsége, már tetszési indexét sincs, aki – rajta kívül – hamisan felmérje, visszahat reá is, saját sugallt csüggedtsége, egy emberként fel is emeli végre a szavát, maga ellen, a víz-tükrén meglátja a maga ellenségképét, vesztében most erre van a legnagyobb szüksége, de rájön, már rég elvesztette, mert eladta a lelkét, matat, keresi azt az egy tál lencsét. Öntisztító folyamat helyett mindig csak mosakszik, kicsiny hitű ahhoz, hogy a vizen járva, kilábaljon, aztán mégis valahogy kilép önmagából, egy lakatlan szigetre, s onnan már megigazultan közvetítené a hajótörés okát – és tanulságait –, kezdhetne még mindig az új Magyarországon új életet, de próbálkozása reménytelen – ha nem segítünk! –, mert már körül vagyunk véve a hazugság tengerével.

KIVEZETÉS AZ ÚJSÁGOLVASÁSBÓL

LETARGIA 1991. X. 10.

Egyeztessük óráinkat! Van még annyi időnk, hogy jól érezzük magunkat? Elnézést, de én nem bírom már tovább! Képtelen vagyok tovább elfojtani magamban a jókedvet!! Az elmúlt időkben annyi öröm gyűlt már össze bennem, hogy félek, minden pillanatban, egy nagy hahotában, hangosan kitör belőlem! Előre is elnézést, ha ez véletlenül bekövetkezne, de már elég régóta csak nyelem, csak nyelem magamban a boldogságot. Már mindenféle módszert kipróbáltam, nehogy valahogy kitudódjon, mert a nevetés sajnos ragadós, továbbterjedhet, aminek belátható következménye lehet: egy esetleges, általános jókedv! Ezért, amint érzem, hogy ez a mámoros felhőtlenség kiülne az arcomra – sugaras homlokomon ránctalanul tovább fodrozna –, keresek azonnal egy fáskamrát, pinceólat, és emberfeletti erővel, addig visszatartva, pánikszerűen elfutok az emberek elől – a még megszokott, magamra erőltetett fancsali ábrázattal –, e takarásba menekülök, mint akire rájött, s ott végre nagy titokban, ha lehet, hangtalanul, de önfeledten kiélem örömöm, ragyogva, életvidáman, fülig érő szájjal – hangtompítottan – jókat nyerítek! Egészségesen könnyítek magamon, megszabadulok felesleges örömeimtől, különben már rég agyon nyomtak volna!

Majd – hogy a korszellemhez némiképp alkalmazkodjam – (egymás hülyítéséhez), ne lógjak ki a sorból, beállok a hivatásos és hivatalból zokogok, jajveszékelők népes táborába – hátulra, megbújva a sorban – (mint akinek öröme miatt szégyellnivalója van), s összeszorított fogakkal, lefeszített állkapoccsal, hihetetlen önfegyelemmel, gigászi erőfeszítéssel mindent elkövetek, nehogy valami kincstár nélküli optimizmussal elrontsam a katasztrófahangulatot, és a legreménytelenebbnek felvázolt pillanatban, tiszteletlenül megcsúfolva – nevetségessé téve – az eddigi komoly erőfeszítéseket – hogy a komolyságunkat egy pillanatra se veszítsük el –: beleröhögjek a világ képibe! Tudom, nincs szánandóbb egy eltorzult arcnál, vonagló, fel-felrángatózó testnél, ahogy idétlen, vinnyogó fejhangon, zaftosán, örömmámorban kukorékol, lerogy a járda szélére, leveti magát a földre, de mit tegyek, nekem már csak ilyen csúnya örömöm van! (Gondterhelten az ember nyilván megszépül, disztingváltabb és harmonikusabb.) Egyébként nyilvánvalóan akaraterő-gyengeségre vall, hogy időnként még így sem tudom türtőztetni, visszafogni magamban, elleplezni ezt az állandó, egyenletes, már-már életfilozófiává vált, elpusztíthatatlan jókedvemet! Pedig az ezredvég nem bírja már el – a közízlés, közhangulat – az egynemű, tiszta műfajokat. A kevertek, a vegyesek még valamelyest elviselhetőbbek, példának okáért a tragikomédia. Mert ha megneszeljük, hogy valaki állandóan, egyfolytában, mindenáron csak nevettetni akar bennünket, azon egy kis idő után már sírnunk kell. De ha bebizonyítják nekünk fehéren-feketén, hogy a világ, világunk, úgy ahogy van, reménytelen, s ez egy az egyben, elejétől végig tragikusan, a tragédia műfajában hangzik el, az már annyira elviselhetetlen, hogy kicsalja, még a bennünk marcangoló alvó oroszlánból is: az örömkönnyeket. („Szívemben néha elidőz, a tigris és a – felfalt – őz”)

A legrégibb Fioretti-kéziratból, 1396-ból ránk maradt egy traktátus, amelyben Fráter Masszeusz imádság közben gyakran ujjong, s tompán, miként a galamb, búg: Ú-Ú-Ú. Fallenorei Jakab testvér egy alkalommal megkérdezi tőle, hogy miért nem változtatja soha ujjongásának formáját, mire ő mosolyogva mondja: „Ha valamiben minden jót feltaláltunk, azon már semmit sem kell változtatnunk!”

KIVEZETÉS AZ ÚJSÁGOLVASÁSBÓL 1991. X. 26.

A világgal már sok minden történt, történik, velem még soha semmi sem. Egy nagy tál fehércseresznyét tett le anyám valamikor régen a betegágyam mellé, meg egy Verne-kötetet, hogy nyugton maradjak, míg elmegy hazulról. (Ez sem velem történt meg, hanem a csodálatos Nemes Nagy Ágnessel.) A fehércseresznye pontosan olyan, mint a piros, csak sárga. Nem ettem még fehércseresznyét, és nem olvastam még Vernét. Ezeket nem én, ő írja. (Vernét: Verne) Mumpszom volt. (Nemes Nagynak.) (Pé-vel.) (Nem tudtam, hogy azzal kell…) Anélkül is elég rossz. Tudvalevőleg fájdalmas. Különösen rágás közben. A mumpszos gyerek alig eszik. Ha jól emlékszem mumpszom nekem is volt. És Verne–regényem is. (Kinek adtam kölcsön?) De nem akkor volt mumpszom, amikor Verném. (Nem jött össze a kettő.)

(Miközben sok minden más összejött.) (Kanyaró és Fagyejev.) Lehet, hogy Verne már Nemestől kapta meg? (Amikor egy tálból cseresznyéztek?) Mindenesetre most már a cseresznye és Verne mellé odakerült örökre Nemes Nagy Ágnes is. A gyerekbetegségeket meg majd csak kinőjük. (Az ifjú és idősebb gárdistákat.) Gyanítom az írói anti-szándékot. Nyilván nem a cseresznyével próbálja – így utólag – fogyaszthatóbbá tenni Vernét. De nem is szándékozik Vernével kedvet csinálni a mumpszhoz. Viszont ha már van fehércseresznye – ami ritka –, azt ne lehessen csak úgy könnyedén megemészteni. (Egy újságírói-olvasói érzéketlen, felületes, negyed műveltséggel.) Főleg ha vele – és a mumpsszal – szeretné az író Vernét megközelíteni. „A döbbenetesen üres cseresznyéstál közölte – ugyanis – velem először, hogy kicsoda Verne.” De ne ugorjunk ennyire előre a történelemben! Jelenleg a tálban még ott piroslik a fehér. (Fekete szárú.) (A tál színéről nincs említés.) (Ha meg véletlenül eltalálom: cseréptörés.) Mert Ágnes asszonynál tál csak cserép lehet.

(Maráinál meg az elporladt életforma egyik szimbóluma. Mintha egy Tolsztoj- vagy Csehov-regényben olvasná gyerekkora történetét: „… a szobákat cserépkályhák fűtötték…”) Ez „a döbbenetesen üres cseresznyéstál…” Ebből a „döbbenetes…” Szerencsére nemcsak egy háború lehet az. Illetve az, csak az lehet. Még ha lassan megszokjuk is. (Már meg sem döbbenünk.) De ha ilyen döbbenetes szót használ az üres tálra, akkor hova fokozza? (Nem az üres tálat, mert azt csak vissza lehet fokozni… Cserepekre. Ami háború esetében szinte automatikus.) „Undorral néztem a csalogató cseresznyét és idegenkedve a szokatlan könyvet. Mire anyám hazajött, a tálban nem volt egy szem cseresznye sem, a könyvet pedig félig elolvastam.” Ez a cseresznye – ha szépen el is fogyott az írásban –: megmarad. (Tisztelettudóbb, ha nem firtatom: a magokat hova tette? Stílusban tartotta? Az utolsó meggymagig…? Az utolsó elhányt bádogkanálig…?) „Kétségtelenül meg kellett ennem azt a tál cseresznyét, minden egyes szemet külön-külön megrágnom, minden egyes harapás fájdalmát elviselnem – de nem emlékeztem rá. Mert a Verne-könyv? Tengeri vihar és… „fájdalmát”. Minden egyes harapás fájdalmát el kellett viselnem.

És a tengerparti város fájdalmát. Mert: fáj dalmát! (Eszék… sorolni is nehéz.) Nem lehet másba menekülni. Figyelmünket – saját bajunkkal – elterelni. (Tudom, vallom én is: Raguza-Dubrovnik az enyém is! Prága s a többi.) Fáj, hogy a Verne-kalandregényből ez lett… Cseresznyéskertelés nélkül… („…csak a fejszék kopognak tompán, egyhangúan a cseresznyefákon”. A hasábok már nem a cserépkályhába hullanak.) (A sajtó hasábjai meg… A köznapok lehetőségein túl nyújtsunk feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést. „Amit a nyomdafesték elbír.”) És igenis, ha képzeletben is, álljunk oda a dalmát-tengerpartra, ez is egy gesztus, valami elindul, távolodik? Legyünk ott mindenesetre, ha lehet, térdharisnyában, buggyos matrózblúzban, és integessünk gyermek-szalmakalapunkkal Verne kapitány hajója után, amint elúszik fura kéményein pamacsos gőzbodorral… jobb híján. Miközben sejtjük a költővel, könnyebb 30. századi űrhajósokkal kelteni fel az „ember”, a „lét”, a „nagyság” érzelmeit, mint így, vagy egy csehovi kishivatalnok szürke csetlés-botlásával…) (Firsz-Latinovits-Darvas Iván, kockás plédek, egycsövű, de sokcsavaros, dudoros messzelátók, sárgarézzel kivert briggek, jachtok, kismirglizett mozsárágyúk el.) (Az életem úgy elmúlt valahogy… mintha nem is éltem volna…) Egy kis áhítatot most, tisztelt közönség! Egy kis csöndet. (Aztán kezdődhetnek megint az első, második és egyéb boldogtalan békétlenkedések?) (E kérdés után azonnal esett a dollár a távol-keleti tőzsdén és a frankfurti könyvpiacon.)

Hamvas Béla állítólag kétszer olvasott életében újságot. Egyszer az első és egyszer a második világháborúban. (A harmadikat már nem érhette meg.)

ÉRZÉKENYSÉG1991. XI. 1.

Hallottam egy találó mondatot: amíg az indiánok nem ismerték a hajót, hiába úszott feléjük a folyón, egyszerűen nem látták meg. Kodály s módszere az óvodában – bölcsödében – kezdené a zenei nevelést. Az érzékenységet is születés óta fejleszteni, de visszafejleszteni is lehet. Velünk ez az utóbbi történt meg. Éppen ezért már észre sem vesszük, hogy percenként sértünk, megalázunk embereket. S a megalázottak is – te és én – már fel sem fogjuk, hogy időnként megint valami olyan történt – történik, ami alapjaiban sérti méltóságunkat. Ami akárhonnan jön, akármelyikünktől, az egészet veszélyezteti, s így benne kivétel nélkül mindenkit. Nem vesszük már észre? Vagy még nem? A hajót? Vért izzadok – esküszöm –, becsületesen küszködöm saját tompaságom, eltömődött érzékelőszerveim ellen. (Megtisztításukért.) Néha már-már meglátom a hajóból a szálkát, miközben hősiesen próbálom kikönnyezni a magaméból a gerendát. Milyen lesz az a hajó, amelyet – mondjuk – tíz évi belső tisztogatás után érzékenységem felépít majd? Megegyezik a valódi hajóval: az igazsággal? „Mi az igazság?” – kérdik cinikusan Pilátus óta s előtte is már sokan. Az igazság az…, hogy több igazság nincs.

Az igazságot viszont csak több oldalról lehet megközelíteni. Ezért kellene kinek-kinek a saját gerendáját az útjából eltávolítani. (Nem keresztbe tenni, inkább hordozni.) S akkor már senki sem tudja – miként a csillagot az égről – a folyóról a hajót letagadni. De azt mindnyájunknak a saját gerendáinkból kell összeácsolni. (Nem fogyatékosságainkból: meg sem tapasztalt, eddig felszínre nem hozott „jobbik” énünkből.) Még ha ez szálka is lesz majd egyesekben. De ez már megint félrevezethet. Mert magamat – pusztán az ítélkezéssel – a hajóépítésből kirekesztem. Milyen jó lenne, ha érzékenyebbek lennénk! – Nem a valódi és főleg nem a vélt támadásokra. – Nem is másokra, magunkra. A magunk érzéketlenségére. Mert akkor végre mások érzékenységét meg lehetne sérteni. Egy hajóval. Versenyezni lehetne – kellő öniróniával –: ki miben érzéketlen, mit nem vesz még mindig észre?! Például, hogy most nem olyan fontos. Még a korábban fontos ember sem. Most nem az a fontos, hogy ő fontos legyen. Fontosabb, hogy ne legyen annyira…

És a fontos legyen fontosabb! (Mert megmaradása, megmaradásunk függ most ettől, aztán lehet megint elegánsan, kissé kívülről…, önközpontúan.) Fontosabb, hogy ne helyezze magát senki annyira előtérbe. És mástól se várja ezt el. S mégse legyen emiatt megsértve! (Az összefogás ne ebben jöjjön létre!) Ne az ebből fakadó indulat vezérelje! Mert akkor nem látja meg – magától – a hajót. A maga sértettsége, hiúsága, pónilósága eltakarja azt, amit még el sem kezdett építeni. Mert csak magával van elfoglalva. (Belső önépítésével.) Legjobb esetben. (Mert ez lényegesebb, mint állandóan kifelé figyeljen.) Mert ebből még kijöhet valami… a fedélzetre. (Összeállhat belőle egy fedélzet.) De ha csak magával van eltelve – ha azt kenegeti, hizlalja –, akkor nem a hajóhoz járul hozzá egy-egy szöggel, hanem a saját koporsójához. Ami nem azonos Khárón ladikjával. (Magyarország alakú.) (S „messzire vagy”. Lesz. „Uram, nem létje…?”) Barátaim, Pályatársaim! Tudom, döcög, nem halad – látszólag –, fuldoklik pályátok. Az enyém is. Ha ahhoz ragaszkodom, amit eddig annak véltem.

Nem tagadom meg persze, sőt arra – is – építek! De ez ma már – sajnos? hála Isten? – nem elég. Volt Barátaim, egykori Pályatársak! Ugye borzalmas ez, így?! Ez lett. Ez van. Aztán reméljük nem lesz. Hanem megint együtt. Mert nem ezt akartuk! – Mármint széthúzást… Hogy aztán pont én vagyok a széthúzó…(te, ő)…, s emiatt nem jó, ami van…, s ez a végletekbe sodorhat… Ezt nem látjuk. Be. Ma még. Mint egykor az indiánok. Aztán – a keserű igazság s tanulság –, hogy amikor már belátták, meglátták a hajót: késő volt! (Le is mészárolták őket.)

A MAGYAR ÁLLAT{3} 1991. XI. 2.

A bolhából elefánt–”csinálás” folyik naponta. És fordítva. A magyar állat: hol bolha, hol elefánt e szerint. Attól függ, kik éppen milyen célra használják fel. Ez így nem tiszta, és úgy járhatok, mint Rómeó Lőrinc baráttal: „Ha rébuszokban gyónsz, rébuszokban oldalak is fel!” (Nyersfordítás plusz aktualitás.) A magyar állat tehát – első helyreigazítás – se nem a bolha, s még csak nem is az elefánt. Egyszerűbb, ha kimondjuk – egyelőre félkarakánul –, a magyar állat: a magyar állat. (A hangsúly beállítottság szerint kinél-kinél módosul.) Van, akinek a „magyar” már elég is ahhoz, hogy eleve csak egy állatra gondoljon. Azután van, akinél az „állat” jelző önkritikus. Hogy – például –: „Ilyen állat vagyok, hogy még ezt is hagyom!” De legszívesebben és gyakrabban azért másokra vonatkoztatjuk. Van, aki egészen odáig „fajul”, hogy „a magyar eleve egy állatfajta!” Ilyenkor természetesen magát nem tartja annak. (Vagyis magyarnak.) (S aztán ő sértődik meg a legjobban, ha más sem.) Arra most nem utalnék, talán ki is aknázták már, esetleg tőlem lopták – vagy én valahonnan –, hogy az állat-jelleget nem csökkenti, növeli, ha elveszünk egy betűt a magyarból, mert marad az agyar.

Ha a maradból veszünk el egy betűt: marad az Arad. Vagy folytatódik?! (Ez lehetne a végszó.) Más sajtóorgánumban, tömegkommunikációban még ennyit sem engednek. „Ezek az állatok!” Vigyázzunk, mert visszafelé állatozni már kényesebb. Az elsősorban a magyart illeti meg. Rá is szolgálunk időnként, nem mondom. De mondom! De csak annyira, mint a holland, angol és pápua. Szerencsésebb persze, ha ez a gerinctelen vagy gerinces derék magyar ló: önmagát ostorozza. (Anélkül, hogy a nyakára ülnének.) Második helyreigazítás: a magyar állat a magyar állaton belül is minimum kétfajta: a népiesen állat és állatian urbánus. Lehetne emberien is az, pusztán mert más a kultúrája – kulturálatlansága –, de ez a felosztás emberi ésszel felfoghatatlan. Ahhoz az állat finomabb ösztöne is kellene. S nem az állati ösztönök. Melyekkel – első, de nem utolsó közhely – az ember tele van.

DAMASZKUSZ UTÁN 1991. XI. 20.

Legújabbkori történelmünkben az átmentők után megjelentek a visszarántók. A nevesincs átmentők után a neves magávalrántók. A kibogozhatatlan damaszkusza életutak, a Saulusok-Paulusok-Anonymusok után: a Dugovics Tituszok. A már nem magával: velerántók. Az önkéntesen másokat feláldozók. A még zuhanás közben is – éppen az együttzuhanással – bagatellizálok, nivellálok, összemosok. Az ártatlanabbakkal – csak ártatlanságukkal – utólag szolidaritást vállalók. Akik most nem leleplezik a másikat pártállami múltjuk miatt, hanem napvilágra hozzák eddig észrevétlen tisztességüket, s a bemocskolttal – illetve tisztára mosottal – most együtt toporogva szárítkoznának. Remélve, hogy így a korábban már befeketítettél együtt fehérednek majd ki. Anélkül, hogy belesápadnának. Ez most az új stratégia, két évvel a választás előtt. Nem is annyira lerántani az ellenfelet, inkább a saját feddhetetlenségről akkorát hazudni, hogy leszakadjon a plafon. S akkor már hiába van kitűzve ormára a zászló. Hogy aztán vár se lesz, ahova esetleg majd a saját zászlót…, az most nem számít. Ha ő pusztulásra van ítélve: az egész pusztuljon! Nyilván több oldalról sántít a hasonlat. De Achillest most nem szeretném perbe fogni a sarka miatt. Ilyen sebezhető pontja – válltól le- és felfelé – szinte mindenkinek van. A tömeggyilkosokat viszont magam sem tudom – ha megöregedtek is –, szabad-e tovább futni hagyni? Nem azért, mert még mindig valamiben sántikálnak…, és amputálással esetleg még ki lehetne lábalni. Műlábbal különben sem lehet elrettenteni, példát

statuálni, igazságot szolgáltatni. De senki halálát nem akarja itt senki. És a jog is – hál’ Istennek – ezt már nálunk is tiltja. A cél csupán az – ha jól értelmezem –, hogy a visszarántók ne kapaszkodhassanak Dugovics Tituszba! Jobb ezt fordítva! (Úgy sem!!) S a zuhanást ne a jól bevált ejtőernyővel… S lent a többieket a hősökkel ne egy közös sírnak adják! Persze a veszély – a feljelentgetések és egyéb „lavina” –, tagadhatatlan, megvan. (Majd egy tucatnyian már éltek is az alkalommal.) Éppen erre kell végre a törvény, a jogi tisztázás, a keret, a garancia. Különben még Dugovics is, ha élne, félő: törököt fogna!

MIKULÁS 1991. XI. 28.

Ugyan a vicc – a műfajon belül – a humornak csupán lesajnált szegény rokona, e megállapítás sem tántoríthat el egy bűbájos vicc elmesélésétől. Találkozik az elefánt a kisegérrel: – Jaj, de kicsike vagy te, kisegér, hány éves vagy? – Három és fél. – Érdekes, én is három és fél éves vagyok, mégis milyen nagy vagyok. – Az igaz, de én két hétig beteg voltam. Nincs annál poénellenesebb, mint amikor egy viccet utólag magyaráznak. Szóval… a viccmagyarázat úgy hangzana, hogy az elefánt nagysága csak az egér kicsisége mellett derülhet ki. És nem feltétlenül pozitív a „nagyság”-jelző, s a „kicsiny” sem biztos, hogy kicsinyít. S ebben a teljesítményelvű világban elsiklunk részszépségek mellett. A más rétje zöldebb, és ki az, aki meg van elégedve magával úgy, ahogyan van?! S persze el kell követnünk mindent, hogy képességeinket fejlesszük, életünk folyamán tehetségünkből minél többet hozzunk felszínre. De az is nagy titok – talán az előbbinél is nagyobb –, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogyan vagyunk. Mert – hitem szerint – mindenki tudatosan lett teremtve. Pont olyanná, amilyen. Így van rá szükség. Az erősebbnek a gyengére és fordítva. A szépnek a csúnyára és fordítva. A gazdagnak a szegényre. (Inkább fordítva.) Így egészítjük ki egymást. Nagy titok tehát, hogy saját végességünkkel elfogadjuk magunkat. Mindenki magával a saját ajándékát kapta. S akkor már csak az a feladatunk: megérezni, velem – veled, vele – mi az Úristennek a szándéka. Mi végre vagyok itt? Mire teremtettek? Mi a cél velem? (Amiért azonnal itt teremtem.)

Lehet, hogy velem: a nevettetés? És akkor ezt most megint elsinkófáltam? S helyette „filozofáltam” ezzel az egymást egymással való megajándékozással? Vagy eleve Mikulásnak lettem teremtve? Télinek-nyárinak egész évben? Hogy – például –, mint több éve a Rózsadombon, becsöngessek egy kacsalábon forgó villába, de ne nyerjek bebocsáttatást, mert „a ház úrnője” éppen nincs jelen? Ma már nem tudhatom, mert akkor az ajándékozás nem jöhetett létre. Csak a kaputelefonon keresztül üzengethettünk egymásnak. Csupán rácsodálkozhattunk anyagi s egyéb különbségekre. Azóta a televízió-rejtett-kamerát felcseréltem újságíró-tollra, vasárnapi-rádiómikrofonra. S most megint Mikulás volt (van, lesz). Tedd hát ki minden este a cipődet s reggel bújj bele! Majd meglátod, mikulási ajándékként te leszel benne. Kevesebbet vártál? Többet? Ez a legtöbb, hidd el, megérdemlünk téged. (Kis halk megható zene.) Járj másként mától: cél van veled!

KARÁCSONYI? ÉRTELMISÉGI? NYAVALYGÁS? 1991. XII. 14-16.

Többünknek – egyre többünknek – tanítómestere, lelki atyja a piaristák magyarországi tartományfőnöke. Idézünk is tőle mind gyakrabban, érvként használjuk föl egymásért(?), inkább – sajnos – egymás ellen. Karácsony van, kihez forduljak hát avatottabbhoz, felütöm 1978-ban kiadott könyvét, s megnézem, pontos-e a bennem jó ideje meg-megszólaló Audenversidézet: A néma Gonosz kölcsönkérte a Jóság nyelvét, s lármává degradálta. Olvasom a heti-havilapok egyre sokasodó karácsonyi mellékleteit,s állandó lelkiismeret-vizsgálatra, lelkifurdalásra késztetnek a megvesztegetően igaz telitalálatok, „önáltatásról, önismerethiányról” beszélnek. Megbékélés, kiengesztelődés helyett „gyanakvásról, gyűlölködésről”. Ha most visszavágnék: „Előbb a has jön? Aztán a morál?” – az imént említett versrészletet idézném: a „Gonosz kölcsönkérte a Jóság nyelvét” máris igazolódik, mennyire szeretetlen vagyok, holott – idézek egy másik karácsonyi mellékletből: „Az elmúlt évben Isten mintegy tálcán kínálta fel a lehetőséget az Ő Országában hívőknek, hogy szeretettel tegyük naggyá: eggyé Magyarországot. (…) De most mindenki a másikra mutogat, veszekszik, fél és káromkodik.” Visszamutogathatnék én is, hogy ezt éppen az egyik főmutogató…, de nem folytatom. Két – általam igazán nagyra becsült – hiperérzékeny, igen művelt kortársamtól idéztem, akikhez baráti szálak fűz… – nem merem kimondani múlt időben –, s akik mellett én nehezen állok meg bizonyos tekintetben. Egyikükkel nemrég találkoztam az utcán, láttam, ő is észrevett, de megvárta, mit lépek én, továbbmegyek-e, s akkor ő sem állít meg, mindketten megúszunk így

egy kényelmetlenséget. Zavarban vagyok, mert nem az én – idézőjelben – jóságomról s az ő – macskaköröm – negatívumairól szól ez a történet. Valahogy én mentem át a túlsó járdára hozzá, megöleltük egymást, majd közöltem, hogy utóbbi megnyilvánulásaiból egy leheletével sem értek egyet. Mégis teljes lett köztünk azonnal az egyetértés, mivelhogy harsogóan igazat adva kinyilvánította: természetesen ő sem ért velem semmiben sem egyet. A már idézett Betű és lélek című könyvben szerző következőket írja: „Jézus nem azon igyekezett, hogy a közvélemény előtt leleplezze a farizeusokat, hanem azon, hogy őket magukat rávezesse saját belső tisztátalanságuk fölismerésére.” Második csapda. Mármost én lennék az, aki – kimondani is nehéz – rávezeti (idézőjel) őket? Még József Attila is így írja: „Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt.” (Remélem, úgy is érthető: a gyanakvás ellenére együtt…) Legyen harmadik csapda is egy újabb idézet kapcsán! Észrevettem – írja Pilinszky –, hogy például x–szer leírják, hogy fa, de ha előtte nem hatoltak be abba a fába, amiről leírták azt, hogy fa, akkor az meghal a papíron, az egy szó; ha behatoltak, akkor nagy ereje van. Azért ez nagyon nagy csapda: mármost én lennék az, aki jobban behatoltam?! Persze. Remélem. Sőt! De azért ezt mégse én ítéljem meg… Tőlük viszont – rám vonatkoztatva – szívesen veszem. De hol van ekkora nagyság?! Bennem sincs, hogy őket érezzem hitelesebbnek. Megint ez a „nekik”, „tőlük”, „ők” és „mi”. Ebben a lármában élünk. Ki az közülünk, Istent s felebarátait szavaival szolgáló emberek közül, aki egészen nyugodtan nézne elébe ennek a számadásnak? A néma Gonosz kölcsönkérte a Jóság nyelvét, s lármává degradálta. Ki kezdte? Ki folytatja? Hol a keresztényi szeretet határa? Éppen a szeretet fokmérője, a barátság próbája, hogy ezeket az egymásnak feszülő,

homlokegyenesen ellentétes véleményeket is kiállja? Lehet. S akkor – bizony, barátaim – rosszul vizsgáztunk. Persze ő – remélem – értem haragszik, s én azért „harcolok”, hogy neki jobb legyen. Neki is. De ahhoz ebben a sorsdöntő csatában részt kell venni, s főleg nem az ellentétes oldalon állni. Tudom, újabb csapda. Onnan meg én tűnök föl ellentétesnek. Csupán nézőpont kérdése lenne?! Nem elég, hogy majd utólag kiderül, ki szólt-cselekedett korszerűbben, helyesebben – nem kerülhető meg – magyarságunkért aggódóbban? S, hogy jövök én ahhoz, kételkedni, hogy ő, ők nem jót akarnak? De, hogy jönnek ők is ahhoz, hogy én, mi, nem jó úton járunk. (Megint besétáltam a saját magam által ásott, ásatag vermembe.) Egyik – talán legjobb – barátomnál, barátaimnál töltjük hosszú évek óta Karácsony másodnapját. Idén ez – úgy sejlik – elmarad. Talán most már örökre. Hergelem magam, keresem az önigazolást, visszapergetem az elmúlt időket, nem értem, nem tudom megmagyarázni – igen, azt hiszem, megbocsátani sem tudom – barátom általam károsnak vélt lépéseit. Játszom azért a gondolattal: mi van, ha utolsó percben mégis megszólal a telefon? Elegánsan visszautasítom? Kibúvót találok? Továbbmérgesítek vagy hálásan, megszégyenülten, bűntudattal elfogadom? Hogy lám, mégiscsak ő a különb! A barátibb, keresztényibb! Nem valószínű, hogy megszólal s Karácsonyra invitál a telefon, de ha igen, akkor is több mint valószínű, félelegánsan, negyedszeretetlenül visszautasítom. Találok kibúvót. Miért? Győzni akarok? Mindenáron? Ilyen gyenge lábakon áll vélt vagy valódi igazságom? Vereségem,” igaztalanságom” beismerése lenne az ára az elfogadásnak? A viszont-baráti-békejobb-nyújtásnak?

S aztán? Ha mégis elásnánk a csatabárdot és elmennénk barátainkhoz, s ott – idézőjelben – nem politizálnánk? Minden kínost kínosan elkerülnénk? Azt keresnénk, amiben egyetértünk? És aztán? Ha megint olvasom barátomat az újabb „aláírók” között? S azt veszem észre magamon, hogy megbélyegzem, s nem értem végképp, mért van szüksége erre, mi a gyökere, hogy erre is képes, idáig vetemedett? (Már idézőjel nélkül, őszintének érzett indulattal, haraggal mondom megint ezt.) Ilyen illékony, ennyire megalkuvás szükségeltetik egy pillanatnyi tűzszünethez? Ennyire bizonytalan lennék önmagamban? Ennyire sebezhető – általam – a béke? Egyértelműen megint én rúgom fel? Ürügy számomra minden cselekedete, kisebbségi érzésem kompenzálására? S hogy ne derüljön ki, átmegy igaztalan gyanúsítgatásba? (Reálpolitikusság, karrierizmus, miegyebek.) S még meg is tetézem: legyintek, hiába, nem értjük egymást, reménytelen. Nem, csak ezt ne! „Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!” Dráma nélkül nincs katharzis. Talán eljön az idő, ideje. Kivárjuk? Továbbra is megkerüljük a szembenézést s fölstilizáljuk magunkat szenvedőkké? És leszünk rögtön diadalmasak, mint akinek eljött az ideje? Tudom, értem, érzem – barátom az elmúlt negyven évvel való szembenézésre utal, én meg most felhasználom az elmúlt másfélre. Nem jött el az időnk, nem tudtuk elérni, hogy eljöjjön az időnk, még a közelében sem vagyunk, hogy eljöjjön az időnk, sőt…! Idáig a karácsonyi mellékletből az idézet. Csupa-csupa tagadással, ha rosszindulatú vagyok: több vádaskodással, kevesebb önbeismeréssel. Inkább dogmatikával, mint életszentséggel. S valamilyen – kimutathatatlan – pózolt fölénytornyos igazságosztogatással, meg nem szenvedett álbölcsességgel. (Persze ez többé-kevésbé mindnyájunkra valahol érvényes, kísért a veszélye.) Csupa-csupa tagadás ez a megható karácsonyi melléklet-részlet, de többes számban, ami biztos, hogy nem a tíz plusz ötmilliót tagadja meg, hanem pont ellenkezőleg. Ez így túl szép, patetikus, pillanat, önvizsgálat: behatoltam-e a szavak mögé? Van-e hitelem? (Van e téren is még jócskán mit tennem!) „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” – ezt csak azért mondom most, hogy

rímeljen? (S ráadásul nem ökumenikusan.) Mondom magamban tovább. Ha lehet, barátom, barátaim – tudom –, mondjátok ti is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket,…” De – s ez lenne a leghűségesebb Karácsony szelleméhez – amikor imánkban odáig jutunk: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, ne tudjuk olyan gyorsan, azonnal és hirtelen, kik is azok, akik az elmúlt másfél évben ellenünk vétkeztek. Megbocsátani anélkül is mindig lehet!

AKIK MÁSKÉNT GOMBOLKOZNAK 1991. XII. 18.

Mi juthat az ember eszébe ilyenkor szilveszter tájban? Vagy minek a hiánya. (Most kivételesen nem a hiánygazdaságban.) A dili az, ami egyre jobban hiányzik életünkből. Minden olyan tény- és tárgyszerű, komolykodó, egzakt. (Minden egzaktáltság nélkül.) Az ilyen „szörnyű, már a Balatont is vizezik” – hiánycikk. Míveld a csodát, ne magyarázd!” – Ennyire nem lenne mondanivalód, Gyurka? Ennyire elfáradtál az elmúlt évben? – Ellenkezőleg. Ennél pihentebb-agyúság már nem is létezhet. – De mit akarsz mondani? Mi az „eszmei mondanivaló?” – Ja. Kell mondanivaló? Rendben van. Gyerekek, ti akartátok! Az a legkevesebb. (Ami a mondanivaló alján lesz.) Ha akarjátok, aktualizálhatok is. Összeveszhetek akár magával Saposnyikovval is. Így szilveszter táján mindent szabad. „Nekem csak ne játssza meg magát! Nagyon is tudja, miről beszélek! Nekem csak ne mutassa be a – volt és leendő – szovjet hadsereget. Mindegyiket ismerem külön-külön, személyesen. Volt szerencsém hozzájuk. Lesz?! (Nem is olyan érthetetlen a dili, „csürhe”-reagálás, jogos, elnyomott, felszikrázó népharag.) Ti forszíroztátok. Na, tessék, most itt van. Itt vannak?? Miért kell mindig értelemre hatóan?! Amikor egyre több dolog amúgyis felfoghatatlan. Már lassan nincs egy zúg sem, ahová menekülni lehet. Nincs egy lépcsőforduló, ezredvég, előszobafogas, humorsarok. Ha már az sincs, akkor a vezércikkbe menekülök. S azt teszem nevetségessé.

Önmagában is az. Minél komolyabb szeretne lenni. (S ráadásul ha egy újságban mindegyik cikk az akar lenni.) Szörnyű, már a komolyság se a régi! Az is megszűnt: valahogy túl komoly lett. Túlnőtt a tűréshatáron. Elviselhetetlen lett. (Cinizmus nélkül elviselhetetlen.) Hol vannak azok a finom, békebeli, link, flanelltapintású, kockás komolyságok? Szelencékben, szilenciumokban, rekeszizmokban, párnás dózisokban. „Vágj szájon, kérlekalássan! Szájon is váglak, kéhlekalássan!” Összegombolyodtak egy nagy málhás, fölgöngyölíthetetlen, köt- és tápszeres segélyakcióba. A pluralizmus nekem egy dévaj hófödte macskajaj. Honecker elvileg jöhetne hozzánk is a lakótelepre, csak ha nem jön a lift, ne lövessen! Gorbacsovnál szerintem addig marad az atom-gomb, ameddig nem lesz nyombélfekélye. Kényszerleszállás, kényszerképzetek, kényszerzubbony? Vannak persze, akik másként gombolkoznak. Egyébként pedig: gombolta a fene!

NAPLÓ 1992. JANUÁR 10. PÉNTEK

Napok óta folyik szemmel láthatóan a harc a Magyar Televízió két – mesterségesen-tudatosan megosztott – Híradója között az új-szívesért. Illetve, hogy melyik Híradó stábja jut be a kapun először, illetve a folyosót elválasztó üvegajtón, illetve a billentyűs operáltakon túl, az abszolút izolált terembe. A hírzárlat hamarabb megszegődött ezáltal, s a hír az izolált szoba ellenére kiszivárgott. Miközben be is szivároghatott a Magyar Rádió, mert az új-szíves, állítólag azt már hallgatta. (Hogy mit hallott ki belőle, megnyugtató vagy újabb sokkoló pánikhangulatot, azt majd megtudjuk, ha bejut hozzá a tévéhíradó.) (Kérdés, melyik? Mondja meg neki az igazat. Hogy jól sikerült az operáció. És ő a szerencsés operált.) (Mert az is lehet, hogy utólag a professzortól valakik majd maguknak vindikálják.) Persze a hír igaz és óriási! Létfontosságú! Nem csak a 28 év körüli fiatalembernek – az Esti Egyenleg rálicitált, 40 körülit mondott –, hanem létfontosságú az országnak is, hogy életképességünket ország-világ előtt bizonyítsuk! Tehát – talán nem túlzás – az egész ország szíve most az új-szívessel együtt dobog! Ritka alkalom! Egy nemzet életében. (Bővebben lásd Ottlik Próza című kötetében, A nyomdában című szép hevületében.) Nincs kizárva – röppent fel az újabb hír –, hogy ebben az évben még egy szívátültetést hajtanak végre. Ez – a 3,5 millió ellenére – remélhetőleg a jövőben csak egyre sokasodik, amennyiben megfelelő donorok állnak majd rendelkezésre. (Isten ments, hogy a politikát is beszivárogtassam az eddigi sterilnek mondható cikkembe. De mint szatirikus vénával – újabb orvosi kifejezés – megáldott-megvert ember, nincs szívem kihagyni az alábbi ötletet.) Mi volna, ha a szaporodó parlamenti átüléseket a szívátültetésekkel kötnék össze. Magyarán: mindenkinek szíve-joga… de akik átülnek egyik pártpadsorból a másik független-fapadosba, az átülés közben csak a jószívüket vinnék magukkal. Többre vinnék! (Merőben más a „szívet cseréljen, aki hazát cserél”.)

NAPLÓ II. 1992. JANUÁR 14. KEDD

Annyiszor tapostuk sárba, éltünk vissza, áldoztuk fel – akár egy rossz poénért is, pillanatnyi sikerért – legszentebb érzéseinket, gondolatainkat, hogy én sem merem leírni ezek után: az újszívest még nem láttuk, az új szívet már igen. (S, hogy az anya mit érezhetett, amikor a televízió a lavórban mutatta). Kedd délelőtt van, estére – a sajtótájékoztató után – nyilván amiről írni szeretnék, arról is szó lesz. Az első magyar donorról. Esetleg a nevéről is. Mert így helyes. Teljes. A jogos ünneplés közben megemlékezni az egyik édesanya öröme mellett, a másik édesanya gyászáról is.

Január 14. kedd este A sajtótájékoztatón ez nem került szóba, a donor körül meglepően csönd van.

Január 15. szerda Nem tudom a szív–témát abbahagyni, ha lassan szentimentális lesz is. Olvasomhallom: az újszívesnél a sebek begyógyultak. És az anyánál? A donor édesanyjánál? Ha majd igen… Nem, ez elképzelhetetlen! De ha majd enyhül… Az is nehezen várható. Ha csak a tudat által nem, hogy egy szív immár a második embert élteti. S ez őt is. Elképzelem, ez az édesanya egyszer majd felkeresi az újszívest, mert egy kicsit magáénak is érzi, és anyai szervezete-lénye: az újszívest befogadja. A nagy – követendő – példa, a Biblia. II. János Pál pápa áldozat-donor hasonlatát még jobban igazolva. „Jézus (…) – a keresztről – így szólt anyjához: Asszony, nézd a fiad! Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád!” (Jn 19. 26–27)

HA ÉN LENNÉK A KÖVETKEZŐ 1992. JANUÁR 16.

Ha én lennék a következő szívátültetéses: területi követeléseim lennének a donorommal szemben. Nagyobb részt hasíttatnék ki belőle, mert nem lehet határa a szeretetnek! (Ugyanakkor sajnálnám, hogy az agyam a régi maradt, és csak ilyen elmefuttatásra képes.) Ha vaj volna a donorom fején, azt is gyorsan elszállíttatnám, valamelyik volt Szovjet–Köztársaságba, nehogy megromoljon, a viszony. (Bár az angolok így is megkapták, hogy a gyors étel-segélyszállítmányuk java romlott volt.) Ha én lennék a második, de első tömeggyilkos-új-szíves, vagy önkéntes szívet adó, rajtam már nem kérhetnének számon semmit – közölném: kérdezzék meg a donoromat, nem vagyok hajlandó beszélni, csak a donorom jelenlétében! Ennek ellenére mi ketten kettők vagyunk. Szegény, már nem élheti meg az én halálomat! De a szívét, rövid használat után – használati utasítással – majd én is továbbadom. A ruháit is, nekünk egy a szívbőségünk. Így most már azt is átérzem, amit ő, életében, átoperálták nekem a megélt élményeit is, betették ide hozzám a mellkasomba, a széfbe, rövid lejáratú letétre. Csak a kulcsot szegény magával vitte. (Vagy beadta? Élőről vagy rosszat, vagy semmit.) Mert ő ma is él bennem. Szegény! A széfből csak a kulcsa maradt meg neki. Mindenesetre a szívét jó helyre fektették be. Fiadzik Leendő fiam is majd az ő szívét örökli? És mit csináltak az én áldott rossz szívemmel? Egy másik szívtelen embernek adták? Vagy egy harmadiknak? Volt hozzá szívük?! A durva külsőm ellenére donorom nemes szíve dobogós bennem. (Csak nem merek még ráállni. A megterhelés végett.) Elvileg két szívet is elbír egy ember? (Attól még nem kétszívű?) Van olyan donor, akinek akkora szíve volt, hogy kettőnek is elég lesz? Félvállról lehet kezelni félszívest? Lehet, hogy a szív magában, ember nélkül is, külön életet él? S a mi lelkes-fajunk, az életvariációk közül a lehetőségeknek csak az egyik

karcsúsított tárháza? Előrevetül most – egyre sérülékenyebb agyamban – egy morbid vízió: az lenne a tragédiák tragédiája, ha a jövőben az új szívet szállító mentőautók produkálnák, karambolozásuk által, az újabb és újabb donorokat. Most hirtelen eszembe jutott megint szegény donorom: mennyivel jobban sajnálná magát, mint én, ha élne, hogy meghalt! Lehet, hogy nem is szívátültetést követtek el velem szemben, hanem pokolgépes merényletet, s az új szívem helyére egy régi pokolgépet helyeztek el? S az irányítja majd lépéseimet a jövőben? Az lesz az én vezérem? És távirányítás helyett, bensőmből vezérlem? Egy libacombért megnyomnám a gombot? S kezdődne megint minden elölről? A csimpánzzal, majd a csimpánzszív-átültetéssel? S azt vetné ki egy-két óra alatt a szervezetem? Mint idegen testamentumot? (Különben ha előbb halnék meg, mint a donorom, mindezt már ne mondják el neki.)

PÁLFORDULÁST? 1992.I. PÁL-NAP

Ma, szombaton ünnepeljük Saul megtérését. Ünnep-e a pálfordulás, vagy éppen ellenkezőleg, abszolút negatív jelenség – ahogyan ezt egyesek azóta is a köztudatba naponta betáplálnák? Pál számára úgy tűnt föl: egyértelműen fényes ünnep ez a nap. Persze pusztán értelmi síkon nem lehet a Damaszkusz felé vezető úton azt a hirtelen támadt fényességet felfogni, amivel, ha becsületesen szembesülünk, mint Pál, belevakulunk. János evangéliumából tudjuk – újralátásunk esetén újraolvashatjuk: – a világosság megvilágosította a sötétséget, de a sötétség nem fogadta be a világosságot. (Utánanézek – mai látásom szintjén –, pontosan idézek-e.) „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” – így szöveghű. (Megpróbálok hát én is hűséges maradni az eredeti szöveghez.) Vagy legyek, „Légy ostoba”? Tapasztaltuk mostanában, így is lehet idézni, summázni egy költő, József Attila életművét. De az ilyen önkényes, bizonyos közhangulatot szuggeráló, bizonyos célok érdekében önkényesen kiragadott koncepcióba nem férhet bele a végén már: csak a per. A koncepciós. Mint amilyen például István kivégzése volt Pál idejében. És Pál ezt helyeselte. (Illetve még Saul.) S maga is üldözőként indult Damaszkuszba… A többit tudjuk. De megint csak nem elég az értelem. Még az sem önmagában, a „Légy ostoba!” – helyett, hogy „Légy fegyelmezett!” Ez nem visz messzire. Damaszkuszig se. A megvilágosodásig. Hozzátartozik a teljességhez – a Mindenséghez – az azzal való szembesüléshez: a teljes elveszettség érzése. Pontosan rímel erre József Attila ISTENÉLMÉNYE: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” Gondoljuk el – bár nehéz, szinte lehetetlen emberi aggyal felfogni –: Istvánt megkövezik, a mennyek országába jut, s aztán 32–33 évvel később a közvetett gyilkosa is, Saul – a későbbi Pál – szintén ugyanoda jut. Ott találkoznak. És István nem érti Istent, ez hogyan lehet? Esetleg annak ellenére sem érti, hogy

kövezése közben ő volt az, aki így kiáltott fel: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” „Saul, Saul, miért üldözöl? (…) Saul feltápászkodott a földről – neki még megadatott itt a Földön, 33 évnyi krisztusi élet-idő –, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. Három napig nem látott…” Aztán… a többit megírja a Biblia. A vakság után – majd közben – a látomás. S Pál új meglátásában, belátásában – fény felé fordulatában – az Úr megmutatja majd neki, mennyit kell Érte – értünk – szenvednie. A sötétség sosem fogja, foghatja fel a világosságot, úgy látszik – azazhogy nem látszik –, de a világosságba belefér még a sötétség, elvakultság is. (Ideig-óráig.) Pál fordulásával jelezte annak idején, a pálfordulásba sok minden belefér. De az igazi arány-irány: Saulból Paulusba. És nem fordítva. Az Evangélium Örömhír: a Meghívás mindenkinek szól!

TÁJKÉP CSATAKOSAN 1992. II. 11.

Olvasgatom az újságokat, a Szovjetunió után egy újabb nagyhatalom körül szorul a hurok Magyarországon a Rádiót és a Televíziót végre bekerítették. A vesztes hadak – miként a második világháborúban – már csak a csodafegyverben bíznak: a médiatörvényben. De ebben bíznak városuk, hazájuk felszabadítói is. Utóbbiaknak egy szerény javaslat: mint Sztálingrádban a vége felé, házról házra kellene kiűzni a készülékekből a kufárokat. A sztálingrádi győzelem utáni műsorért – mely a mai napig is tart, tartja magát –, természetesen nem felelek. Nem én felelek. Csak annyiban, hogy mostanáig tűrtem. (És nem tiltottam.) Tiltakoztam. De ahogyan a történelem nem ismétli meg önmagát – szóról szóra –, úgy ismételhetnék meg a korábbi kirekesztők, a mostani bekerítettek, utolsó pillanataikban a híressé vált ’56-os szavakat: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, délután nem hazudtunk, mert nem volt adás, hazudnánk, ha este nem hazudtunk volna. (Hazudtoljon meg, aki tud!) De hol? Ugyanazokon a csatornákon? Ugyanazokban az adásokban? És ugyanazok, akik eddig… azt hazudtak, hogy igazat mondanak? Ki hiszi el már nekik? Mert ha valóban lenne igazságérzetük, nem tűrnék meg – nemcsak maguk között, magukban sem – tovább már a hazugságot. Nem erőltetnék tovább ezt a nyilvánvalóvá vált sántakutyaságot. (Ha jól olvasom ki a kisebb példányszámú, döntő többséget képviselő sajtóból a jogosnak tűnő indulatokat.) Nem az a „szakmai” kérdés hát a továbbiakban, hogy ki, hogyan jön le a képernyőről, hanem az, hogy lejöjjön végre! És végleg! A történelem egyik legnagyobb fintora az lesz, ha majd legújabb kori történelmünk nem fintorog már a képernyőn. (Arcokat vág – agyon –, fanyalog, acsarkodik.) Mi lenne, ha minden érintett egyszer csak magába szállna, és levonná… az

előfizetők díjából… magát a forgalomból, lemondásra kényszerítve az elnököket is. Összedűlne a világ? Vagy csak az ő világuk? (Ami nemhogy a nyilvánossággal, közakarattal, még magukkal sem azonos.) Elképzelek egy ilyen pillanatot. Ünnepélyeset. Kinyitom a rádiót, bekapcsolom a televíziót és hallom, látom a műsort. A Televízió-Rádió egyik népszerű Belmondója bejelenti: Kedves nézőink, hallgatóink! Mi most a szovjet csapatok után kivonulunk mindnyájan a tömegkommunikációból, ezért megszűnik az adás meghatározhatatlan ideig. Vajon meddig kell majd várni egy új Magyar Rádióra, új Magyar Televízióra? (Az elsőre!) Lehet, hogy már aznap este – szellőztetés után – a jóval kevesebb gyakorlóidő ellenére, új emberekkel, új televízió-rádióműsorban gyönyörködhetünk? Műsoron belül?

LELT-TÁR {4}

Most, amikor már ennyire megosztott lett társadalmunk, értelmiségünk: Karinthy jut eszembe egy régi fényképen. Fél állig begombolt kantáros stranddresszben, Siófokon, Salamon Bélával. Rejtő Jenci is rajt van – azt hiszem –, csíkos frottírköpenyben. AKÁRHOGY IS VESSZÜK: EZ EGY CÉH RÉSZE. Vagy káeftébe átmentett csoportkép csupán? Jópofa, bohém, baráti, lump társaság? Alkalmi, összeállt, érdek- és üzlettársulás? Közös ízlés, norma, dac és áldozatvállalás? Lassan nem árt összevetni – visszamenőleg is – a sajtóorgánumokat, tömegkommunikációt. Számot vetni, elkészíteni a leltárt, mérleget, a számadást. Őszi nagytakarítást. (Téli lom-b-talanítást.) KI, MIKOR, MIRE, HOGYAN REAGÁLT ITT? (Mondjuk, tavalytól mostanáig.) KI, MIT, MIRE ÉS MIÉRT ÍRT, MONDOTT? PONT EKKOR, ÉS NEM AKKOR. ÉS MÁR CSAK AKKOR. ÉS MÉG AKKOR SE, MOST SE!

ÉS FŐLEG MI AZ, AMIT ELHALLGATOTT? ELNAGYOLT? CSÚSZTATOTT? MIT ÉRZETT FONTOSNAK? ÉS MIT HANYAGOLT EL ÉRTE? MIT ÍRT, MONDOTT HELYETTE? A FONTOS, SZATÍRÁNAK VALÓ X TÉMÁBÓL HÁNY AZ, AMIT ÉSZREVETT? MEGVALÓSÍTOTT? (HANGOZTATOTT, HANGSÚLYOZOTT.) MIÉRT LELKESEDETT? MIRE HARAGUDOTT? KIT DICSÉRT? ÉS KIT OSTOROZOTT? ÉS AZ EGYIKET HÁNYSZOR? ÉS A MÁSIKAT HÁNYSZOR! ÉS KI AZ, AKI MOST VESZI A BÁTORSÁGOT, HOGY MINDEZEK FELETT ÍTÉLJEN? ÉS KI AZ, AKI MAJD VESZI – MERT VEHETI –, EGYEDÜL, HOGY UTÓLAG ÍTÉLJEN? (Megfejtés a Szerkesztőségben?) ES ADDIG? A SAJTÓ BÍRÁLHAT? DE A SAJTÓT NEM SZABAD BÍRÁLNI? AKI TETT VALAMIT AZ ELMÚLT 30–20, AZ UTOLSÓ 4 ÉVBEN, AMIT SZÉGYELLNI KELL, MIATTA BOCSÁNATOT KÉRNI, MIÉRT HÁBORODIK FEL, HA EZT MOST SZÁMON KÉRIK? AKI MEG NEM, MIÉRT VESZI MAGÁRA, HA A SAJTÓT BÍRÁLJÁK? MI MOST A TEENDŐ? HAGYNI, HADD NYILVÁNULJON MEG MINDENKI? HADD MUTASSA KI A FOGAFEHÉRJÉT? GYÜMÖLCSEINKRŐL ISMERSZÜNK MEG? ÍRÁSTUDÁS VAGY ÁRULÁS? SZABAD SAJTÓ VAGY SZABADOSSÁG?

HADD NŐJÖN CSAK EGYÜTT A KONKOLY ÉS A BÚZA. A BEFEJEZÉS? AZ ARATÁS! (De nem fenyegetés.) (Csűr vagy fogcsikorgatás?) (Nem tudhatom.) KÉRDEZZÉTEK AZ ARATÁS URÁT.

ÁGYÉKKORMÁNY 1992. II. 19.

Sorra alakulnak hazánkban az árnyékkormányok, sőt az SZDSZ már árnyékkormányválságba is került. A Fidesz árnyékkormányára is némiképp árnyékot vet, hogy a most alakuló MSZP árnyékkormánya velük sem tartja kizártnak az árnyékkoalíciót. (A jobbszélárnyékban még pontosan nem tudni…, mi van a megsemmisítetlen borítékban, hogyan van kitöltve a volt-koalíciós ToTorgyán szelvény.) Az MSZMP is biztosan árnyékkormányon mesterkedik – ez most a sikk –, és minden bizonnyal továbbra is ragaszkodik – a Parlamenttel szemben – legalább a Földművelésügyi Minisztériumhoz. Tetőtér-kiépítéssel. Így az előbbi három ellenzéki párt árnyékkormányára sem vetne jó fényt, ha netán a közös hadügyön belül, közös hadviselésben is megállapodnának, mert az árnyékban arra már nem derülne fény, miért ez a szövetkezés, csak arra, hogy mi ellen fogtak össze. Miközben tehát egyesek görcsösen baktatnak Európa felé, a valódi demokráciától – éppen az efféle árnyékkormány-törekvésekkel – fényévnyi távolságra kerülnek. De még így is szerencsésebb – vértelen forradalmunk és a taxisblokád után – felkelés helyett inkább majd utazgatni az árnyékkormányoknak, például a Felkelő nap országába, s ott végre konstruktív tevékenységgel múlatni az időt, nem pedig naplopással. Mindenképp hálás téma az MSZP árnyékármánysága, de nincs új a NAP-TV alatt, mire e sorok megjelennek, a csont már teljesen lerágva. Húst tehát többet ők sem ígérhetnek a dolgozóknak, még ha húsos emberek öltöznek újabb és újabb jelmezekbe, az egész évben forszírozott farsangi szakszervezeti muszkabálra. Vajon az MSZP árnyékkormánya, vajjal a fején, kimerészkedik-e a napra? A jogos, őt érő vádak ugyanis ebben az esetben már nem leperegnének, hanem lecsurognának. Akkor mégis miben merülne ki tevékenységük az előbbi rendszerben már kimerülteknek? Árnyékbokszolásban? A korábbi árnyékszékelések már meghozták, nemcsak a látható eredményt. S ők, akik a rendszerváltozás óta a

jelenségeknek csak az árnyoldalát látják, mit akarhatnak most, amikor már árnyékuk sem lehetnek korábbi önmaguknak. Májusra butábbak leszünk egy MSZP-kongresszussal, és még szegényebbek, mert a májusi eső aranyat ér, s a külföld maradék kommunista pártjai már alig várják az újabb milliókat, a megszokott aktatáskákban. Az egykori, kései puha diktatúra után tehát megint felütötték fejük – alul – a puha diktatórikusok. Ezért javaslom, stílszerűen: árnyékkormány helyett próbálkozzanak ágyékkormány felállításával. Mindenesetre, ha így burjánzanak tovább testünkben a bűn melegágyékkormányai – országon belül is –, a visegrádi hármak után minimum négy részre szakadunk!

PIROS-EZÜST-ZÖLD 1992. III. 8.

Festőművész barátom 1974-ben hurkapálcikára erősített vörös papírzászlóval ajándékozott meg. Golyóstollal három egyenlő részre osztotta és az alsó rubrikába a következőket írta: ÉLJEN A PIROSRA FAKULT MAGYAR ZÁSZLÓ! Barátommal nemrég találkoztam a Váci utcán, s mint mostanában annyian, mi is azonnal „direktbe” politizálni kezdtünk. Hamarosan kiderült róla: nem olyan „színben” tünteti fel magát, tüntet két éve, mint amit a korábbi papír-zászlóforma alapján elképzelt az ember. (Pedig neki – szemben Picassóval – nem volt se kék, se rózsaszín korszaka, és az előző korszakban színlelni sem tudott soha, a rubrikák ellenére egyáltalán nem volt „vonalas”. Természetesen ő is azonnal besorolt engem – a magyar zászlón belül – rögtön a fehér alá… jelezve, ennél lejjebb már… Ez őrület! Most akkor én – reakcióként – toljam őt a fehér fölé?! (Ez egyikünknek sem színvonala.) Színanalízisről beszéltek a napokban a Magyar Rádióban, aki hallotta, hallotta… nem kellene most elmerülni ebben. (De jó lenne legalább megmártózni.) Én mindenesetre kint vagyok a vízből ezekkel a szín-tiszta-elméletekkel. A színek mögé se nézek – ígérem –, mert nyilván mindennek megvan a színe és fonákja. (A pingpongozónak is, még a színhúsnak is.) Azt sem erőltetném, milyen színekből milyen szín keverhető ki, mert egy idő után még a mainál is jobban összekeverednénk és esetleg végleg szín-tévesztőkké válnánk. A színek jelentéséről viszont beszélnünk kellene, első megállapítás, hogy: változó. Utánanéztem, az Árpádokig vezethető vissza zászlónk „keletkezése”. Először – igaz – csak piros-ezüst volt a címerekben és csak a középkortól jött hozzá a zöld. (S azért durvuló a jövő, mert a piros-ezüstből piros-fehér lett?) A Piros Aranyból meg gurulódollár-millió és ételízesítő.) Mindenesetre Színek és évek azóta is másképp és másként hatnak egymásra. S nem tudni pontosan, az évek hatnak-e jobban a színekre, egy-egy adott kor, vagy fordítva. A remény színére – a hit és a szereteté mellett – a zöldre, ma például már, előítéletből némi „jobboldali” is tapad, még ha a mai zöldektől ez távol áll

is. A piros meg… vörös. Ami nemcsak az embert, még a bikát is… a régi és „újvörös-fasiszta”. De ugyanakkor a piros a vér színe is. „Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat”, s a vérből most megint bőven csurog át a határokon, éppen egy ép ésszel felfoghatatlan korábbi hármas: Trianon miatt. Országon belül is egyénenként változik, kinek mi a kedvenc színe, s mi az, amitől szinte irtózik. „Piros, piros, piros, háromszor is piros”, „Fehér liliomszál…” „Zöldre van a, zöldre van a…”. Március 15-e közeledik. Az év harmadik hónapa. Itt is – mint zászlónkban – a hármas. „Rügyek, szerelmek, forradalmak évadja”. S ráadásul a Magyar Sajtó Napja. Szépen ír ünnepünkről Ottlik: „A Pilvax gyerekembereinek lázas a feje (…) még sincsen zökkenő) mert valami módon egyet gondolnak mindannyian, Landerer és a diákok, Rottenbiller Lipót alpolgármester és a nyomdászok, a városi tanács és az utcanép. (…) Csakhogy az ilyen pillanatok, amelyben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák.” (Utolsó dátuma: 1956.) Szóval… nem kell most azonnal egyet gondolnunk, lehet az három is. Igenis jó, hogy sokszínűek lettünk, hogy lassan mindenki színt vall, vallhat, legyen is üde színfolt a palettán, hogy ne fakulhassanak vissza pirosra. De azért változatlanul HÁROM A MAGYAR IGAZSÁG! (És rengeteg az igazságtalanság.)

MÁRCIUS TIZENÖT 1992. III. 14.

A magyar nyelv árulkodó, a szóviccek könnyen a könnyebb ellenállás felé vihetnek, de szerencsére azért nem vitt el március 15-én délelőtt a délelőtti Petőfi-szoborhoz. Ott a könnyebb ellenállók tüntettek. A részvételükkel. A többiek meg – az „aláírás-tudatlanok” –, az ország „zöme” a távolmaradásukkal. (Ez csírázott ki mára az egykori köménymagból?) Pár éve még a Petőfi térre félve mentem ki, mostanra szerencsére már leküzdöttem félelmemet, már nem féltem nem elmenni. És elmenni a Szabadság térre. (Éppen azért, mert ezen a téren sincs minden rendben.) A magyar nyelv – állítják a nyelvészek – a világon az egyik leghajlékonyabb. De azért annyira nem lehetünk rabjai, hogy ide is – oda is… Föl, föl is ti, rabjai, meg le-lejáratni is. S főleg nem március tizenötödikén. Mert március 15-e egy van. Megosztható ugyan látszólag, de a maga valójában egy és oszthatatlan. E napon bármilyen sajnálatos – e mellett kell tüntetni. (Kivétel ez alól nincs, csak a provokatőröknek.) Mindezt látatlanban mondom el – mert nem voltam ott. S mikor e sorokat írom – március 14-én –, még nem is lehetek. Most így tehát még semmit sem tudhatok, hogyan volt, hogyan lesz, csak azt: hogyan vagyunk. Hát így! Jó lett volna együtt tüntetni végre, valamiért… és nem valami… – hogyan is fejezzem ki? – nagyon nehéz magyar nyelven… Az összefogásra nincs is szavunk? Más… Csak ez a külön-külön? Itt lenne a nyelv határa? S nem – csonkán is – nyolcvan, száz, kétszáz kilométerre? (Erdélyben, Amerikában?) Ennyire beszűkült volna… a tudat… szinte a Belvárosra korlátozva? Hosszú sóhaj még, majd egy kérdőjel: a magyar-nyelv-megint szép lesz? Méltó régi, nagy híréhez? Vagy megint új nyelvújítás esedékes? Lehetséges, hogy jövőre – legalább nyelvünkben – megint egy március 15-e lesz, és nem tizenöt március 15-e?!

KÖZÉRZETEM 1989. MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKÉN

A Hitelben annak idején már megjelent írásom – érzem – most ide kívánkozik, figyelmeztetőül, honnan hová lehet jutni. Az előzetes terv a félelem jegyében született, én a Koséban. Úgy terveztük feleségemmel, hogy a legnagyobb rendben és fegyelmezetten, pontban 12 órakor, a kúszófolyosón keresztül kivonulunk a konyhába. Ez mégis előrelépés azokhoz képest, akik semmivel sem törődve, bátran dacolva kokárdát tűznek fel a paplan alatt. Aztán megembereltük magunkat, elhatároztuk, hogy felvonulunk az alternatívokkal, a jó bokafogó tüntetőcipőmet vettem fel; és gondoltam, a felsőtestemre feltűnés nélkül egy életnagyságú céltáblát akasztok. Csak nehogy elszakadjunk egymástól felvonulás alatt – biztattuk egymást fiunkkalmenyünkkel-unokánkkal –, mindig lőtávolban maradjunk, mert az tapasztaltuk sajnos már jó ideje, hogy megoldatlan a családegyesítés. Mikor már majdnem elindultunk hazulról, Václav Havel jutott még eszembe, aki – biztos, ami biztos – eddig is mindenhová magával vitte fogkeféjét. Kinn már megjött a bátorságom az első szabadban: hangoztattam, azért jöttem ki, mert elrettentésül többször bemondta a rádió, hogy végig mindent filmezni fognak, és én fotogén vagyok, bár meg kell mondanom, eleinte teljesen váratlanul érintett, hogy rajtam kívül más is felvonul. Ennyi titkosrendőr azért nem lehet. Feltűnt azért egy-két-három-négyszáz teljesen cirill-ruhás ember, alighanem ez az új titkosrendőri egyenruha, és a megszokottnál jóval kevesebb felvonuló volt álcából közlekedési rendőrnek öltözve. Nagyon örültem a sok azonosan másképp-gondolkodónak, akinek lehetett, meg is köszöntem, hogy részt vesznek a tüntetésemen. Rendben-szeretetben-lelkesen vonult a tömeg a Tévé elé az Apáczai Csere utcán, nem törődve azzal a korábbi rendőri intézkedéssel, hogy ellenkező felől egyirányú. A Koholmány utca viszont – illetve Alkotmány – egyik irányból sem.

Utánunk – állítólag – a csendes, ma még félő, otthon maradt tömeg vonult fel házikabátban. Közben – még a Petőfi téren – helikopter körözött a magasban, úgy fél kilométerre ökölrázásunktól. Egy szirénázó mentőautó suhan át hirtelen az Erzsébet hídon: biztos a kormányt viszi. Kukkerrel vagyok kint, az MSZMP-t a messzelátón figyelem. Ahogy haladunk – a korral – közérzetet cserélünk: te meddig féltél? Én az Aranykéz utcától a Vörösmarty térig. A helikopter után egy pár élő szárnysuhogásra leszünk figyelmesek: ezek a madarak is valahogy gyanúsak nekem. Este aztán a televízióban, főműsoridőben, a madártávlatból mutatja, hogyan kölcsönzik a múzeum-kerti hivatalos párezres kirendelteknek a Kossuth-téri spontán százezres tömeget. Előrevetítve ezzel a jövő évi esetleges közös megemlékezést. De még éjjel – 3/4 12 után és 2 és egynegyed perccel –, tehát még március 15én, beolvasták a kettesen a Televízió épülete előtt délben két órakor elhangzott 12 pontot. (Ennyi ideig tartott – a távolság miatt –, amíg bejutott a térről a téren lévő stúdióba.) A tévészékház után elhatároztuk, most már elmegyünk végig minden helyszínre, egészen Turinig. Mindenekelőtt este fáklyával a Várba, hogy kiszabadítsuk Csengeyt. A tévészékház után, ahogy elindulunk – az amerikai követtel –, arra gondolok, hogy útba ejtjük mindjárt óhatatlanul… a Szabadság téren… szóval, hogy ennyien még soha nem voltak ennél a szovjet emlékműnél. Akkor már követeljük a szovjet címer megváltoztatását is. A frissen feloldott Kossuth tér felé vonulunk, de már nagyon fáradt vagyok, mert az előző napi, március 14-ei zártkörű Parlament előtti koszorúzáson én voltam végig a Kossuth-szobor. De elképzelem, még mennyivel fáradtabb lennék, ha nem békés a tüntetés, hiába, egyre fárasztóbb ez az „osztályharc”. Különben az esőt jósoló, manipulált meteorológia ellenére végig ragyogó napsütés honolt, másnap már dicsekedtem is: ezt a barnaságot a tüntetésen szereztem! Ha jól bekrémezzük magunkat, október 23-ig biztos, hogy nem hámlunk le.

GYÁSZHÍR – TEMETÉS 1991. XI. 6.

Megosztott világunkban komoly fejtörést okozott olyan nekrológ, temetés megírása, mely halálom esetén minden újságban megjelenhet, íme: Hosszas szenvedés után – mert nyilván szenvedés volt neki ennyi ideig az Új Magyarországba? írni – elhunyt Sándor György, a jeles-közepes, elégtelen – íróelőadóművész. Még leírni is borzalmas – elolvasni gyönyörűség –, hogy már soha nincs többé – örökké él –, a kisgyerek kora óta MDF-kormánypárti, egykori zsidó származású, ma már nemzetiszocialista – lásd Magyar Narancs, 1991. augusztus 8. –, aki mindezek ellenére nem volt soha két-Lakitelki. Ravatalánál volt barátai közül – mai ellenségei álltak díszőrséget. A Magyar Televízió részéről – kamera nélkül – csak a Vasárnapi Újság egyik mikrofonja jelent meg. A meghatódott-szenvtelen beszédekben Konrád György a rendszerváltozásig egyre felfelé ívelő, majd hirtelen megtörő pályát, Csurka István az elmúlt másfél évben elért ugrásszerű fejlődést emelte ki. Esterházy Péter távollétében – feleségének unokaöccse sajnálkozott… (A rendszerváltásváltozás szavak gyakori használatán és mesterséges szembeállításán.) A hantolás-elvermelés alatt a Nyilvánosság Klub aláírást gyűjtött a zárt temetés mellett. Mely szerint a már jelenlévők a sír körül maradhatnak – alkoholvizsgálat és helyszínelésig –, de nem temethetik el a halottat az Alkotmánybíróság döntéséig. (A szűk család – az özvegy és az árvák – a negyedik sorban állva, a stúdióból nézhették csak végig a továbbiakban a Fekete dobozt.) Szinte minden megemlékező szónok gyászbeszédében kiemelte: erénye volt tulajdonképpen a fogyatékossága, illetve fogyatékossága az erénye. (Kinek melyik.) Költőlelkületű ember… – pillanat, igen, most már nyugodtan mondhatom – volt, elnézést, megkönnyebbültem, remélem, a jelenlévők is, akik – valljuk be – csupán kíváncsiságból kísértük el ide, hogy meggyőződjünk személyesen, végérvényesen: biztos-e?! (Mert – lapon, rádión, tévén keresztül – már magunknak sem hiszünk.)

Egyik felünk gyűlölte benne a szeretetet, másik felünk éppen gyűlölete miatt szerette. – Te melyik miatt? (Magamat e kérdés feltétele miatt…) Életében is hányszor temettük már el gondolatban, milyen nagyszerű, hogy végre most utoljára ennyire megegyezik a jelenlegi halott állapotával kívánalmunk. Maga volt a megtestesült jóság – lelketlen fenevad –, sok-sok emberi pitiánerségből hozott össze egy nagyszerű művet? Vagy a Kosztolányi által leírt tudóstípus jellemezte inkább: rengeteg emberi nagyszerűségéből hozta össze fércművét. Meg kell adni, ritka pimaszul féltette azt a kis tyúkszaros életét, de ő, az idealista sem menekülhetett meg végül az orvostudomány jelenlegi eredményei elől. Zsurnalisztikusabban: halálával megglosszázta az életét. Egy másik ellenzéki-kormánypárti szónok találóan jegyezte meg: most, amikor sírját könnyek között körülálljuk, nem látjuk tőle egymást. Ha tudta volna, hogy ennyien kísérjük el végső útjára, még jobban összeuszított volna bennünket. (Ő, akit mindig békítőnek hittünk.) Szegény még most sem lehet biztos abban, hogy ennyien szerették vagy ennyien utálták?! Szinte nincs, akit ne nevettetett ríkatott volna meg. Most azok sírnak, akiket megnevettetett, s azok nevetnek, akiket már nem tud megríkatni. Nem volt olyan barátja, aki ne haragudott volna rá időnként, de nem volt olyan ellenfele sem, aki… szintén. (S mindkét fél ráadásul másért.) De – mondják – a halál összehozza a korábban még legvehemensebben egymás ellen fenekedőket is, legyen ő is eszköz-példa arra nézve: nincs az az ellentét, amely tovább már nem mérgesedhet!

{1} Részlet e szemelvénynél kisebb regény még kisebb regényrészletéből.

{2} Változatlanul semmilyen provokációnak nem bedőlni, hiányzó Dé betűt, jelen esetben sem, nagy Ká-ra felcserélni!

{3} Részlet – Czakó Gábor ötlete nyomán – egy azonos című leendő rádióműsorból.

{4} Több mint egy éve már hogy ez az írás – más újságban – megjelent. Újból olvasva – sajnálatosan – aktuálisabb lett, mint valaha.